A nem kívánt gyermekekre vonatkozó érv szoros kapcsolatban áll a pénzügyi nehézségekkel összefüggő érvvel. Ez ugyan szélesebb körű, és az anyagi nehézségeken túlmutató okokból nem kívánt valamennyi terhességet magában foglalja. Az abortusz lehetővé teszi a társadalom számára, hogy megakadályozza a nem kívánt gyermekek megszületését, és így megelőzi a gyermekbántalmazást és a gyermekek elhanyagolását.
Ez az érvelés szintén bizonyítottnak tekinti a kérdést, mivel feltételezi, hogy a magzat nem minősül embernek, hiszen ha az lenne, az abortusz mindenképpen a gyermekbántalmazás elképzelhető legszörnyűbb formája. Ezenfelül nem határozhatjuk meg egy gyermek értékét az alapján, hogy mennyire várják az érkezését. Mi több, az a tény, hogy nem akarják, sokkal inkább a szülőket minősíti, mint a gyermeket, és ha a magzatot személynek tekintjük, akkor az élethez való joga szempontjából lényegtelen, hogy akarják-e vagy sem. Talán érdemes párhuzamot vonnunk a hajléktalanság kérdésével. Számos közösségben nemkivanatos személyek, ám mégsem ez az oka annak, hogy nem szabadulunk meg tőlük. Emberek, akiknek joguk van élni, a probléma pedig nem oldható meg azzal, hogy likvidáljuk őket a társadalomból. A fenti érvelés érvényessége tehát azon múlik, hogy a döntéspárti álláspont képviselői képesek-e bebizonyítani, hogy a magzat nem minősül embernek, s nem azon, hogy nem kívánt terhességről van szó.
A statisztikai adatok szerint 1973 óta számottevően nőtt a gyermekbántalmazás mértéke, annak ellenére, hogy évente másfél millió nem kívánt terhesség megszakítására kerül sor. Talán a gyermekbántalmazás előfordulása nem áll összefüggésben a liberális abortusztörvényekkel. Ám lehetséges, hogy éppen a liberális abortusztörvények által veszélyeztetett magzat iránti közöny nyomán vált a társadalomban elterjedtebbé a gyermekbántalmazás. Nem bizonyított, hogy ha valaki nem kívánt gyermekként jön világra, szükségszerűen gyermekbántalmazás áldozata lesz. Egyes vizsgálatok eredményei éppen azt mutatják, hogy a bántalmazott gyermekek többségét akarták a szülei, és az örökbefogadott gyermekek nagyobb fokú bántalmazást tapasztalnak, mint nem örökbefogadott társaik.
5. A társadalomnak nem lenne szabad arra kényszerítenie a nőket, hogy súlyosan sérült gyermeket hozzanak világra.
Ez az érv a magzat rendellenes fejlődésére utal, ami amniocentézis útján a méhen belül kimutatható. Ezt a vizsgálatot egyre gyakrabban végzik el a szülés előtti kismamagondozás részeként, és a genetikai tanácsadók rendszerint feltételezik, hogy a nő abortuszért folyamodik, ha a vizsgálat fejlődési rendellenességet tár fel a magzatnál. A döntéspárti álláspont képviselői tisztességtelennek és érzékedennek tartják, hogy a nőket a terhesség kihordására kényszerítsük, ha tudják, hogy születendő gyermekük súlyosan sérült lesz.
Erre az a válaszom, hogy az évente elvégzett abortuszoknak viszonylag kis százalékát teszik ki a fejlődési rendellenesség miatt végzett beavatkozások. Ezek egyértelműen az abortusszal kapcsolatos forgatókönyvek legnehezebb esetei. Ezek legfeljebb a nőknek az ilyen küzdelmes helyzetekben végzett abortuszhoz való jogát támogatják, de nem az abortuszhoz való alapvető jogát. A nehéz esetek többnyire nem határozzák meg az általános szabályt, vagyis nem támasztják alá a nők önkéntes abortuszhoz való jogát.
Ez az érvelés ugyancsak bizonyítottnak tekinti a kérdést azzal kapcsolatban, hogy a magzat embernek minősül-e, hiszen csak akkor lehet érvényes, ha feltételezzük, hogy a magzat nem minősül személynek. Ha azonban az, akkor ezzel a magyarázattal valamennyi fogyatékkal élő ember meggyilkolása indokolható lenne, erkölcsi szempontból ugyanis nincs különbség a sérült magzat elvetetése és a fogyatékkal élő gyermekek kivégzése között. Azt azonban senki nem tartja elfogadhatónak, hogy a szülőknek jogukban álljon megölni fogyatékkal élő gyermekeiket, és pontosan azért nem, mert ők is emberek. Ha nem igaz, hogy a magzat nem ember, úgy az érvelés érvényét veszti, tehát az érvényessége azon múlik, hogy embernek minősül-e a magzat, nem pedig a magzat sérült állapotán. Ezenfelül merészség azt állítani, hogy fogyatékkal nem érdemes élni, ezért az ilyen magzatot el kell vetetni. Természetesen van néhány kivételes eset, például az anenkefália, amikor a gyermek csupán agytörzzsel születik, és agyának többi része hiányzik. Ez azonban egy szélsőséges példa, és nem alkalmazható az abortusz igazolására a kevésbé súlyos rendellenességek, például a Down-kór esetén. Nem bizonyított, hogy a fogyatékosság szükségszerűen boldogtalansághoz vezet.
