"Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm."
Zsoltárok 30:5.
Általában nagyon komoly, józan gondolkodású ember vagyok. Azt azonban megtanultam, hogy a mosolyt nagyon komolyan vegyem!
Nehéz körülmények között nőttem fel, sok nehézséggel kellett szembenéznem az életem során. Nem is volt igazi gyerekkorom – elrabolták tőlem az ifjúság örömét. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, úgy éltem, mint a felnőttek, mert az életemben minden olyan komoly volt. Azt hittem, ha komoly maradok, talán túlélem. Ha ilyen háttérből jössz, nem valószínű, hogy nem egy életvidám, örökké nevető ember leszel. Nagyon komoly hozzáállást alakítottam ki saját magammal szemben, amit időnként az emberek félre is értenek.
Egy alkalommal megkértem az asszisztensemet, hogy jöjjön be hozzám, mielőtt hazamegy, mert beszélni szeretnék vele. Meg volt győződve arról, hogy valamiért le fogom szidni. Csak egy közelgő esemény kapcsán szerettem volna egyeztetni vele. Olyan komolyan, szigorúan szóltam hozzá, hogy úgy érezte, valami rosszat tett.
Elkezdtem keresni az Urat, hogy segítsen nekem megtanulni, hogyan fejezzem ki jobban a szívemben lakó örömöt. Ő tudja, hogy bennem van, és azt szeretné, ha ez mások számára is láthatóvá válna, és a hasznukra lenne.
A tanítása éppen egy reggeli zuhanyozás közben jött. Beszélgetni kezdtem Vele, ahogy mindig, amikor megszólalt a szívemben, és azt mondta: „Bárcsak mosolyognál, amikor velem beszélsz!”
Az arcom nem akart mosolyogni. Reggel 6 óra volt, még álmos voltam. Mégis mosolyogni kezdtem! Szerintem nagyon bután nézhettem ki mosolyogva, a zuhanyzóban állva! Arra gondoltam, milyen jó, hogy senki sem lát!
A Zsoltár 3:5-ben ezt olvassuk: „reggelre öröm”. Amikor reggel kinyitod a szemedet, az öröm már ott is van veled. Nem mindig érzed azonnal, szándékosan be kell indítanod. Először megszületik az elhatározás, majd ezt követik az érzelmek.
Amikor szemmel látható az öröm az életedben, azt az emberek is világosan látják. De amikor az öröm csak a belsődben van, és nem tűnik fel mások számára, akkor olyan komor légkört teremtesz magad körül, ami szinte rád nehezedik.
Egyik este Dave-vel beszélgettünk, és azt mondta: „Néha úgy érzem, túl komoly az otthonunk.”
Ezen elgondolkodtam. Megkérdeztem az Urat: „Istenem, Nincs tudomásom arról, hogy valami baj lenne az életemmel. Azzal töltöm az időmet, hogy imádkozom, tanulok, Téged szeretlek, gondoskodom a családomról. Mi az, amit Dave érez?”
Az Úr ekkor megmutatta, hogy a szívünkben lehet nagyon komoly elköteleződés, de ennek nem kell kívülről látszani, mert az emberek ezzel nem tudnak mit kezdeni.
Lassan ráébredtem, nekem, a ház asszonyának kell megteremtenem a megfelelő otthoni légkört. Az öröm fény, a bánat sötétség. A kettő együtt nem megy. Ha azt szeretném, hogy az életem tele legyen fénnyel, akkor „fel kell világosodnom”. Rájöttem, hogy többet kell mosolyognom a körülöttem élő emberekre – ne csak utasítgassam a gyerekeket, milyen házimunkát kell még elvégezniük, hogy csinálják meg a leckét, hanem mindezt mosolyogva, kedvesen tegyem meg. Időt kell szánnom arra, hogy sokat nevessek velük és Dave-vel.
Szerintem az otthonunknak vidám helynek kell lennie. Az Úr örömében kell tevékenykednünk. Ha a feleség boldog, a férj szívesen jön haza. Mindenki szeret vidám helyen lenni. Ha van egy mogorva főnöke és állandóan panaszkodó munkatársai, otthon már nem szeretne ugyanilyen környezetet maga körül.
Persze a férjnek és a gyerekeknek is részük van abban, hogy az otthonunk vidám hely legyen. Az öröm fertőző. Egy ember megkapja, aztán egy másik, aztán egy harmadik, és mielőtt észbe kapnál, már mindenki boldog körülötted!
Általában nagyon komoly, józan gondolkodású ember vagyok. Azt azonban megtanultam, hogy a mosolyt nagyon komolyan vegyem!
Nehéz körülmények között nőttem fel, sok nehézséggel kellett szembenéznem az életem során. Nem is volt igazi gyerekkorom – elrabolták tőlem az ifjúság örömét. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, úgy éltem, mint a felnőttek, mert az életemben minden olyan komoly volt. Azt hittem, ha komoly maradok, talán túlélem. Ha ilyen háttérből jössz, nem valószínű, hogy nem egy életvidám, örökké nevető ember leszel. Nagyon komoly hozzáállást alakítottam ki saját magammal szemben, amit időnként az emberek félre is értenek.
Egy alkalommal megkértem az asszisztensemet, hogy jöjjön be hozzám, mielőtt hazamegy, mert beszélni szeretnék vele. Meg volt győződve arról, hogy valamiért le fogom szidni. Csak egy közelgő esemény kapcsán szerettem volna egyeztetni vele. Olyan komolyan, szigorúan szóltam hozzá, hogy úgy érezte, valami rosszat tett.
Elkezdtem keresni az Urat, hogy segítsen nekem megtanulni, hogyan fejezzem ki jobban a szívemben lakó örömöt. Ő tudja, hogy bennem van, és azt szeretné, ha ez mások számára is láthatóvá válna, és a hasznukra lenne.
A tanítása éppen egy reggeli zuhanyozás közben jött. Beszélgetni kezdtem Vele, ahogy mindig, amikor megszólalt a szívemben, és azt mondta: „Bárcsak mosolyognál, amikor velem beszélsz!”
Az arcom nem akart mosolyogni. Reggel 6 óra volt, még álmos voltam. Mégis mosolyogni kezdtem! Szerintem nagyon bután nézhettem ki mosolyogva, a zuhanyzóban állva! Arra gondoltam, milyen jó, hogy senki sem lát!
A Zsoltár 3:5-ben ezt olvassuk: „reggelre öröm”. Amikor reggel kinyitod a szemedet, az öröm már ott is van veled. Nem mindig érzed azonnal, szándékosan be kell indítanod. Először megszületik az elhatározás, majd ezt követik az érzelmek.
Amikor szemmel látható az öröm az életedben, azt az emberek is világosan látják. De amikor az öröm csak a belsődben van, és nem tűnik fel mások számára, akkor olyan komor légkört teremtesz magad körül, ami szinte rád nehezedik.
Egyik este Dave-vel beszélgettünk, és azt mondta: „Néha úgy érzem, túl komoly az otthonunk.”
Ezen elgondolkodtam. Megkérdeztem az Urat: „Istenem, Nincs tudomásom arról, hogy valami baj lenne az életemmel. Azzal töltöm az időmet, hogy imádkozom, tanulok, Téged szeretlek, gondoskodom a családomról. Mi az, amit Dave érez?”
Az Úr ekkor megmutatta, hogy a szívünkben lehet nagyon komoly elköteleződés, de ennek nem kell kívülről látszani, mert az emberek ezzel nem tudnak mit kezdeni.
Lassan ráébredtem, nekem, a ház asszonyának kell megteremtenem a megfelelő otthoni légkört. Az öröm fény, a bánat sötétség. A kettő együtt nem megy. Ha azt szeretném, hogy az életem tele legyen fénnyel, akkor „fel kell világosodnom”. Rájöttem, hogy többet kell mosolyognom a körülöttem élő emberekre – ne csak utasítgassam a gyerekeket, milyen házimunkát kell még elvégezniük, hogy csinálják meg a leckét, hanem mindezt mosolyogva, kedvesen tegyem meg. Időt kell szánnom arra, hogy sokat nevessek velük és Dave-vel.
Szerintem az otthonunknak vidám helynek kell lennie. Az Úr örömében kell tevékenykednünk. Ha a feleség boldog, a férj szívesen jön haza. Mindenki szeret vidám helyen lenni. Ha van egy mogorva főnöke és állandóan panaszkodó munkatársai, otthon már nem szeretne ugyanilyen környezetet maga körül.
Persze a férjnek és a gyerekeknek is részük van abban, hogy az otthonunk vidám hely legyen. Az öröm fertőző. Egy ember megkapja, aztán egy másik, aztán egy harmadik, és mielőtt észbe kapnál, már mindenki boldog körülötted!
Fordította: Berényi Irén
