Mindez ugyanakkor éppen nem szünteti meg az emberek szabad döntését. Ugyanis mi, emberek az időben élünk, nem az örökkévalóságban. Az idő érthetetlen, mert abban – mint Ágoston kifejtette – a múlt már nincs, a jövő még nincs, az egyedül létező jelen pedig egy megfoghatatlanul rövid pillanatként, kiterjedés nélküli pontként száguld, ami, mire megragadnánk, tudatosítanánk, már múlttá vált, ami már nincs. Az időben létezve azonban minden döntésünket mi magunk hozzuk meg, teljesen szabadon, minden eleve elrendeléstől függetlenül. Ezért vagyunk teljes mértékben felelősek minden döntésünkért, abban Isten egyáltalán nem befolyásol bennünket. Így üdvösségünkről vagy elkárhozásunkról egyedül mi döntünk szabad tetteink révén, ezért teljes mértékben megérdemeljük üdvösségünket vagy – rossz esetben – kárhozatunkat, amelyekről nem Isten döntött, hanem mi magunk.
Isten – úgymond – „nem tehet” arról, hogy az örökkévalóság módján élve és szemlélve előre látja végső sorsunkat, amelyről azonban mi hozunk döntéseket folyamatosan, teljesen szabadon, és nem Ő. Az időben szemlélve mindent előre tud rólunk, de semmit sem rendelt el helyettünk – az eleve elrendelés csak abban áll, hogy azokat is létezni engedi, akikről látja, hogy saját döntéseik révén végül elkárhoznak. Ebben az értelemben persze, az örökkévalóságból nézve létezik eleve elrendelés, amikor őket is létezni engedi – hiszen ha nem ezt tenné, az üdvözülők számára is megszűnne a szabad választás lehetősége, vagyis abszolúte megszűnne a szabadság az univerzumban –, s így valóban hozzájárul ahhoz, hogy szabad akaratuk révén végül elkárhoznak, de mégsem Őt terheli a felelősség ezért, hanem azokat, akik az időben élve szabadon e mellett döntöttek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a végül saját akaratuk révén elkárhozók létbe engedése a feltétele annak, hogy egyáltalán létezhessen szabadság a végül üdvözülők számára.
Az eleve elrendelés és a szabad akarat – s vele a felelősség – látszólag kizárják egymást logikailag. Valójában a kálvini gondolkodási hiba azonban nem itt csúszik be, hanem azon a ponton, hogy az eleve elrendelés kizárólag az örökkévalóságban létezik, ahol Isten számára minden készen van; a szabadság pedig kizárólag az időben értelmezhető, ahol mi élünk, és ahol minden döntésünket mi magunk hozzuk meg Isten minden befolyásától függetlenül, s így abszolút felelősen saját tetteinkért. A logikai ellentmondás az által lép fel, hogy Kálvin – és sokan mások, például az iszlám is – összecsúsztatják az örökkévalóságot az idővel. Az ellentmondás megszűnik, ha világossá tesszük, hogy az örökkévalóságot és az időt nem lehet összekeverni, a kettőt a gondolkodásban következetesen külön kell tartanunk, mivel teljesen különböző létmódok.
Az eleve elrendelés és a szabad akarat tehát egyszerre igazak. Mindkettő transzcendens fogalom, s mint említettem, a – nem véletlenül – lutheránus hátterű Immanuel Kant minden ilyen fogalomról bebizonyította, hogy – mivel végtelenséget tartalmaznak – a véges és időbeli emberi tudat számára csak ellentmondásosan kezelhetők, ezért hamis minden olyan tanítás, amely logikai ellentmondás- mentességet követelve vagy az egyiket vagy a másikat elutasítja. Az ilyen fogalmak esetében az ellentmondást el kell tűrni, mivel az maga az igazság, amelyet a szív megért, az értelem azonban nem.
Az egyistenhívő vallásokban az eleve elrendelés e metafizikailag hibás kivetítése az időbeliségbe három irányzatban fordult elő végzetes mértékben: a judaizmusban a qumráni közösségben, az iszlámban, valamint a kereszténységen belül a kálvinizmusban. Mindháromra jellemző, hogy következetes képviselőik a szabad akarat teljes tagadásáig jutnak el. Ezzel azonban aláássák az alapját minden erkölcsnek. Ugyanis ha nincs szabad akarat, azaz tetteink felől nem magunk döntünk, hanem azokat Isten már eldöntötte, akkor nincs felelősségünk sem, hanem Isten visel minden felelősséget, hiszen mindenről Ő döntött, nem mi. Ebben az esetben azonban nem lenne bűnünk sem, hiszen a bűn fogalmának lényegi eleme a felelősség – s így minden bűnért Isten lenne a felelős, azaz végső soron Ő lenne egyedül bűnös mindenért. Ez pedig képtelenség. Van tehát szabad akaratunk, s ez minden erkölcs alapfeltétele. Ezen pedig mit sem változtat, hogy Isten számára az örökkévalóságban már minden készen van – amiről mi döntünk az időben –, s hogy Ő létbe szólítja azokat is, akikről előre tudja, hogy létezésüket saját szabad döntéseikkel a Tőle való örök elszakadásra használják végül fel, ami maga a kárhozat.
Végezetül fel kell hívnunk a figyelmet arra a történelemben jól megfigyelhető jelenségre is, hogy az eleve elrendelést e gondolkodási hiba által az időbeliségbe kivetítő, s így a szabad akaratot a logikai következetesség jegyében teljesen megtagadó vallások rendkívül kegyetlen embereket „termelnek ki”. Akik ugyanis egy ilyeténképpen létrejövő, teljesen igazságtalan, embereket önhibájukon kívül kárhozatra predesztináló istenképet hajlandóak imádni, maguk is ilyenekké válnak, hiszen általános bibliai elv, hogy mindenki olyanná válik, mint akit imád. Mind a qumráni közösség, mind az iszlám, mind a szélsőségesen képviselt kálvinizmus rendkívül érzéketlen, kegyetlen, törvénykező, kemény, részvétlen, fasisztoid, szeretetre képtelen embertípust nevelt, nevel ki. Erről a történelem napnál világosabb bizonyítékokkal szolgált. Ezen vallások hívei csak akkor tudják megőrizni emberségüket, ha – lelkiismeretüknek engedve inkább – valójában nem hiszik el vallásuk e tanítását, és ellenállnak e „logikai fanatizmusnak”, a betű rabszolgaságának.
(Ruff Tibor)
