Ma reggel a másfél órás ácsorgást vagy két öreg néni és egy öreg bácsi társaságát fontolgatva végül a második öreg nénire esett a választásom. Halk szavú, csupa ránc néni, parízeles szendvicse alufóliába csomagolva, morzsák pihentek bő kabátja gallérján. Törékeny madárként húzódott meg az ablak mellett, hogy nekem helyet szorítson. Annyira szerettem volna meghálálni a jóságát, hogy így szóltam: “Az unokákhoz tetszik utazni?” Ha egy mondattal válaszol - gondoltam -, hagyom, ha bővebben, akkor beszélgetős kedvében lesz, s én sem maradok szótlan. Egészen más ilyen öregekkel társalogni. Végül szó szót követett, én pedig rejtve vettem elő Bibliámat a táskámból, mintegy jelzés gyanánt: ha gondolja, olvasok én szívesen, de ha szeretné, beszélgethetünk tovább.
A néni meglátta a könyvet a kezemben. Elkerekedett szemmel nézett rám, s így szólt: “Maga Bibliát olvas??” “Igen” - feleltem -, “épp Jób könyvét.” “És ez milyen Biblia, ha megkérdezhetem?” “Károli-féle. A néni talán katolikus?” Futó zavarodottság jelent meg a szemében, majd lassan, dadogva folytatta: “Hát… végül is… igen… átkereszteltek minket…” Megdöbbenve kérdeztem vissza: “A néni… zsidó?” Lesütött szemmel erősítette meg a tényt. “És megkérdezhetem, mi történt Önökkel a háború után?”
Igaz mesébe kezdett nagypapáról és a csendőrökről, nagymamáról és a vonatokról. Aztán egy ponton elhallgatott, váratlanul az ablak felé fordult, és csend szállt ránk. Annyira együtt éreztem vele… azt hiszem, ilyesmit érezhetett Lázár sírjánál Jézus… tenni akartam valamit… végül megsimogattam a kezét, és csak annyit tudtam mondani: “Bocsánatot kérek…” Pár perc múlva még könnyes szemmel, de mosolyogva fordult újra felém. “Tessék mondani, tetszik hinni Jézusban?” - nem láttam értelmét kerülni a kérdést. “Tudja, én már nem is tudom… össze vagyok zavarodva… 76 évesen van, hogy úgy fekszem le, “Uram, megvirradok-e”, van, hogy úgy, “Vedd el, elfáradtam, nem akarok én már élni”… de hát még élek… még szükség van rám (ekkor fényképeket vett elő unokáiról)… Tudja, sokan mennek a templomba, de én nem mentem soha. Hát nem több értelme van, ha az ég alatt kiáltok Istenhez? Ott még jobban meg is hallja talán… Sokan leborulnak a szobrok előtt, meg csókolgatják a feszületet… de hát, azon halt meg Jézus, mit csókolgatják azt?? Olyan sok rossz van a világban, de én nem hiszem el, hogy azt Isten adná, én nem hiszem el… De Ő létezik… én tudom… és hiszek…”
Felzaklatta magát a néni, így inkább témát váltottam. Sosem kívántam jobban, hogy Gyöngyös messzebb feküdjön Pesttől. A mai világról és a fiatalokról beszélgettünk. Hogy mindenki énekelni akar, de jobb lenne, ha inkább a kapát fognák a kezükbe. Nemcsak öreg, de vicces is volt a néni. A Stadionoknál lesegítettem a buszról, és az Astoriáig együtt utaztunk. A Keletinél említettem neki, hogy hétfőn innen indulok Németországba, és hogy mindjárt le kell szállnom. A néni rám nézett, és így búcsúzott:
“Olyan ritka már az olyan fiatal, akivel egy öreg el tud beszélgetni. Mert ránk már senki nem figyel. A lépcsőn is a falhoz kell lapulnom, hogy fel ne lökjenek… ez már más világ… pedig úgy hiányzik, mint egy falat kenyér, a jó szó… köszönöm magának, hogy jó volt hozzám. Remélem, találkozunk még. És azt kívánom magának, de százszor is, hogy Isten őrizze magát az útján. Minden jót!”
Mire a mozgólépcsőn felértem, már nem sírtam. Úgy érzem, ma maradandót adtam valakinek. Az egyetlen dolgot, amit igazán adhatok.
Lászlók Judit
