Hatalmas különbség van azonban a mindennapok során tapasztalt szenvedés - síbaleset, ritka daganat, busztragédia - és a büntetésként kapott ótestamentumi szenvedés között. Ott a büntetés csak a konkrét viselkedéssel szemben újra és újra elhangzó figyelmeztetés után következik be. A büntetés csak akkor hatékony, ha egyértelműen kötődik a viselkedéshez. Képzeljünk el egy szülőt, aki gyermekét készül megbüntetni: nem sokra menne vele, ha a legváratlanabb pillanatban a gyerek mögé lopódzna, és minden magyarázat nélkül nyakon vágná. Az efféle taktika nem engedelmes, hanem neurotikus embert nevelne a gyerekből.
Izrael népe tudta, miért éri büntetés, hiszen a próféták kínos részletességgel figyelmeztették őket. Az egyiptomi fáraó pontosan tudta, miért sújtja földjét a tíz csapás: Isten előre megmondta, azt is, hogy mi az oka, és elárulta, milyen szívbéli változással lehet megakadályozni. A büntetésként kapott szenvedés tehát legtöbbször egy bizonyos mintát követ a Bibliában. A fájdalom hosszas figyelmeztetés után érkezik, és utána senki sem kapkodja a fejét, hogy „de miért?”. Pontosan tudják, miért szenvednek.
Vajon ez a mintázat jelenik meg a mi életünkben is? Isten közvetlen kinyilatkoztatásban figyelmeztet az eljövendő katasztrófára? Személyes szenvedésünkhöz egyértelmű magyarázatot is csatol az Úr? Ha nem, akkor kétlem, hogy a többség isteni büntetés miatt szenvedné el a rákot vagy a közúti balesetet. Ha a szenvedés valóban büntetés, akkor Isten elég zavarosan kommunikál, mert a betegség és fájdalom meglehetősen véletlenszerűen üti fel a fejét, erénytől és bűntől függetlenül.
Hogy őszinte legyek, ha Isten másként nem mondja (közvetlen kijelentésben), szerintem jobb, ha más bibliai példák után nézünk, a Biblia ugyanis több helyen beszél olyan emberekről, akik ugyan szenvedtek, de egész biztosan nem Isten büntetése nyomán.
Mit mond Jézus?
Jézus sosem tartott kiselőadást a szegényeknek és szenvedőknek, hogy „fogadják el sorsukat”, vagy éppen „vegyék be az orvosságot, amelyet Isten kiosztott nekik”. Szokatlanul érzékenyen reagált a szenvedők sóhajaira, és nekilátott, hogy orvosolja bajaikat. Természetfeletti erejét gyógyításra és nem büntetésre használta.
Hogyan közelített Jézus a „Ki a felelős a szenvedésért?” kérdéshez?
Erről legtisztábban Lukács evangéliumának 13. fejezete beszél. Az Ószövetséghez hasonlóan itt is többféle válasz lehetséges. Például a 16. versben Jézus kijelenti, hogy a tizennyolc éve beteg asszony fájdalmát a sátán okozta, a fejezet végén pedig az Úr Jeruzsálemet siratja. Az ótestamentumi prófétákhoz hasonlóan előre látta, hogy a város makacs, lázadó tettei nagy szenvedést szülnek. Azonban ugyanebben a fejezetben, kicsit korábban, Jézus két „friss hírt” hoz szóba, amelyek szemmel láthatóan felkavarták a kedélyeket: a római elnyomás újabb példájaként katonák mészárolták le egy vallási kisebbség tagjait, illetve baleset történt egy építkezésen, ahol tizennyolcan vesztették életüket. Bárhogy kutatok is a Bibliámban, nem találok még egy olyan helyzetet, amely ilyen pontosan rezonálna a minket zaklató kérdéssel. Jézus válasza egyszerre rejtélyes és zseniális. Nem ad teljes választ az okot firtató kérdésre, ami valójában foglalkoztatta őket, nem ad magyarázatot, hogy „na, ezért történt az a két tragédia”, egyvalamit azonban egyértelművé tesz: nem valamely konkrét gonosztett miatt.
"Azt gondoljátok, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük? Azt mondom nektek, hogy semmiképpen... Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, bűnösebb volt Jeruzsálem minden lakójánál? Azt mondom nektek, hogy semmiképpen..." (13,2-5)
A gyászoló rokonoknak tehát nem kell azon töprengeniük, mi okozta a csapást, Jézus félreérthetetlenül kimondja, az áldozatok semmi szokatlant nem tettek, amivel kiérdemelték volna sorsukat. Nem voltak mások, mint a többi ember. És bár Jézus erről nem beszél, lehet, hogy a torony egyszerűen azért omlott össze, mert rosszul építették meg.
Jézus azonban folytatja, és mindkét tragédiát arra használja fel, hogy egyetemes érvényű igazságokat fogalmazzon meg („ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek”), majd példázatot mond Isten irgalmáról, amely visszatartja a büntetést. Azt sugallja, hogy katasztrófák „szemlélőiként” mi ugyanannyit tanulhatunk belőlük, mint áldozataik. A tragédiák felráznak bennünket, és felkészítenek, ha legközelebb mi esnénk áldozatául egy összeomló toronynak vagy épp politikai terrorizmusnak. A katasztrófa tehát összekapcsol áldozatot és szemlélőt: megtérésre hív, és eszünkbe idézi, milyen rövid az élet.
