Viták
Bár elméleti szinten a kialakuló középkori katolicizmus is a hitből való megigazulást vallotta – hiszen az ókori egyházatyák egységesen ezen az állásponton voltak, köztük a legnagyobb tekintélyű Augustinus (Szent Ágoston) is –, a gyakorlati hitéletbe többféleképpen és erőteljesen visszacsempésződött a jó cselekedetek igazzá tevő hatásába vetett hamis meggyőződés. Elsősorban a különböző liturgikus cselekményeket (szentségek, ima, böjt, mise, szentek kultusza stb.) ruházták fel ilyen elképzelésekkel. A katolikus teológia igazolni igyekezett ezeket, miközben nem tagadhatta meg doktrinális szinten a hitből való megigazulás apostoli tanát sem. Ebből a keveredésből furcsa kettősség alakult ki, melynek egészen részletes taglalására itt nincs helyünk, lényege azonban az volt, hogy bár a megigazulás kizárólag hitből történik, erre, úgymond, mégis előkészítheti magát az ember liturgikus és jó cselekedetekkel, majd pedig a már megkapott megigazulást további ilyenekkel növelheti, sőt érdemeket szerezhet. Ez a teológia szolgált alapul a különböző fajta búcsúk (cselekedetekkel kiérdemelhető bűnbocsánat) elburjánzó kultuszainak, egészen a pénzért megvásárolható bűnbocsátó cédulákig.
Luther, majd a nyomába lépő többi reformátor felismerték, hogy ez a bonyolult, kiüresedett absztrakciókkal operáló teológiai csűrés-csavarás valójában megtagadja a hitből való megigazulás bibliai tanításának lényegét. Ha Pál szavai igazak, akkor abszolút képtelenség, hogy a természeténél fogva Istennel ellenséges viszonyban lévő ember olyan tetteket vihessen végbe, amelyekkel előkészíti magát a megigazulásra, hiszen ehhez már igaz embernek kellene lennie – hasonlóképp a már megigazult ember sem növelheti a megigazulását, mivel az vagy megvan, vagy nincs meg: ha megvan, akkor pedig teljesen megvan, nincs mit növelni rajta. Ráadásul így nem Istené lenne minden dicsőség, hanem az ember ismét érdemeket szerezhetne megigazulásához.
A hitből való megigazulást helyreállító protestáns tanítást a római katolikus tridenti zsinat a XVI. században átokkal sújtotta. 1999 novemberében azonban a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség közös nyilatkozatot adott ki a megigazulásról, amelyben azt állítják, hogy legalábbis az alapkérdésekben sikerült elsimítaniuk a különbözőséget, így a kölcsönös kiátkozásokat – ebben a kérdésben – eltörölték. Számos (csak Németországban 161) lutheránus teológus azonban tiltakozott a nyilatkozat ellen, de katolikus oldalról is vannak ellenzői. A dokumentum nem oldja fel az átkokat a kálvinista és a többi protestáns egyházra nézve, jóllehet azok nagyjából ugyanazt vallják a megigazulást illetően, mint Luther.
Vádló
Mivel Isten természetfeletti ellensége, a Sátán számára az emberek kegyelemből, hit által történő megigazulása a totális vereséget vetíti előre, erőinek igen nagy részét mozgósítja ennek meghiúsítására. Ezen a ponton ezért olyan küzdelem kezdődik, amelyről a világi és a formálisan vallásos embereknek elképzelésük sincs, csak azok ismerik, akik a hit által megigazultak. Mivel a Sátán Isten kegyelme ellen nem tud a győzelem esélyével támadást intézni, az Úr és a hívők közötti, a megigazulást fenntartó köldökzsinór, a hit (bizalom) elszakítására törekszik: ezért a megigazulást tagadva minden eszközzel igyekszik vád alá helyezni az igazakat. Egyetlen lehetősége ugyanis tönkretételüknek, ha sikerül velük elhitetnie, hogy valójában nem váltak igazakká, mivel így megtörik Istenbe vetett bizalmuk, és elzáródnak a kegyelemtől. Mivel cselekedeteik még nem érik el az abszolút tökéletességet – nem emiatt minősülnek igaznak! –, ezt használja fel fő érvként ellenük, kihasználva a bennük lévő természetes, emberi gondolkodásmódot, amely hajlamos arra, hogy a cselekedetek alapján ítélje meg az embert, figyelmen kívül hagyva benső, Istennel való kapcsolatát.
A Sátánnak ez olyannyira középponti tevékenysége, hogy nevét is erről kapta. A héber szátán szó jelentése: ellenfél, ellenálló, rágalmazó, vádló. A feljelentés, vádirat héberül szitná (a szátán szóból). Az Istentől származó nevek mindig az illető lény legbensőbb természetét, lényegét ragadják meg. A Sátán fellépései a Bibliában mindig a vádlással függenek össze. Neve az Újszövetség görög szövegében: Diabolosz. Ennek jelentése szintén: rágalmazó, vádló, áruló; az, aki a kapcsolatokat szétszakítja.
