Mikor válunk igazzá?
Az Újszövetség tanítása szerint az ember azonnal igazzá válik, amikor teljes szívéből Isten mindenható erejére bízza Jézus Krisztus által egész valóját, és segítségül hívja az Ő nevét, hogy megmenekülhessen a bűntől és annak következményeitől. Ezért rendkívül fontos észrevennünk, hogy a Szentírás hangsúlyozottan múlt időben beszél a hívők megigazulásáról, mint ami már megtörtént: „Mivel tehát igazakká lettünk hitből, békességben élünk Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki által a hitben szabad bejárásunk van ahhoz a kegyelemhez, amelybe bejutottunk (…) Miután tehát az Ő vére által most igazakká lettünk, sokkal inkább meg fogunk menekülni a haragtól általa.” (Róm 5,1.9) Pál ezt írja: „miután tehát az Ő vére által most igazakká lettünk”. A Jézus Krisztusban szívükből hívők most már igazakká lettek, a megigazulás pillanata után állnak, immár igaz emberek.
Ez nem jelenti azt, hogy többé soha nem fognak elkövetni semmi bűnt. Hanem azt, hogy belső szellemi, szívbeli természetük, állapotuk Isten teremtő ereje által valóságosan – nem csak szimbolikus értelemben! – megváltozott. Mivel, mint láttuk, Isten gondolkodása szerint a belső természet határozza meg a cselekedeteket, ezért Ő nem a cselekedeteket változtatja meg először, hanem a szív belső állapotát. Így a megigazulás azonnal megtörténik Isten kegyelméből hit által, amikor valaki így hívja segítségül Jézus Krisztust; majd ebből fakad az, hogy cselekedetei fokozatosan megtisztulnak, bűnei elmaradnak, az addigi bűnös életmódot igaz élet és tettek fogják felváltani éppúgy, ahogyan korábban a bűnös természet miatt egyre szaporodtak és súlyosbodtak a bűnök. A cselekedetek csak gyümölcsei annak a belső megváltozásnak, amelyet Isten az első pillanattól fogva megtesz a szívben. Ezért Istennek nem kell megvárnia az igaz cselekedeteket ahhoz, hogy igazzá nyilváníthassa az ilyen embert, hanem ezt azonnal megteszi, mivel Ő látja a szívet: Jézus Krisztus igazságát tulajdonítja neki a kegyelembe vetett bizalma miatt.
Ezt pedig az igazság fokozatosan megjelenő jó cselekedetein kívül számos más jel is követni fogja. A megigazult embert eltölti az üdvösség bizonyossága miatti öröm, a boldogság, a békesség érzése, és a testvérei, embertársai, valamint legfőképp Isten iránt érzett szeretet.
Jakab, az Igaz
Jakab, Jézus Krisztus féltestvére, a jeruzsálemi gyülekezet pásztora – akit Biblián kívüli korabeli források szerint még a nem keresztény zsidó körökben is az „Igaz” melléknévvel tiszteltek meg kortársai – egy kiegészítést fűz Pál tanításához, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy a hitet cselekedeteknek is követniük kell: „Tudniillik ahogy a test halott szellem nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak 2,14–26)
Sok teológus (köztük még Luther is) Jakab tanítását erről úgy értelmezi, hogy ő Pállal ellentétes álláspontot képviselt. Ez azonban félreértésen alapul: Jakab ugyanannak az igazságnak a másik oldalát fejti ki, mivel egyesek úgy csavarták el Pál tanítását, hogy „ha hitből van a megigazulás, akkor nyugodtan cselekedhetek továbbra is bűnöket, és semmi erőfeszítést nem kell tennem ennek ellenében, hiszen Isten már megigazított”. De azok az emberek, akik ezt vallják, nem értenek egy szót sem az egészből, számukra Pál tanítása nem élet, csak üres absztrakció. Ugyanis ha valaki valóságos, őszinte szívbeli hittel (bizalommal) fordul Istenhez Jézus Krisztus által, mert látja, hogy másképp nem képes a bűneitől megszabadulni, és ez igazságul tulajdoníttatik neki, megigazulásának fő következménye az lesz, hogy teljes szívéből felbuzdul Isten Igéjének a megtartására, és minden erejével azon fog igyekezni, hogy immár nem félelemből, hanem Isten iránti hálából, szeretetből és örömmel bűnök nélkül éljen. Pál nem ezt tagadja, hanem azt igyekszik érthetővé tenni a Szentlélek által, hogy Isten kegyelme megelőzte ennek az odaszánásnak a kialakulását, hiszen az Isten parancsai iránti ilyen jellegű felbuzdulásra már csak az igaz, előzetesen igazzá vált ember képes. Itt tehát nem egy elvont teológia értelmetlen szajkózásáról van szó, hogy ne kelljen megtérni, hanem valóságos közösségről Istennel, és ennek megszentelő erejéről. Ezt az elhajlást feddi Jakab, hangsúlyozva, hogy amennyiben a hitből való megigazulás nem mutatkozik meg az igaz cselekedetek gyümölcseiben, akkor az valójában nem is történt meg, vagy pedig időközben elvetélt, és csak elméleti, teológiai szinten létezik az illető számára mint üres fogalom.
A valódi megigazuláskor ugyanis a Mindenható Isten valóságos természetfeletti beavatkozást hajt végre, csodát tesz a Szent Szellem ereje által az Istenben bízó szívében: feltámasztja az eredendő bűn miatt beállt szellemi halál állapotából, újjáteremti a szellemét, és felszabadítja a bűn hatalma alól. Ez az újjászületés Szellemtől – amely nélkül senki sem láthatja meg Isten országát (Jn 3,3–8). Ez nem szimbólum és nem absztrakt, kiüresedett teológia, hanem teljesen valóságos természetfeletti esemény.
Ráadásul a Jakab által említett „hit cselekedetei” egyáltalán nem azonosak a „törvény cselekedeteivel”. Az „Igaz” két példát említ a hit cselekedeteire: a fiát, Izsákot éppen feláldozni készülő Ábrahámot, és az izraeli kémeket elrejtő – honfitársainak folyamatosan hazudozó – kanaánita prostituáltat, Ráhábot. Ugyan mi köze ennek a két tettnek a mózesi törvényhez? Ugyan menynyiben voltak ezek erkölcsi jellegű cselekedetek?
