Németh Sándor november 16-i prédikációjának összefoglalója
2019. 11. 25. | Morvay-Tóth Petra
Ahogy a korszak vége közeledik, egyre fontosabb, hogy a názáreti Jézus Krisztust az emberek – egyre nagyobb tömegekben – szabad akaratukból magasztalják fel, hit által. A Megváltás után az Atya a mennyben felmagasztalta a Messiást és megígérte neki, hogy ugyanezt a földön is meg fogja tenni: felmagasztalja őt az ellenségei szeme előtt. Mivel ez az esemény mindenképpen be fog következni, nagyon fontos, hogy az emberek nagy része ennek ne csak elszenvedője legyen, hanem előre hitből és szabad akaratból vegyenek részt és működjenek közre benne, csak így fog ez az esemény megmenekülést jelenteni számukra.
„Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben…” (Ef 1:5-6)
Pál apostol több más igeszakasszal egybehangzóan azt állítja, hogy az ember megteremtésének és a megváltásnak a fő célja az, hogy dicsőítse, magasztalja Isten kegyelmét, és a názáreti Jézus Krisztust, akinek a személyében az isteni kegyelem teljessége jelent meg a földön. Isten pedig megígérte, hogy ahol felemelik Jézust, ott ő is mindenkit magához vonz, felemel. Ez az ember teremtésének fő célja és létezésének értelme.
Ézsaiás 2:6-21;3:1
Ézsaiás próféta mégis arról számol be nekünk, hogy az utolsó időkben egy olyan humanista, embercentrikus kultúra jön létre, aminek a középpontjában nem Isten, hanem az emberek felmagasztalása áll. Ez lesz az emberiség csapdája.
A világban már hosszú ideje zajlik az aposztázia (Istentől és az ő népétől való elszakadás) folyamata. Az Ige által használt „népem” és „Jákob háza” kifejezések Izraelre és az Egyházra vonatkoznak, olyan emberek aposztáziájára, akik már ismerik Jézust, megtértek, alámerítkeztek és betöltekeztek Szent Szellemmel is.
Milyen okok állnak a hitehagyás jelensége mögött?
„Mert elhagytad, Uram, a Te népedet, Jákób házát; mivel telvék napkeleti erkölcsökkel, és szemfényvesztők, mint a Filiszteusok, és idegenek fiaival kötnek szövetséget;” (Ézs 2:6)
- Keleti kultúra és okkult praktikák
A Szent Szellem elsőként két olyan csapdát nevez meg, amelyek veszélyt jelentenek az emberek Istennel való személyes kapcsolatára.
A „szemfényvesztés” kifejezés eredeti jelentéstartalma eredetileg a jövendőmondással, okkultizmussal áll összefüggésben.
Ma akkora a reménytelenség és a törtetés az emberek között, hogy sokan szeretnék meghosszabbítani a képességeiket, hogy jobban érvényesíteni tudják az akaratukat, vagy kontroll alatt tartsák a körülöttük lévőket. Ezekért a képességekért viszont az emberek többsége nem Istenhez, hanem a Sátánhoz fordul, aki okkult praktikákon keresztül kínálja fel nekik a kívánt ismeretet.
A természetfeletti ismeretek megszerzésének egyik okkult eszköze a jövendőmondás - és annak különböző fajtái -, a varázsláshoz kötődő tevékenységek nagyobb erőt és hatalmat ígérnek, míg a boszorkányság a befolyás megszerzését azáltal, hogy igézet alá helyezi a célkeresztbe vett embereket és az igéző személy eszközeivé teszi őket.
Ezek a praktikák gonosz, okkult szellemekkel hozzák kapcsolatba azokat, akik belekeverednek. Elfordítják a szívet Istentől, megakadályozzák a megtérést, vagy elidegenítik a már hívő embereket a Szent Szellemmel és Jézus Krisztussal való közösségtől – pedig az igazi sikeres életnek ezek a kulcsai.
A keresztény élet attól szép és sikeres, hogy a Szent Szellem, belülről vezeti az életünket, a szellemünk és a lelkünk pedig nem kényszerből engedelmeskedik neki, hanem örömmel. Ideális esetben ez az együttműködés a hívő ember és a Szent Szellem között folyamatosan fejlődik és gyümölcsözik. Csak akkor jön létre az emberben az elidegenedés, amikor valamilyen idegen szellem befolyása alá kerül.
Ezért olyan veszélyes az okkultizmus térhódítása, amit a kommunikációs eszközöknek köszönhetően már mesterségesen is népszerűsíteni tudnak az emberek között.
Az Istennel való kapcsolattartás másik akadályozó tényezőjeként a Szent Szellem a „napkeleti erkölcsöt” nevezi meg. Ma például elképesztően sok helyen népszerűsítik a jógázást, mint az egészséges életforma részét, pedig valójában nem az.
A jóga nem csak fizikai, hanem szellemi tevékenység is, ami a keleti, okkult világnézet szerves részét képezi, minden mozdulatnak a kezdetektől fogva megvan a maga szellemi tartalma.
Ez a mozgáskultúra eredetileg különböző idegen istenségek, démonok tiszteletére volt odaszánva.
Ettől a szellemi tartalmától akkor sem lehet elválasztani a fizikai cselekvést, ha az ember nem vesz róla tudomást. A mozdulatok akkor is démonokat idéznek meg és invitálnak az ember életébe. Már a legősibb barbár törzsek is mozgás által idéztek meg különböző szellemeket. A mozgáskultúra tehát nem független a szellemi tartalomtól.
Az európai mozgáskultúra évszázadok során zajló tisztulásában nagy szerepet töltöttek be a görögök, akik a mozgáskultúrát a természetes élet mozdulataira és az emberi test természetes erejére építették fel. Azonban még itt is meg kell jegyezni, hogy az ókori olimpiák is eredetileg idegen istenek tiszteletét szolgálták.
A pásztorlási szolgálatok során lehet látni, hogy azok az emberek, akik jóga szalonokba járnak, gyakran nem tudnak hinni, mert a szellemiség, amivel ott kapcsolatba kerülnek, éppen az Isten láthatatlan birodalmába vetett hitet zúzza szét, megkeményíti a szellemüket és a lelküket, hogy ne értsék meg a megtérés és a Szent Szellemmel való betöltekezés fontosságát.
Ugyanis az okkult bűnök jellemzője, hogy azt a természetes, intuitív képességet, ami a bűnös életmódból fakadó sérülések ellenére is működik az emberekben, az okkultizmus teljesen eltompítja. Egy sötét búra alá vonja a szívet, ami távol tartja őket Isten megismerésétől.
Pedig a legfontosabb dolog mindenki számára a názáreti Jézussal való találkozás, mert ő az egyetlen megváltó, ő szerzett egyedül bűnbocsánatot, és ő szerzett egyedül örök életet az embereknek – Indiában, Afrikában és Európában egyaránt.
Nem tett ilyet egyetlen más vallásalapító sem, ezért bármilyen nyomást is helyez a keresztényekre a kulturális relativizmus, nekünk Jézus Krisztust kell felemelnünk és hirdetnünk, beszélnünk kell ennek a névnek az erejéről.
Ezt a nevet hordozzuk, ebben lettünk megkeresztelve és ebben vagyunk megpecsételve Jézus vérével. Ezt nem szégyellhetjük, mert ez a név szerezte meg számunkra mindazt, amire az embernek szüksége van, csak ő szerezte meg nekünk az életet a halálból. Sem Buddha, sem Mohamed nem szerezte meg ezt egyetlen embernek sem. Ezért magasztaljuk fel Jézus Krisztust.
- Szekularizáció
Az Istentől való elszakadás másik jelentős okaként Ézsaiás a szekularizációt, az „idegenekkel való szövetségkötést” nevezi meg.
Izrael történelmének egyik legnagyobb problémája, hogy nem ismerték fel, hogy Isten köztük lévő jelenlétének köszönhetően önállóan is képesek arra, hogy megálljon, nincs szüksége arra, hogy más népekre támaszkodjon.
Ennek ellenére ők mégis a más népekkel való szövetségbe vetették a bizalmukat (Egyiptom, Asszíria, Babilon), akik viszont nem tudták megtartani őket.
A keresztények is csak akkor tudnak az Úrban bízni, ha elhiszik, hogy a Szent Szellem bennük van, velük marad, és minden támogatást kész megadni számukra, amire szükségük van.
Ezért nevezi őt a Biblia „Paraklétosznak”. A paraklétosz a görög kultúrában olyan személy volt, akit a gazdag emberek gyermekei mellé állítottak, hogy védelmezze, tanácsolja, vezesse, nevelje a gyermeket annak megfelelően, hogy mire van éppen szüksége.
Jézus a megváltással nem csak bűnbocsánatot akart szerezni, hanem a végső célja az volt, hogy a Szent Szellemet is megnyerje az emberek számára, mert ez a legnagyobb, ami az Atyától származik. Ennek volt az előfeltétele a bűnbocsánat megszerzése.
Sok karizmatikus keresztény azonban már elveszítette a hitét a Szent Szellem nagyságával és hatalmával kapcsolatban és emberektől kezdték elvárni azokat a dolgokat, amiket nem tőlük kellene. Ez is az aposztázia egyik kísérő jelensége.
Isten célja a hívőkkel nem az, hogy ők várják az emberektől a segítséget, hanem az, hogy áldást jelentsenek a körülöttük lévőknek és a cselekedeteikkel, magatartásukkal megnyerjék őket Jézus Krisztusnak.
Erre a Szent Szellem tesz képessé bennünket, ő hozza létre a bizonyosságot arról, hogy elfogadott és szeretett emberek vagyunk, mert megismerhettük Jézus Krisztus szeretetét. A szeretett emberek pedig azt adják, amijük van: közvetítik Isten szeretetét, irgalmát és üdvözítő akaratát mások felé.
- Materialista jólét
„És betelt földje ezüsttel és arannyal, és nincs szere-száma kincseinek; betelt földje lovakkal, és nincs szere-száma szekereinek…” (Ézs 2:7)
A következő csapda, ami az utolsó időszakban élő emberiséget elválasztja Istentől, az a materialista jólét. A földi élet csak egy része az emberi sorsnak, ami a halállal nem ér véget. Ha pedig örök életünk van, akkor nem csak azokra a dolgokra fontos figyelmet fordítani, amik itt a földön állnak előttünk, hanem azokra is, amik a következő életformában vannak, hogy a földi pályafutásunk után hogyan folytatjuk a sorsunkat. Ez nem csak egy vallásos kérdés, hanem mindenki életében központi kérdés, egy örök dilemma.
Ahhoz, hogy magunk előtt lássuk azokat a dolgokat is, amik a halál falán túl vannak, fényre, világosságra van szükségünk, ezt pedig a Szent Szellem tudja megadni nekünk. Ő az örökkévalóságból jött, onnan hozta nekünk a fényt, és ő helyezi bele a menny igazságait a szívünkbe.
- Narcisztikusság és egoizmus
„És betelt földje bálványokkal, és kezeik csinálmányának hajolnak meg, mit ujjaik csináltak.” (Ézs 2:8)
A mai egoista, emberimádó kultúrában ezt a szövegrészt akár úgy is érthetnénk, hogy az emberek a saját tetteiket magasztalják fel és azt imádják.
Péter és Pál apostol is erről beszéltek, amikor azt mondták, hogy az emberek „magukat szeretők” lesznek, csak a saját cselekedeteikre tudnak figyelni és nem tudják méltányolni egymás érdemeit, teljesítményeit. Ebben nyilvánul meg az utolsó időkben élők nárcizmusa.
Ez már napjainkban is nagy probléma. Mivel az abszolút mérce megszűnt, mindenki nagyobbnak, fontosabbnak és értékesebbnek látja a saját tetteit, mint a másokét. Ezzel a hozzáállással viszont lehetetlen valóságos emberei értéken alapuló közösségeket létrehozni. Ezért is van annyi magányos ember.
A cselekedetek valójában különbségeket hoznak létre az emberek között, mert minden cselekedetnek más és más értéke van. A nyugati kultúra ezt bizonyos mértékben méltányolni is szokta, ezért van a versenyeken arany-, ezüst-, és bronzérem – és ezért van mindig utolsó is. Gyakran azonban az utolsó helyen végzett emberek is meg vannak arról győződve, hogy ők igazából az aranyéremmel egyenértékű teljesítményt nyújtottak, de mások igazságtalansága (pl.: a bíró „elcsalta” a meccset”, stb.) miatt nem kaptak megfelelő értékelést.
Sajnos a keresztény világban is meg lehet találni a nyomait ennek a mentalitásnak. Míg a középkorban az emberek tiszteltek bizonyos tekintélyeket, minden kérdésben a papokhoz fordultak és az ő szavukra hallgattak, addig bizonyos keresztény közösségekben minden hívő „Pál apostolnak”, vagy nagy prófétának tartja magát.
Ezek közül egyik sem jó és helyes mentalitás, mert egyetlen abszolút mérőzsinór van csak, amely alapján hiteles értékítéletet lehet alkotni, ez pedig Isten Igéje. Ha ehhez igazodunk, nem leszünk narcisztikus hajlamúak, hanem stabil identitású, de alázatra képes emberek.
Ezt azért is fontos megtanulnunk, mert minden érdemünk, teljesítményünk és értékünk, amink van, végső soron Jézus Krisztusnak köszönhetjük. Ezért magasztalta fel őt az Atya minden más felett, az övé a legnagyobb teljesítmény és övé minden érdem.
Mi pedig, amikor megtértünk, önként részt vállaltunk abban, hogy Jézus Krisztus a földön is méltó módon fel legyen magasztalva, az életünkkel és cselekedeteinkkel is azt a célt szolgáljuk, hogy az ő neve nagy és híres legyen bennünk.
A korszak végén pedig az Atya mindenki előtt nyilvánvaló módon fel fogja emelni Jézust.
Hogyan?
„A kevély szemű közember megaláztatik, és a főemberek magassága porba hajtatik, és csak az Úr magasztaltatik fel ama napon… És Libánon minden cédrusai ellen, amelyek magasak és felemelkedettek, s Básánnak minden tölgyfái ellen; minden magas hegyek ellen, és minden felemelkedett halmok ellen, minden magas torony ellen, és minden erős kőfal ellen…” (Ézs 2:11-15)
A „Libanon cédrusa” és a „Básán tölgye” kifejezések a Bibliában gyakran a magas társadalmi ragban, hatalmi pozíciókban lévő személyekre utalnak - a korszak végén Isten ezeket a személyeket is ítélet alá fogja vonni és számon kéri rajtuk a kevélységüket.
Ez alól egyetlen hatalmi centrum és régió sem lesz kivétel, mert az Úr a föld minden vidékén, minden „hegyen és halmon” igazságot fog tenni, mindenki méltó helyére fog kerülni és egyedül az ő Fia, Jézus Krisztus lesz felmagasztalva. Ekkor Jézus nevének a becsülete is helyre lesz állítva, ő is az érdemeihez méltó tiszteletet kap majd és minden ember előtt nyilvánvalóvá lesz az ő egyedülállósága.
