Ezrek gyűltek össze, hogy tanúi legyenek a rövid látványosságnak, mely a fehér homok és a kék ég között, a föld legnagyobb színházában fog kibontakozni. Miközben a láthatárra szegeztük a tekintetünket, a várakozás ideje korszakoknak tűnt. Senki nem akarta elszalasztani a nagy pillanatot. És akkor megtörtént – micsoda lenyűgöző látvány! Még jókora távolságból is fenséges erejű energiakitörés tárult a szemek elé. Beindultak a masszív indítórakéták, másfél ezer tonnás tolóerőt produkálva a felszállásnál. A talaj remegni kezdett, miközben az űrrepülő az ég felé tört, vastag füstsávot hagyva maga mögött. Másodpercek alatt leküzdötte a gravitáció erejét, és eltűnt a szem elől. Az óceán partján a floridai Titusville-ben közelről, ámulva figyeltük a feleségemmel és gyermekeimmel, ahogy az Atlantis űrrepülő utolsó indításával történelem íródik. Miután az űrsikló mintegy harmincegy mérföldes magasságban behatolt a mezoszférába, az elhasznált hordozórakétákra már nem volt szükség, így azok leváltak, hogy visszatérjenek a földre. Miközben az Atlantis tovább száguldott az űr felé, megláttam azokban a hatalmas segédrakétákban egy ugyanolyan ragyogó metaforát. A rakéták – noha hatalmasak – nem önmagukért léteznek. Arra tervezték őket, hogy előre lökjenek valami náluk is nagyszerűbbet. A dicsőségük abban áll, hogy elhasználódjanak egy magasabb rendű cél szolgálatában. Jóval azután is, miután a rakéták leválnak, az űrrepülő tovább halad majd előre. Az űrsikló és a küldetése az, ami a rakéta létének értelmet ad.
Az életed, mint szalagcím
Az életed, mint szalagcím
2009. június 25-e egyike azoknak a napoknak, melyeket soha nem felejtek el. Ezen a napon pár órán belül ketten is meghaltak a nemzedékem leghíresebb ikonjai közül. Farrah Fawcett a Charlie angyalai című tévéműsor gyönyörű színésznője volt, Michael Jackson pedig vitathatatlanul a popműfaj királya. Mindketten idő előtt haltak meg, és ez megrázta a világot; hetekig minden hírforrás ezzel foglalkozott. Aznap ugyanazokat a jeleneteket néztem órákon keresztül, abban a reményben, hogy az majd eltávolítja az időbeli múlandóság nyomasztó érzését, ami némileg merengőbbé és szentimentálisabbá tett a szokásosnál. Farrah Fawcett és Michael Jackson élete oly nagy léptékű, olyan fontos volt, és akkora nyilvánosságot kapott – mégis azok a dolgok, amik a legnagyobb hírnevet hozták nekik, milyen semmitmondóak voltak az örökkévalóság fényében! Michael Jackson szerezte minden idők legnagyobb példányszámban eladott albumát. Farrah Fawcett gyönyörű volt, és közönségdíjat nyert. Mégis, mit számít mindez az örökkévalóságban? Ha hátrébb húzódsz, és a világ és a lényeges dolgok tágabb összefüggésében szemlélve olvasod a gyászjelentésüket, elfog a teljes értelmetlenség mindent elborító érzése – mégis ők ketten világviszonylatban a leghíresebb személyek közé tartoztak. Többségünk elköltözése soha nem fog figyelmet kapni az esti hírekben, de egy percre mégis képzeld el, mi lenne, ha kapna!
Képzeld el, hogy a CNN, az NBC, az ABC, a CBS, és a Fox News mind a halálhíredet közlik terjedelmes tudósításban, és az életed jelentőségéről beszélnek. Vagy képzeld el azt, hogy a teljes földi létezésedet egy mondatba kell sűríteniük a képernyő alján mozgó hírsorban, vagy egy címoldali főcímben. Vajon miről szólna? Még ennél is jobb: te magad hogyan írnád meg? Mi az az egyetlen cél, amitől a magad számára az egész életed értelmet nyer? Ha korunk érezd-jól-magad típusú bölcsességére hallgatsz, amivel a televízió, a zene, a magazinok és a csináld-meg-magad üzenetű könyvek megszólítanak, a végén még elhiszed, hogy az élet fő célja az, hogy megtaláld a boldogságot és a sikert a világban. „A határ a csillagos ég” –mondják neked. „A csillagokig érhetsz, s magad is azzá válhatsz.” „Bármi lehetsz, csak akarnod kell.” „Kezedben tartod a sorsodat” – és így tovább.
Csakhogy a valóságban az, hogy mennyi pénzt keresel, kit ismersz és te magad mennyire vagy ismert, önmagában vajmi kevés jelentőséggel bír. Egy nap minden anyagi javadat, amelyet fölhalmoztál s amelyért küzdöttél, szétosztják a rokonaid között, vagy túladnak rajta fillérekért a bolhapiacon. Ha te is olyan vagy, mint a legtöbben, a neved egy nap ismeretlen lesz, és az arcod felismerhetetlen. Mint az előbb leírtam, az űrsiklóra szerelt gyorsítórakétákhoz hasonlóan téged is elhagy a múlandó életerőd, s az eltűnik az óceán ismeretlenjében. Ámde nem így végződik a történet, barátom! Bár az életünk egy nap véget ér, Isten királysága tovább halad a győzelem felé, és ebben áll a mi legnagyobb lehetőségünk. Halandó kezeinkkel Isten örök királyságának fölépítésében segédkezhetünk – és ez a legnagyobb kiváltság, amelyben ember részesülhet! Ez a könyv nem arról szól, hogy miként valósíthatod meg az álmaidat, vagy lehetsz sztár, mert ezek a dolgok a végén majd egyáltalán nem számítanak. Mielőtt az ebben a könyvben foglaltak számodra bármi jelentéssel vagy értékkel bírhatnának, meg kell értened, hogy a létezésednek nem az a célja, hogy te magad megnyerd a boldogságot vagy a sikert. A metaforámban nem te vagy az űrrepülőgép – te a gyorsítórakéta vagy. A te szereped az, hogy előmozdíts egy magadnál nagyobb ügyet. Az életed által keltett vízfodrok jóval a földi léted után is hatni fognak a világban – vagy jobbá, vagy rosszabbá teszik –, de az életed végül csak akkora jelentőséggel bír majd, mint az, amit előmozdított.
