…hit által
Kegyelemből, hit által. Egy dologra tehát mégis szükség van a kegyelmet kapó ember részéről ahhoz, hogy Isten bűntől megszabadító ereje felszabaduljon az életében: hittel el kell fogadnia Isten kegyelmét, amely Jézus Krisztusban adatott számára. De még ezt a hitet is ajándékba kapja Istentől, hiszen a hitet Isten Igéjének hallgatása hozza létre benne. Persze szabadságában áll elutasítani is azt – mégsem érdeme az sem, ha elfogadja. A mai vallási kultúrában a legtöbben úgy értelmezik a hit fogalmát, hogy az nem más, mint a kereszténység megfelelő hittételeinek, hitvallásának elfogadása. Ez azonban csak egy olyan értelmi, intellektuális tevékenység, amelyet a Szentírás nem tekint valódi hitnek. A megigazulás tehát nem történik meg automatikusan az ember életében csak azért, mert különböző okokból (családi és nemzeti tradíció átvétele, neveltetés, intellektuális megfontolás, kötelező hittételeknek, dogmának való engedelmesség) az értelmében elfogadja és vallani kezdi, hogy Jézus az Isten Fia.
Először is: „szívvel hiszünk az igazságban [megigazulásban]”, mondja Pál (Róm 10,10), azaz a bibliai hit helye nem az értelem, hanem a szív. A szív az ember teljes személyiségének a központja, lényege. A Szentírás tanításában nem a mai szentimentalista felfogásban, érzelemként szerepel, de nem is értelemként, hanem a személyiség olyan forrásaként, gyökereként, amelyből az ember érzelmei, akarata és gondolkodása egyaránt kiindul (erről lásd bővebben Németh Sándor Bibliai antropológia című ideiglenes jegyzetét, Szent Pál Akadémia, 1991. II. félév, 1–14. o.).
Másodszor: a hit bibliai fogalmát a rá vonatkozó eredeti héber szó (emuná) fejezi ki igazán: ráépítkezni az alapra, rátámaszkodni valamire, ami megtart. (Dajkálást is jelent, azaz amikor a kisgyermeket a karunkban tartjuk.) Az emuná egyáltalán nem intellektuális elfogadást fejez ki, hanem a személyiség (elsősorban a szív) aktív kimozdulását előző állapotából, amelynek során súlypontját önmagán kívül helyezve rátámaszkodik valaki (valami) másra, teljes súlyát arra nehezítve, ahogyan a ház súlyát az alap tartja, vagy ahogyan a gyermeket tartja a karjában a dajka. A magyarban a bizalom szó sokkal inkább megfelelő erre, mint a hit (amely alatt nyelvhasználatunkban többnyire olyan információ értelmi elfogadását értjük, amelyről nincs közvetlen, biztos tudásunk). Az Istenbe vetett hit tehát azt jelenti, hogy személyiségünk, gondjaink, földi és örök életünk, sorsunk teljes súlyát áthelyezzük Istenre, ahogyan a ház súlya az alapra, a gyermek súlya az őt tartó karjára nehezedik. Ez egy szellemi, szívbeli – nem intellektuális – aktivitás, nem csak passzív elfogadás vagy várakozás. Lemondunk arról, hogy mi akarjuk önmagunkat megtartani, és teljesen átadjuk ezt a felelősséget, tevékenységet Istennek.
Mint már említettük, a természetes szinten gondolkodó vallásos emberek ezt úgy igyekeznek megtenni, hogy egy bizonyos dologról azt hiszik, annak súlyát nekik kell továbbra is hordozniuk: „Ha bűneimet legyőzöm, akkor minden másban bízhatok Istenben.” A keresztény hit azonban azt mondja: „A bűneimtől való megszabaduláshoz van a leginkább szükségem arra, hogy Isten megtartson, ezektől kell a leginkább neki megszabadítania – és utána minden mást is Tőle kaphatok csak meg.” Így az ilyen ember száz százalékosan Istenre bízza magát, sorsának egész súlyát Őrá helyezi – legfőképpen megigazulását és bűneitől való szabadulását illetően.
A természetes szinten gondolkodó erkölcsös emberek gyakran mélyen felháborodnak ezen: „Hát így aztán könnyű lenne! – mondják. – Persze, Istennel csináltatni mindent! Hol van akkor az ember erkölcsi felelőssége és érdeme, jó cselekedeteinek jutalma?” Ezeknek az embereknek azonban sohasem tört még meg a szívük: még azt hiszik, hogy meg tudják szerezni a megigazulást és az üdvösséget maguktól, jó cselekedeteik következményeként és jutalmaként. Márpedig Dávid azt mondja, hogy Isten nem áldozatot kíván az embertől, hanem megtört szívet, összetört szellemet (Zsolt 51,18–19). Mivel a szív és a szellem az ember személyiségének a középpontja, fundamentuma, a megtört szívű, szellemű ember olyan embert jelent, aki lényének legmélyén veszítette el annak a természetes stabilitásnak az illúzióját, hogy képes lenne saját erejéből megfelelni a szent Istennel való örök együttélés követelményeinek. Salamon felhívja a figyelmet: „A férfi szelleme elviseli a maga erőtlenségét; de a megtört szellemet ki viseli el?” (Péld 18,14) Megdöbbentő ellentét: az Isten előtt kedves állapot egyúttal emberileg elviselhetetlen állapot. Isten figyelme (tekintete) azokra irányul és jelenléte azokkal van (Ézs 57,15–16; 66,2), akik e kiáltó szükség állapotába jutottak, akik megértették, hogy egész valójuk, sorsuk, földi és örök életük teljes súlyát Istenre kell helyezniük, mert nincs más választásuk, nem képesek e nélkül üdvözülni. Ennek az állapotnak – amely az igazság pillanata az ember életében – a létrehozására szolgált a mózesi törvény. Az ilyen emberek a „Szellem koldusai”: ők öröklik Isten országát. Ez az Isten kegyelmébe vetett hit eredeti tartalma.
Azok az „erős”, „erkölcsös emberek”, akik sértve érzik magukat mindettől, a kegyelemből történő megigazulás lehetőségétől; akik nem akarnak ilyen „ingyenélőkként” Istenből élni; akik számára megbotránkoztató, hogy ennyire nem kell tenni érte semmit; hogy ennyire könnyű lenne az üdvösség; hogy ennyire megkaphatja mindenki, még a legnagyobb bűnös is; hogy ennyire nem jutalom és fizetség – ők valójában nem értik az ember Istenhez való alapvető viszonyát: Ő a Teremtő, mi pedig teremtmények vagyunk, totálisan függő lények. Az ő „erős erkölcsiségüket” viszont Isten öncsalásnak és kevélységnek látja, s Ő „a kevélyeket távolról ismeri” csak. Erre mondta Jézus: „Hálát adok neked, Atyám, ég és föld Ura, hogy a bölcsek és okosak elől elrejtetted ezeket, a kisgyermekeknek pedig kijelentetted! Igen, Atyám, mert így láttad jónak!” (Mt 11,25–26) Ábrahám, a hit atyja
Az Újszövetség határozottan hirdeti, hogy a zsidók és egyben a hit atyja, Ábrahám is így, hitből vált igazzá. Ábrahám felesége, Sára, meddő lévén, nem lehetett gyermekük, Isten mégis megígérte nekik a lehetetlent: „És kivitte őt, és mondta: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; és monda neki: Így lesz a te magod. És hitt az Úrnak [heemin: ráépítkezett, ránehezedett az Úrra], és tulajdoníttatott az őneki igazságul.” (1Móz 15, 5–6) Ábrahám tehát nem egy erkölcsi értelemben vett jó cselekedet miatt minősült igaznak Isten szemében, hanem azért, mert egy emberileg természetes szinten lehetetlen helyzetre vonatkozóan bízni tudott Isten csodatevő erejében és ígéretének természetfeletti teljesülésében. Másképp fogalmazva: egy majdan bekövetkező csodába vetett hite miatt vált igazzá. Csodahit nélkül nincs is bibliai megigazulás: a keresztények megigazulása is kizárólag és teljes mértékben Jézus feltámadása csodájának elhivésén múlik. (Ez nemcsak magának a történeti ténynek az elfogadását jelenti, hanem azt, hogy a hívő az egész életét a feltámadás erejére, ígéretének jövőbeli beteljesedésére, Isten mindenhatóságára építi rá.) Csak követik ezt a megigazulást az igaz és jó cselekedetek, amelyek mind ebből a hitből táplálkoznak, és kizárólag ebből tudnak megszületni.
Pál a Rómaiakhoz írt levél 4. fejezetében Ábrahám megigazulása kapcsán kétféle emberről beszél: az egyik dolgozik a megigazulásért, a másik azonban „nem dolgozik, hanem hisz abban [rátámaszkodik, ráépítkezik arra], aki igazzá teszi az istentelent”, azaz a mindenható Istenben, aki képes arra, hogy egy bűnös természettel rendelkező, a jóra képtelen, „istentelen” embert – bennünket – igazzá tegyen. Ehhez ugyanis legalább akkora teremtő csodára van szükség, mint egy meddő asszonynak a foganáshoz. Ez a csoda azonban belül, a szív és a szellem állapotában történik meg azokkal, akik Istenre helyezik megigazulásuk és üdvösségük megvalósításának az ember számára elviselhetetlenül nehéz terhét, azaz bíznak Őbenne, hogy megteszi ezt a csodát az életükben.
Rendkívül fontos azonban, hogy ezt a hitet nem lehet elválasztani Jézus Krisztustól és engesztelő áldozatától. Mivel Isten erkölcsi törvénye továbbra is igazság, ahogy mindig is az volt és maradt, a kegyelem nem törölte el azt. A hitből való megigazulás nem arról szól, hogy a bűn többé nem bűn, hogy Isten egy tollvonással eltörölte saját törvényét, szentségét és igazságosságát, és mindenki azt csinálhat, amit akar. A bűn: valóság. Ezért a megigazulás csak számunkra ingyenes, Istennek ki kellett fizetnie az árát: Fiának az életét és vérét. A hitből való megigazulás kizárólag a Messiás, Jézus vérében lévő engesztelés, váltság hatalmába vetett aktív, élő bizalom által válik realitássá a Szent Szellem ereje által: „…engesztelésül, amely az Ő vérébe vetett hit által működik …” (Róm 3,25)
