Chambers - AZ ÚR AZ !

„És felelt Tamás és mondta neki: Én Uram és én Istenem!" John 20, 28

„Adj innom!" (John 4, 7).) Hányan csak saját szomjúságuk csillapításáért tapadnak rá Jézus Krisztusra, holott nekünk kellene Őt megelégítenünk. Túlcsorduló szívvel a végsőkig odaszántan kellene neki adnunk mindenünket, nem pedig a magunk megelégítésére igénybe venni az Ő erejét. „Lesztek nekem tanúim" - (Act 1, 8) - ez szeplőtelen, meg nem alkuvó és megvesztegethetetlenül az Úr Jézusnak odaszentelt életet jelent, amely örömet szerez neki, bárhova állít is minket.
Őrizkedj mindentől, ami Jézus Krisztus iránti hűségedre pályázik. Jézus Krisztus iránti odaadásunk legerősebb vetélytársa az érte végzett szolgálat. Könnyebb szolgálni, mint megengedni, hogy utolsó cseppig kiigyanak. Isten hívásának egyetlen célja, hogy Őt megelégítsük, nem pedig az, hogy tegyünk valamit érte. Nem arra küld el, hogy harcoljunk érte, hanem Ő akar felhasználni minket az Ő harcaiban. Nem inkább a szolgálatnak szenteljük-e oda magunkat, mint magának Jézus Krisztusnak?

Túlélte az agyába fúródó kampót a másfél éves fiú

Az orvosok csak szimplán Csodafiúként emlegetik a 17 hónapos észak-karolinai Jessiah Jacksont, aki súlyos agysérülés nélkül élte túl, hogy a koponyájába fúródott egy kampó. A gyermek nem csak a profi orvosoknak köszönheti az életét, hanem jó adag szerencsének, valamint annak, hogy a balesetkor jelenlévő felnőttek nem estek pánikba, hanem képesek voltak higgadtan és átgondoltan reagálni.

Jessiah július 17-én a családjuk hátsó kertjének teraszán ült egy székben, amikor leesett a pohara. A kisfiú utána akart nyúlni, de túlságosan hátradőlt a székkel, és lebukfencezett a tornácról. Egyenesen egy magasnyomású tisztítógépre esett, melynek egy kampó formájú alkatrésze beleállt a fejébe. Nem sokon múlt, hogy a vasdarab főbb agyi ereket találjon el, amitől a gyerek azonnal elvérzett volna, és ezt szerencsére az épp jelenlévő nagybácsi is sejtette: „Üvöltött, én meg próbáltam lefogni, hogy ne tudjon mozogni” – mesélte később Carlton Redd.

Az üvöltésre átrohant a szomszéd, egy egykori önkéntes tűzoltó, aki azonnal lefűrészelte a kiálló kampó végét, hogy el tudják mozdítani a kisfiút. A gyermeket helikopterrel szállították kórházba: először a wilmingtoni kórházba vitték, de onnan átszállították Chapel Hillbe. Az orvosok, miután alaposan kivizsgálták, megállapították, hogy Jessiah nem szenvedett maradandó sérüléseket.

„Mindenki csodának tartja, hogy ezt túlélte” – mesélte a Good Morning America című műsorban a gyermek nagyapja, aki a hivatalos gondviselője. „Nem csak túlélte, hanem felépült, élénk, és újra ugyanolyan, mint volt” – tette hozzá, majd még kiemelte, szerinte Isten és az orvosok nélkül ma már nem élne az unokája. Ugyanakkor az orvos, Anand Germanwala szerint semmi esélyük sem lett volna, ha nincs annyi rátermett felnőtt a közelben.

A videó előtt egy 25 mp-es reklám van.

Disciple "The Truth"

Ruff Tibor - Isten az, aki igazzá tesz 3.

…hit által

Kegyelemből, hit által. Egy dologra tehát mégis szükség van a kegyelmet kapó ember részéről ahhoz, hogy Isten bűntől megszabadító ereje felszabaduljon az életében: hittel el kell fogadnia Isten kegyelmét, amely Jézus Krisztusban adatott számára. De még ezt a hitet is ajándékba kapja Istentől, hiszen a hitet Isten Igéjének hallgatása hozza létre benne. Persze szabadságában áll elutasítani is azt – mégsem érdeme az sem, ha elfogadja. A mai vallási kultúrában a legtöbben úgy értelmezik a hit fogalmát, hogy az nem más, mint a kereszténység megfelelő hittételeinek, hitvallásának elfogadása. Ez azonban csak egy olyan értelmi, intellektuális tevékenység, amelyet a Szentírás nem tekint valódi hitnek. A megigazulás tehát nem történik meg automatikusan az ember életében csak azért, mert különböző okokból (családi és nemzeti tradíció átvétele, neveltetés, intellektuális megfontolás, kötelező hittételeknek, dogmának való engedelmesség) az értelmében elfogadja és vallani kezdi, hogy Jézus az Isten Fia.

Először is: „szívvel hiszünk az igazságban [megigazulásban]”, mondja Pál (Róm 10,10), azaz a bibliai hit helye nem az értelem, hanem a szív. A szív az ember teljes személyiségének a központja, lényege. A Szentírás tanításában nem a mai szentimentalista felfogásban, érzelemként szerepel, de nem is értelemként, hanem a személyiség olyan forrásaként, gyökereként, amelyből az ember érzelmei, akarata és gondolkodása egyaránt kiindul (erről lásd bővebben Németh Sándor Bibliai antropológia című ideiglenes jegyzetét, Szent Pál Akadémia, 1991. II. félév, 1–14. o.).

Másodszor: a hit bibliai fogalmát a rá vonatkozó eredeti héber szó (emuná) fejezi ki igazán: ráépítkezni az alapra, rátámaszkodni valamire, ami megtart. (Dajkálást is jelent, azaz amikor a kisgyermeket a karunkban tartjuk.) Az emuná egyáltalán nem intellektuális elfogadást fejez ki, hanem a személyiség (elsősorban a szív) aktív kimozdulását előző állapotából, amelynek során súlypontját önmagán kívül helyezve rátámaszkodik valaki (valami) másra, teljes súlyát arra nehezítve, ahogyan a ház súlyát az alap tartja, vagy ahogyan a gyermeket tartja a karjában a dajka. A magyarban a bizalom szó sokkal inkább megfelelő erre, mint a hit (amely alatt nyelvhasználatunkban többnyire olyan információ értelmi elfogadását értjük, amelyről nincs közvetlen, biztos tudásunk). Az Istenbe vetett hit tehát azt jelenti, hogy személyiségünk, gondjaink, földi és örök életünk, sorsunk teljes súlyát áthelyezzük Istenre, ahogyan a ház súlya az alapra, a gyermek súlya az őt tartó karjára nehezedik. Ez egy szellemi, szívbeli – nem intellektuális – aktivitás, nem csak passzív elfogadás vagy várakozás. Lemondunk arról, hogy mi akarjuk önmagunkat megtartani, és teljesen átadjuk ezt a felelősséget, tevékenységet Istennek.

Mint már említettük, a természetes szinten gondolkodó vallásos emberek ezt úgy igyekeznek megtenni, hogy egy bizonyos dologról azt hiszik, annak súlyát nekik kell továbbra is hordozniuk: „Ha bűneimet legyőzöm, akkor minden másban bízhatok Istenben.” A keresztény hit azonban azt mondja: „A bűneimtől való megszabaduláshoz van a leginkább szükségem arra, hogy Isten megtartson, ezektől kell a leginkább neki megszabadítania – és utána minden mást is Tőle kaphatok csak meg.” Így az ilyen ember száz százalékosan Istenre bízza magát, sorsának egész súlyát Őrá helyezi – legfőképpen megigazulását és bűneitől való szabadulását illetően.

A természetes szinten gondolkodó erkölcsös emberek gyakran mélyen felháborodnak ezen: „Hát így aztán könnyű lenne! – mondják. – Persze, Istennel csináltatni mindent! Hol van akkor az ember erkölcsi felelőssége és érdeme, jó cselekedeteinek jutalma?” Ezeknek az embereknek azonban sohasem tört még meg a szívük: még azt hiszik, hogy meg tudják szerezni a megigazulást és az üdvösséget maguktól, jó cselekedeteik következményeként és jutalmaként. Márpedig Dávid azt mondja, hogy Isten nem áldozatot kíván az embertől, hanem megtört szívet, összetört szellemet (Zsolt 51,18–19). Mivel a szív és a szellem az ember személyiségének a középpontja, fundamentuma, a megtört szívű, szellemű ember olyan embert jelent, aki lényének legmélyén veszítette el annak a természetes stabilitásnak az illúzióját, hogy képes lenne saját erejéből megfelelni a szent Istennel való örök együttélés követelményeinek. Salamon felhívja a figyelmet: „A férfi szelleme elviseli a maga erőtlenségét; de a megtört szellemet ki viseli el?” (Péld 18,14) Megdöbbentő ellentét: az Isten előtt kedves állapot egyúttal emberileg elviselhetetlen állapot. Isten figyelme (tekintete) azokra irányul és jelenléte azokkal van (Ézs 57,15–16; 66,2), akik e kiáltó szükség állapotába jutottak, akik megértették, hogy egész valójuk, sorsuk, földi és örök életük teljes súlyát Istenre kell helyezniük, mert nincs más választásuk, nem képesek e nélkül üdvözülni. Ennek az állapotnak – amely az igazság pillanata az ember életében – a létrehozására szolgált a mózesi törvény. Az ilyen emberek a „Szellem koldusai”: ők öröklik Isten országát. Ez az Isten kegyelmébe vetett hit eredeti tartalma.

Azok az „erős”, „erkölcsös emberek”, akik sértve érzik magukat mindettől, a kegyelemből történő megigazulás lehetőségétől; akik nem akarnak ilyen „ingyenélőkként” Istenből élni; akik számára megbotránkoztató, hogy ennyire nem kell tenni érte semmit; hogy ennyire könnyű lenne az üdvösség; hogy ennyire megkaphatja mindenki, még a legnagyobb bűnös is; hogy ennyire nem jutalom és fizetség – ők valójában nem értik az ember Istenhez való alapvető viszonyát: Ő a Teremtő, mi pedig teremtmények vagyunk, totálisan függő lények. Az ő „erős erkölcsiségüket” viszont Isten öncsalásnak és kevélységnek látja, s Ő „a kevélyeket távolról ismeri” csak. Erre mondta Jézus: „Hálát adok neked, Atyám, ég és föld Ura, hogy a bölcsek és okosak elől elrejtetted ezeket, a kisgyermekeknek pedig kijelentetted! Igen, Atyám, mert így láttad jónak!” (Mt 11,25–26) Ábrahám, a hit atyja

Az Újszövetség határozottan hirdeti, hogy a zsidók és egyben a hit atyja, Ábrahám is így, hitből vált igazzá. Ábrahám felesége, Sára, meddő lévén, nem lehetett gyermekük, Isten mégis megígérte nekik a lehetetlent: „És kivitte őt, és mondta: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; és monda neki: Így lesz a te magod. És hitt az Úrnak [heemin: ráépítkezett, ránehezedett az Úrra], és tulajdoníttatott az őneki igazságul.” (1Móz 15, 5–6) Ábrahám tehát nem egy erkölcsi értelemben vett jó cselekedet miatt minősült igaznak Isten szemében, hanem azért, mert egy emberileg természetes szinten lehetetlen helyzetre vonatkozóan bízni tudott Isten csodatevő erejében és ígéretének természetfeletti teljesülésében. Másképp fogalmazva: egy majdan bekövetkező csodába vetett hite miatt vált igazzá. Csodahit nélkül nincs is bibliai megigazulás: a keresztények megigazulása is kizárólag és teljes mértékben Jézus feltámadása csodájának elhivésén múlik. (Ez nemcsak magának a történeti ténynek az elfogadását jelenti, hanem azt, hogy a hívő az egész életét a feltámadás erejére, ígéretének jövőbeli beteljesedésére, Isten mindenhatóságára építi rá.) Csak követik ezt a megigazulást az igaz és jó cselekedetek, amelyek mind ebből a hitből táplálkoznak, és kizárólag ebből tudnak megszületni.

Pál a Rómaiakhoz írt levél 4. fejezetében Ábrahám megigazulása kapcsán kétféle emberről beszél: az egyik dolgozik a megigazulásért, a másik azonban „nem dolgozik, hanem hisz abban [rátámaszkodik, ráépítkezik arra], aki igazzá teszi az istentelent”, azaz a mindenható Istenben, aki képes arra, hogy egy bűnös természettel rendelkező, a jóra képtelen, „istentelen” embert – bennünket – igazzá tegyen. Ehhez ugyanis legalább akkora teremtő csodára van szükség, mint egy meddő asszonynak a foganáshoz. Ez a csoda azonban belül, a szív és a szellem állapotában történik meg azokkal, akik Istenre helyezik megigazulásuk és üdvösségük megvalósításának az ember számára elviselhetetlenül nehéz terhét, azaz bíznak Őbenne, hogy megteszi ezt a csodát az életükben.

Rendkívül fontos azonban, hogy ezt a hitet nem lehet elválasztani Jézus Krisztustól és engesztelő áldozatától. Mivel Isten erkölcsi törvénye továbbra is igazság, ahogy mindig is az volt és maradt, a kegyelem nem törölte el azt. A hitből való megigazulás nem arról szól, hogy a bűn többé nem bűn, hogy Isten egy tollvonással eltörölte saját törvényét, szentségét és igazságosságát, és mindenki azt csinálhat, amit akar. A bűn: valóság. Ezért a megigazulás csak számunkra ingyenes, Istennek ki kellett fizetnie az árát: Fiának az életét és vérét. A hitből való megigazulás kizárólag a Messiás, Jézus vérében lévő engesztelés, váltság hatalmába vetett aktív, élő bizalom által válik realitássá a Szent Szellem ereje által: „…engesztelésül, amely az Ő vérébe vetett hit által működik …” (Róm 3,25)

Creflo Dollar- Power 4/10

Natalie Grant - In Better Hands

Ruff Tibor - Isten az, aki igazzá tesz 2

Kegyelemből…

A keresztény hit legalapvetőbb erkölcsi kinyilatkoztatása ez a – természetes gondolkodásunk számára eleinte szokatlan – tanítás, amelyet részletesen Pál apostol fejt ki leveleiben. Eszerint Ádám bűnbeesése miatt „minden emberre elhatott a bűn”, azaz mindannyian bűnös természetet örökölve születtünk meg, és természet szerint egyetlen igaz ember sem született a Földön. Az eredendő bűn e befolyása alól csak Isten Fia – a földi apa közreműködése nélkül, Mária kegyelembe fogadott állapotában fogant –, Jézus Krisztus volt az egyetlen kivétel. Az eredendő bűn azt jelenti tehát, hogy fogantatásunktól fogva bűnös természettel rendelkezünk, és ezért követünk el később mindannyian bűnöket – nem pedig az elkövetett vétkeink miatt válunk bűnös természetűekké. A Mózes közreműködésével kinyilatkoztatott erkölcsi törvény elhozta ugyan a jó ismeretét, azonban igazán őszinte és elszánt követőit arra döbbentette rá, hogy minden erejük megfeszítésével sem képesek a törvény megszegése, azaz bűn nélkül élni. Ez pedig arra mutatott rá, hogy a jó ismerete és elfogadása önmagában senkit nem szabadít fel a bűn hatalma alól, amely tehát nálunk hatalmasabb szellemi erőnek bizonyul bensőnkben. Csakhogy bűnös állapotban nem üdvözülhetünk! Így az a kétségbeejtő szituáció áll elő, hogy jóllehet sokan teljes erejükből mindent megtesznek az örök életért, mégis mindenki a kárhozat felé tart (Róm 7. fej).

Pál apostol a Szent Szellem által arra a következtetésre jut, hogy a törvény célja már eredetileg sem a megigazulás elérése volt, hiszen azt nem tette lehetővé, hanem pontosan ez: hogy nyilvánvalóvá tegye az ember természetének gyökereiben élő bűn jelenlétét és hatalmát az emberi élet felett, s ezzel létrehozza az isteni megváltás és a Messiás utáni kiáltó szükséget. Azt az igényt, amely – feladva az önerőből történő megigazulás lehetetlen feladatát – Istenhez fordul segítségért, hogy szabadítsa meg őt bűneiből és annak következményeitől.

Az istenfélő, becsületes, de természetes szinten gondolkodó, vallásos emberek azt mondják: „Ha nekem sikerül jó cselekedetek által igaz emberré válnom, akkor Isten megszabadít a büntetéstől, a vétkeim miatt rám jövő sorscsapásoktól, sikertelenségektől és a kárhozattól.” E gondolkodásmód mögött azonban még megvan az az illúzió, amelyet Pál cáfol: ugyanis sohasem fog sikerülni nekik betölteniük ezt az egyetlen feltételt, a megigazulás feltételét. Meg kell tehát értenünk, hogy már ezt a feltételt sem nekünk, hanem Istennek kell betöltenie helyettünk, mivel mi nem vagyunk rá képesek. Hiszen a természetünkbe van kódolva a bűn, és sokkal erősebb nálunk.

Ez a megváltás kényszerítő erejű messianisztikus igénye, amelyre Isten válasza Jézus Krisztus golgotai keresztáldozata volt, amelynek során az egyetlen bűntelen és ártatlan embernek, aki különleges fogantatása miatt maradhatott a bűntől mentes, magára kellett vennie az emberek minden bűnét és azok minden büntetését, hogy helyettesítő áldozatot mutasson be Isten előtt azokért; majd fel kellett támadnia a halálból, legyőzve ezzel a bűn és halál hatalmát a Földön. Ezért kapta a Józsefnek megjelenő angyaltól a Jézus (Jésua) nevet, amelynek jelentése Szabadítás, Megmentés, „mert ő szabadítja meg majd népét annak bűneiből!” (Mt 1,20–21)

Mindennek még egy nagyon fontos vetülete az, hogy Isten szempontjából az emberek megigazulása és üdvözülése szükségszerűen nem is függhet saját erejüktől, képességeiktől, két okból sem: egyrészt, mert akkor nem Istené lenne ezért minden dicsőség; másrészt pedig, mert akkor nem sikerülhetne mindenkinek, csak a kellőképp ügyes, okos, művelt, képzett, erős akaratú, jó képességű, megfelelően neveltetett embereknek. Mindkettő ellentétes lenne Isten igazságával: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2,8–9) Hogy az üdvösség mindenki számára egyformán elérhetővé váljék, és ne függjön emberi képességektől, tulajdonságoktól, hanem a legbutább, leggyengébb, legképzetlenebb, legbűnösebb ember is elnyerhesse, a részrehajlás nélkül ítélő Isten a mércét a legalacsonyabbra, a 0 pontra állította. Örök életünk kimenetele ugyanis nem függhet értelmi képességeinktől, származásunktól, anyagi lehetőségeinktől, képzettségünktől, neveltetésünktől stb., hiszen ezek többnyire esetlegesen alakulnak ki az ember sorsában. S hogy minden dicsőség az Övé legyen minden üdvözülő üdvösségéért, még azok számára is lezárta a saját teljesítmény alapján történő megigazulás lehetőségét, akik egyébként azt gondolták, hogy ők elég erősek, ügyesek és bölcsek lennének ahhoz, hogy ez nekik sikerüljön – de ha semmi más nem, akkor éppen ez a gondolat, amely mögött valójában óriási kevélység áll, zárta volna ki őket az örök életből.

Balogh Ferenc - Amikor köddé válnak derűs álmaim

Electronic Gospel - Kiálts a szélben

Felépíti Salamon templomának mását egy brazil egyház

Felépíti Salamon templomának mását egy brazil keresztény egyház Sao Paulo városában - jelentette szerdán a brazil sajtó. A kétszer is lerombolt ősi jeruzsálemi templom másához Izraelből hozatott köveket fognak felhasználni. A tízezer ember befogadására képes "megatemplom" várhatóan négy év múlva lesz készen.

Sao Paulo város önkormányzata a héten adott engedélyt az Isten Királyságának Egyetemes Egyháza nevű brazil gyülekezetnek, hogy felépítsék az ősi zsidó templom mását - közölte az Agencia Folha brazil hírügynökség. A pünkösdi-evangélikus egyház a város központjában fogja felépíteni az épületet, amely várhatóan kétszázmillió dollárt (44,6 milliárd forint) fog felemészteni.

Az 55 méter magasra tervezett, 12 emeletes templom tízezer ember befogadására lesz képes, és elhelyezik benne a frigyláda másolatát is. Az egyház vezetője egy blogbejegyzésben közölte, hogy a templomhoz Izraelből hozatott köveket fognak felhasználni, és már meg is kötötték az erről szóló, nyolcmillió dolláros (1,7 milliárd forint) szerződést. A templomhoz ezer férőhelyes parkolót építenek, és lesz benne televízió- és rádióstúdió is - írta a Guardian című brit lap.

Az 1977-ben alapított brazil egyháznak - saját adatai szerint - nagyjából nyolcmillió követője van világszerte.

Forrás: atv.hu

Ruff Tibor - Isten az, aki igazzá tesz 1.

Igaz ember. Azok számára, akik hisznek a Biblia Istenében, életük egyik legfontosabb kifejezése ez, abszolút létkérdés, hiszen a Szentírás szerint csak az igazak juthatnak be az örök üdvösségbe, a többiek része pedig az örök gyötrelem lesz. Így a hívők számára földi életük legfontosabb feladata, minden mást felülmúló célja, legnagyobb tétje: személyes üdvösségük megnyerése és megtartása – és másodsorban embertársaik segítése ugyanebben. Ehhez pedig elsősorban igaz emberré kell válniuk még itt a Földön, majd annak is kell maradniuk. De hogyan lehet megigazulni, és mit jelent igaznak lenni?

Pál apostol így összegzi röviden az Újszövetség válaszát a fenti kérdésre: „Arra a következtetésre jutottunk, hogy az ember hitből válik igazzá, a Törvény cselekedeteitől függetlenül.” (Róm 3,28, készülőben lévő Hit-fordítás) E szavak a megigazulásról a Szentírás talán leginkább középponti kinyilatkoztatását adják, mely a keresztény hit alapját jelenti. Ez a természetes emberi gondolkodásmód számára elsőre talán megdöbbentő állítás azt fejezi ki, hogy az ember nem a saját jó cselekedeteinek következtében válik igazzá Isten előtt, hanem kizárólag a Názáreti Jézus Krisztusba vetett hite által. Ez ellentétesnek tűnik a hétköznapi felfogással, amely hajlamos a kérdést automatikusan úgy megközelíteni, hogy azt tekintsük igaz embernek, aki már igaz és jó cselekedeteket hajt végre; mint ahogy a bűnös ember is azért minősül bűnösnek, mert bűnöket követ el. Tehát – gondoljuk általában – a bűnös akkor válik igazzá, ha elkezd jó cselekedeteket végrehajtani.

Ez a felfogás a természetes, földi ember nézőpontjából fakad: mivel nem látjuk az ember belső, szellemi állapotát, ezért a cselekedetekből következtetünk arra. Isten azonban, mivel jól látja, mi van az emberek szívében, másképp, fordítva gondolkodik. Az Ő Szentírásból megismerhető gondolkodásmódja szerint az ember nem azért lesz bűnös, mert bűnöket követ el, hanem azért követ el bűnöket, mert már bűnös: az ember tetteiben szívének, szellemének belső, rejtett állapota, természete fejeződik ki. Éppígy az igaz ember sem azért válik igazzá, mert igaz cselekedeteket hajt végre, hanem fordítva: akkor képes jó dolgokat tenni, ha már igaz ember. Mivel a cselekedeteink jellegét belső természetünk szellemi állapota határozza meg – ez a forrás, a gyökér, tetteink pedig csak a gyümölcsök –, ezért e szellemi állapotunkat nem tudjuk a cselekedeteinkkel megváltoztatni, ahogyan Münchausen báró sem emelhette volna ki magát saját hajánál fogva a mocsárból a valóságban. Ezért egyetlen bűnös sem képes a saját erejéből igazzá válni Isten előtt: mivel minden tettét belső szellemi állapota határozza meg, nem tud olyat tenni, amivel ezt a szellemi természetét meg tudná változtatni. A bűn elsősorban szellemi, és csak másodsorban, gyümölcseit tekintve erkölcsi realitás; és ugyanígy az igazság is.

Forrás: Új Exodus

Creflo Dollar- Power 3/10