A pünkösdi tűz - Rodney Howard-Browne 2018. 11. 25.

Hack Péter - Harcoljuk meg a hit nemes harcát

Pál apostol egy hitbeli óriás volt, aki hatalmas isteni erővel és bölcsességgel szolgált. Keresztény életének értelmét abban látta, hogy annak végén meg fog állni az igaz Bíró előtt, és elnyeri az igazság koszorúját. A keresztény élet célja az üdvösség elnyerése. Hálásak vagyunk ugyan a gyógyulásokért, szabadulásokért is, de nem ezek jelentik az igazi célt, hanem célunk az üdvösség elérése. A megtérés önmagában még nem garancia erre, hanem csak a lehetőséget nyitja meg számunkra.

ÚTJELZŐÜL BIZONYSÁGOK FELLEGEI VESZNEK KÖRÜL MINKET KERESZTÉNY ÉLETÜNK SORÁN, AMELYEK SEGÍTENEK ABBAN, HOGY GYŐZTESEN FUTHASSUK MEG A VERSENYPÁLYÁNKAT.

A mai korban sok minden képes lekötni az emberek figyelmét, egy alternatív, virtuális valóságot létrehozva. Nagy probléma, hogy sokan ebben hisznek, és nem azzal foglalkoznak, hogy az igazság koszorúját az igaz Bírótól elnyerjék. Az istenfélelem azt is jelenti, hogy tudjuk: Isten valóban igaz Bíró, aki mindentudó, mindenható, mindenütt jelenlévő, ezért Őt nem lehet becsapni. Emberekkel meg lehet ezt tenni, de az Úrral soha. Nem lehet tehát az a célunk, hogy embereket győzzünk meg saját igaz voltunkról, hanem az Úrnak akarjunk megfelelni. A hit útja nemes harc, aminek a végén az igazság koszorúja vár azokra, akik vágyva várják az Ő megjelenését.

A harc és a szeretet nem egymást kizárók, hanem egymást feltételezők, hiszen akkor tudja az ember önmagát és szeretteit megvédeni, ha vállalja a harcot a gonoszság erői ellen. Az apostol mindig vállalta és erre tanította követőit is, megértetve velük, hogy a kereszténység nem azonos a haszonleséssel, az áldásnak tétlen várásával, főleg nem követelésével.

ELLENSÉG IGENIS VAN, EZÉRT KELL HARCOLNI, DE NAGYON NEM MINDEGY, HOGY KI ELLEN FOLYTATJUK AZT. NEM TEST ÉS VÉR ELLEN KELL HARCOLNUNK, HANEM GONOSZ SZELLEMI LÉNYEK ELLEN.

Másképpen szólva a harcunknak mindig szellemi szinten kell zajlania, azaz nem az ellenünk fellépő emberek ellen, hanem az őket mozgató erőkkel szemben.

Nehémiás a perzsa király udvarában meghallotta, hogy a fogságból hazatért zsidók nyomorúságban vannak, Jeruzsálem csupa rom. Tudta, hogy bűnöket követtek el, ezért nem keresett kifogásokat a leépülésre, hanem böjtölt, bűnvallást tett, és vállalta a harcot, tudva azt, hogy Isten győzelmet fog adni. Válaszul Isten kedvességet adott számára a király előtt. Nehémiás megkezdte a város helyreállítását, hogy biztonságban lehessen ott Istennek áldozni.

Amikor az ember Isten akaratában van, akadályok akkor is vannak, de garantált a győzelem. Amíg Isten népe nyomorúságban és gyalázatban élt Jeruzsálemben, addig nem törődtek velük ellenségeik, de az ébredés elindulásakor azonnal aktivizálódtak. Szidalmazással, gyalázkodással kezdték tevékenységüket. Nehémiás nem hagyta válasz nélkül ezt, hanem imádkozott és visszafordította rájuk azt, amit ők nekik szántak.

AZ ÓSZÖVETSÉG ISTENE ÉS AZ ÚJSZÖVETSÉG ISTENE UGYANAZ. AKI RÉGEN VELE VOLT A NÉPÉVEL ÉS GYŐZELMEKET ADOTT AMIKOR AZ Ő AKARATÁBAN JÁRTAK, Ő MEGTESZI EZT MA IS, VELÜNK IS.

Az ellenség nem futamodik meg az ellenállás első jeleire, sőt inkább újabb erőket von be a harcba. Tevékenységének fő motivációja az irigység. Nehémiásék a támadásra imádkozással válaszoltak és őrséget is állítottak, nem csak passzívan várták, hogy túlélik-e az ostromot. A harc célja annak védelme, amit Istentől kaptunk: család, otthon, békés, boldog élet, testvéri kapcsolatok. Ha nem térünk meg, ha nincs gyülekezet, akkor mindez nem volna nekünk.

A nagy és rettenetes Istenre kell néznünk, Akinek a harcát harcoljuk. Béke csak akkor lehet, ha az ellenség abbahagyja a háborút. Az nem várható, hogy a békesség érdekében hagyjuk működni az ellenségeinket, sőt meg kell látnunk az esetleges hátsó szándékokat is, nem hagyva magunkat becsapni az álságos békülékenység által, vagy hamis próféciáktól és rémítgetőktől. Isten válasza a rémítgetőknek, hogy megvédi a szolgáit, akik bátran szólják az Ő igéjét, és Isten munkája folytatódni fog!

„Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel:
Jó lelkiismeretetek lévén; hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, megszégyenüljenek akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó élteteket.” (1 Péter 3:15-16)

ELHANGZOTT IGÉK:
Timótheushoz írt II. levél 4:7-8
Timótheushoz írt I. levél 6:12
Efézusi levél 6:12
Nehémiás könyve 1:1-11, 4:1-15, 6:1-14
Jeremiás próféta könyve 1:7-9, 30:10, 46:27-28, 51:46
Péter apostol I. levele 3:14-17

Hrabovszki György jegyzete

http://pecs.hit.hu/harcoljuk-meg-hitnek-nemes-harcat-dr-hack-peter/

Ruff Tibor - Az Úr félelme

A TRADÍCIÓ KRITIKÁJA - Németh Sándor és Békés Gellért hitvitája 1995-ben

Az 1990-es években a Hit Gyülekezete országosan ismert egyházzá vált, és tevékenységére felfigyeltek a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegeiből. A közösség egyik vonzereje kezdettől fogva az volt, hogy egyaránt képes volt megszólítani deviáns fiatalokat és többdiplomás értelmiségieket. A Budapest Sportcsarnokban rendszeresen tartott teltházas istentiszteletek mérete és vonzereje csak a katolikus egyház egyes ünnepi szertartásaihoz volt mérhető. Nem véletlen, hogy Németh Sándor független karizmatikus missziós tevékenységét a katolikus egyház vezetői – a Vatikánban és idehaza egyaránt – figyelemmel kísérték. Ennek is köszönhető, hogy 1995-ben a legnevesebb magyarországi katolikus folyóirat megkereste a Hit Gyülekezete alapító lelkészét, hogy vállalna-e egy beszélgetést Békés Gellért teológus-egyetemi tanárral a Vigília számára. Így született meg az alábbi „disputa”, amelyet teljes terjedelmében közlünk. A nagyívű beszélgetésben – ami helyenként tiszteletteljes, ámde éles vita formáját öltötte – a karizmatikus lelkész és a bencés tudós számos témát körbejárt, az apostoli utódlástól kezdve az ébredések intézményesülésén át a spirituális élmények értelmezéséig.

Vitapartnerek:

Békés Gellért (1915-1999)
Bencés szerzetes, Széchenyi-díjas teológus, irodalmár, költő, egyetemi tanár, a Pannonhalmi Területi Apátság általános helynöke. A Piarista Hittudományi Főiskola tanára volt, és 40 éven át főszerkesztőként vezette a Katolikus Szemle folyóiratot. 1948 és 1951 között Dalos Patrik oratoriánus szerzetessel közösen lefordították az Újszövetséget, mely több mint egy tucat kiadást élt meg.

Németh Sándor (szül. 1950)
Lelkész, főiskolai tanár. A Római Katolikus Hittudományi Akadémia világi hallgatója volt, majd megtérése után 1979-ben megalapította a később Hit Gyülekezete néven ismertté vált karizmatikus-pünkösdi közösséget, ami 1989-ben egyházi státust kapott, és mára Európa legnagyobb evangéliumi felekezetévé vált.


Németh Sándor: A Hit Gyülekezete a keresztény karizmatikus mozgalom eredményeként jött létre. A katolikus egyház tagjaként 1975-ben volt részem a Szentlélek-keresztségben, ezután több társammal megkeresztelkedtünk vízzel is. Nem egy új felekezet alapításának a szándéka vezérelt bennünket, hanem az volt a célunk, hogy bibliai igazságok alapján — a modern kor követelményeinek, kihívásainak figyelembevételével — kövessük Jézus Krisztust. A nyolcvanas évek elejéig független, főleg katolikus értelmiségiekből álló imacsoportként működtünk. Ez időben kezdődtek konfliktusaink a pártállammal, mely a teológiai kérdések mellett döntő szerepet játszott abban, hogy a Hit Gyülekezete 1989-ben végül is önálló keresztény közösségként került törvényes bejegyzésre.

Békés Gellért: Voltaképpen mi az oka annak, hogy a Hit Gyülekezete lassanként elvált a katolikus egyháztól?

Németh Sándor: Az első teológiai ok a felnőttkori vízkeresztség kérdése volt. Akkoriban a hit és a keresztség kapcsolata foglalkoztatott bennünket. A Szentlélek-keresztségben részesült katolikusok között néhányan azon az állásponton voltunk, hogy a csecsemőkeresztség nem tudja az egyháztagok életét a kegyelem uralma alá helyezni. Véleményünket a katolikus hit- és életgyakorlatról szerzett tapasztalatainkra alapoztuk. Római katolikusnak születtünk, és az egyház tanításai szerint neveltek szüleink, ennek ellenére ténylegesen mi is pogány életmódot éltünk, bár a kereszténység látszatát igyekeztünk megtartani. A tudatos és hitbéli döntésem Jézus Krisztus mellett, valamint a felnőttkori keresztségek feloldották bennem ezt a belső konfliktust. Erkölcsi és szellemi területen is radikális fordulat állt be, miután az Úr kegyelme felszabadult az életemben.

Békés Gellért: Kérdem, hogy a névleges és a tényleges keresztény lét közti konfliktus feloldásához szükséges-e kiszakadni az egyetemes egyházi közösségből? Kierkegaard, mint evangélikus teológus, a dán egyházat bíráló kritikájában azt vetette a reformáció szemére, hogy „correctivum" helyett „institutivum" lett, vagyis ahelyett, hogy a reformáció eredeti programjához híven megújította volna a fennálló egyházi intézményt, új intézményt hozott létre. Hiszen Luther és Kálvin, mindketten meg voltak győződve, hogy az Una Sancta Catholica egy és oszthatatlan. Ezt kellett volna intézményes mivoltában megújítani — ami a római katolikus egyházban a trentói zsinat óta folyamatban is van —, nem pedig új intézményt létrehozni.

Németh Sándor: Hiszem, hogy Jézus Krisztusnak csak egyetlen egyetemes egyháza van, mely tagjának tartom magamat és a Hit Gyülekezeteit is.
Értékelem mindazokat a római katolikus egyházon belüli reformmozgalmakat és törekvéseket, melyek az evangéliumi értékek alapján keresik a megújulást. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a szervezeti egység nem a legfontosabb kérdés. Az egyház egységét elsősorban szellemi és erkölcsi dimenzióban kell minden nemzedéknek létrehoznia és megőriznie. Ha ez az egység az egyetemes egyházban helyreáll, akkor a felekezeti és különféle vallásos intézmények közötti határok spiritualizálódni és relativizálódni fognak. Ezért nem tartom nagy problémának, ha a jelenkori kereszténység különböző szervezeti formákban jelenik meg, és így a keresztény világnak, legalábbis az intézmények és a liturgia területén, plurális arculata van. Tisztában vagyok azzal is, hogy a független reformmozgalmak sem tudták a történelmi kereszténység botrányait megszüntetni, ezért az eddigi reformokat inkább kísérletnek, mint megoldásnak látom.

A cikk folytatása itt olvasható: http://www.hitgyulekezete.hu/hirek/tradicio-kritikaja

David Wilkerson - Az Úr békessége 1.

Jézus ezt mondta tanítványainak: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (János 14:27). Ez a mondat meglepte a tanítványokat. Az ő szemükben ez egy hihetetlen ígéretnek tűnt: Krisztus békessége az ő békességük lesz.

Ez a tizenkét férfi csodálta azt a békességet, amelyet Jézus életében tapasztaltak a három esztendő során. Mesterük sohasem félt. Mindig nyugodt volt, sohasem zaklatták fel a körülmények.

Tudjuk, hogy Krisztus olykor lelkileg haragra gerjedt. Máskor megindult és tudott sírni is. De életét békés emberként élte itt a földön. Békében volt az Atyával, békessége volt a kísértések ellenére, és békét sugárzott az elutasítás és a kigúnyolás közepette is. Akkor is béke volt lelkében, amikor vihar dúlt a tengeren és a hajó fedélzetén aludt, miközben tanítványai reszkettek a félelemtől.

A tanítványok szemtanúi voltak annak, amikor a dühös tömeg egy magas szikla szélére ráncigálta Jézust azzal a szándékkal, hogy lelökjék onnan. Mégis nyugodtan átsétált köztük, érintetlenül és teljes békességgel. Azt is hallották, amikor Urukat ördöginek nevezték. A vallási vezetők csalónak titulálták. De sem ember, sem vallási rendszer, sem pedig az ördög nem tudta megfosztani békességétől.

Mindez különféle beszélgetéseket indított el tanítványai körében: „Hogyan aludhatott a viharban? Milyen békesség ez? Hogyan maradhatott annyira nyugodt, amikor a tömeg le akarta taszítani a szikláról? Az emberek gúnyolják, sértegetik, leköpik, de sohasem adja vissza nekik. Semmi sem zaklatja fel őt.”

Jézus most ugyanezt a békességet ígérte az övéinek. Amikor a tanítványok meghallották kijelentését, bizonyára csodálkozva néztek egymásra: „Úgy érti, hogy ugyanazt a békességet adja nekünk, aminek Ő volt a birtokában? Ez hihetetlen.”

Jézus ezután hozzátette: „De nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” (János 14:27). Ez nem az elfásult, kirekesztett társadalom úgynevezett „békéje” volt. Nem a gazdag és híres emberek átmeneti békessége, akik anyagi dolgok megszerzésével próbálnak nyugalmat találni. De nem is azoknak a hamis békéje, akik átadják magukat egy hazugságnak és eltökélik magukban: „Békességem lesz, még ha a saját szívem makacssága szerint élek is.”
Nem, itt Krisztus békességéről van szó; egy olyan békességről, amely minden emberi értelmet felülmúl.

A békesség ajándékának az időzítése nagyon fontos volt a tanítványoknak, de ma is fontos minden hívő embernek

A tanítványok életük legnagyobb megpróbáltatása előtt álltak. Miért? Mert Krisztus távozni készült. Megpróbálta felkészíteni őket, de amikor kijelentette nekik az igazságot, az teljes mértékben megdöbbentette mindannyiukat. Tanítványai azt a napot várták, amikor Uruk királysága elkezdődik a földön és őket is uralkodókká teszi. Úgy képzelték, hogy hamarosan elérkezik uralmának kezdete.

De Jézus azt mondta nekik: „Tudnotok kell, hogy hamarosan a gonoszok kezére adnak és meg fognak ölni. De feltámadok.”

Ugyanitt Jézus ígéretet tett a Szentlélek eljövetelére. Krisztus elmagyarázta tanítványainak: „A Szent Szellem vezetni fog benneteket bármivel is kell szembenéznetek. A barátotok lesz. Ő tesz képessé arra, hogy megtapasztalhassátok ezt a békességet, amelyet nektek adok.”

Ezeknek az embereknek még fogalma sem volt arról, hogy ki az a Szent Szellem. Ilyen gondolatok járhattak a fejükben: „Hogyan helyettesíthet egy lélek egy látható, megérinthető, élő embert? Hogyan várhatja el tőlünk Jézus, hogy megőrizzük az Ő békességét, ha már nem lesz velünk testben? Hogyan remélhetjük azt, hogy sikerül megőriznünk hit által, ha már nem látjuk őt?”

Ekkor szólalt meg Jézus: „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához” (János 14:28). De a tanítványok nem tudtak örülni vele. Egészen addig nem értették a Szent Szellemről szóló ígéretet, amíg Pünkösd napján le nem szállt rájuk.

Rod Parsley - A Kereszt 22.

A másik lábbal is megismétli ugyanezt a műveletet a gerenda másik oldalán. A keresztre feszítés folyamatának ez a része csaknem kétezer évig eltűnt a történelem süllyesztőjében. Húsz századon át a festmények és szobrok úgy ábrázolják a keresztre-feszítést, hogy Jézus lábai a gerenda előtt vannak keresztezve egyetlen szöggel átszúrva. Csak a Jézus egyik kortársának- akit szintén keresztre feszítettek- bokacsontjának vizsgálata hozta napvilágra ezt a téveszmét. Jehohana, Hagakol fia egy fiatal zsidó ember volt, aki egy gazdag és intellektuális családból származhatott, mivel egyik családtagja Heródes nagyszabású templomépítésében vett részt. Jehohana csontjai azt feltételezik, hogy bár nyúlszája volt, szép alakú és jóképű fiatalember volt, és soha nem kellett kemény fizikai munkát végeznie. Ám előnyei ellenére úgy tűnik, hogy Jehohanát elítélték egy politikai bűncselekmény vagy esetleg más a római kormányt sértő tevékenységek miatt. Amikor keresztre-feszítették, az oldalról a jobb bokájába fúrt szög megakadt egy csomón az olívaolaj fa gerenda belsejében, amibe beleszúrták. Ez a csomó annyira kemény volt, hogy a vas szög elhajlott a kalapács ereje alatt. Ennek eredményeként, amikor eljött az ideje, hogy Jehohana gyászoló családja eltávolítsa a testét a kereszttől a temetésre, nem tudták eltávolítani a szöget anélkül, hogy megcsonkítsák élettelen testét. Szóval a bokáját átfúró szöggel együtt temették el. És kétezer évvel később ott van az olajfa darab a fémhez rögzítve.

A keresztre feszítés egyik borzalma, amelyet mind Jehohana, mind Jézus megtapasztalt, az a lehetetlenség, hogy normálisan tudjon lélegezni, miközben a torzított helyzetben lóg. A karokról való függés ilyen módon valóban lehetetlenné teszi a kilégzést. Ez megköveteli, hogy felemelkedjenek abból a szörnyű halálos megereszkedésből, amely az áldozat testtömegét a körmével áttört lábakon hordja, hogy a mellkasi falak izmai lazítsanak ahhoz, hogy a kilégzést lehetővé tegye. De nyilvánvalóan ez is gyötrelmes volt. Az angol gyötör szó valójában ugyanabból a gyökérből származik, mint a keresztre feszítés. A rómaiak korán megtanulták, hogy a férfiak órákon belül, és néha perceken belül megfulladnak, mivel túlságosan gyengének érezték magukat ahhoz, hogy felemelkedjenek. Viszont a rómaiakat nem érdekelték a gyors halálesetek - céljuk a hosszú távú és elhúzódó szenvedés volt. A keresztre feszítés közösség pszichológiai hatása sokkal erősebb és tartósabb volt, ha az áldozat kibírta egy ideig. Annak érdekében, hogy meghosszabbítsák a szenvedést, és ezáltal növeljék a propaganda értékét, a római hóhérok egy olyan funkciót is hozzáadtak a keresztre-feszítéshez, amelyek hosszú ideig életben tartják még a gyötrődő áldozatot - néha napokig. Ez egy ülőke volt (néhányan azt mondják, hogy a "sedulum") , egy kis polc vagy ülés, amely a kereszt elejéhez kapcsolódik, körülbelül a kereszt felénél. Ez az eszköz támogatást nyújtott az áldozat testének, és megmagyarázhatja a rómaiak által használt kifejezést, hogy "a kereszten ülni".A birodalom más tartományaiban a rómaiak zavartalanul otthagyták a keresztre feszített bűnözőket, hogy a fizikai kimerültség, sokk vagy vérveszteség lassan megölje őket. De Júdeában megváltoztatták ezt a szörnyű gyakorlatot. A zsidó hagyomány szerint a halottat a kivégzés napján el kell temetni. Ezért Palesztinában a hóhér eltöri a keresztre feszített ember lábát, hogy meggyorsítsa a halált és lehetővé tegye a temetést még a nap vége előtt. Valójában a Jehohana osszáriumában lévő lábcsontokat is eltörték, és a jobboldali össze volt zúzva.

A rómaiakat nem érdekelték a gyors halálesetek - céljuk a hosszú távú és elhúzódó szenvedés volt. A keresztre feszítés közösség pszichológiai hatása sokkal erősebb és tartósabb volt, ha az áldozat kibírta egy ideig.

Ezzel a gyakorlattal összhangban nézzük, ahogy egy római katona odamegy a Jézus két oldalán függő tolvajhoz valami szánkó kalapácshoz hasonlót hordozva. Hatalmas, gyakorlott ütésekkel mindkét elítélt férfi mindkét lábát eltöri. Most már képtelenek arra, hogy felfelé tolják magukat, perceken belül megfulladnak. Most rosszindulatú szándékkal ugyanaz a katona közeledik a szenvedő Krisztushoz, akit a középső keresztre feszítettek. Felkészül, hogy meglendíti a kalapácsot, de aztán észreveszi, hogy Jézus mellkasa már nem emelkedik fel és süllyed, hogy levegőhöz jusson. Egy gyors lándzsaszúrás az oldalába, ahogy egy döglött állatot megpiszkálnak a földön, megerősíti a valószínűt. Már nem él. De csak néhány pillanattal előtte, ahogy Jézus levegő után kapkodva zihált, néhány utolsó szót suttogott, és ahogy anyja, Mária, aki csodálattal nézte Jézus első lélegzetét most tanúja volt az utolsónak, a jelenlévők közül egy katona észrevette, hogy valami furcsa történik a völgyön túl a templom komplexumban. Őrült zúgolódás és kiabálás volt az udvaron. Először úgy gondolta, túl sok bort ivott, mert úgy nézett ki, mintha a templom bejáratánál lógó masszív kárpit ajtó középső részén kettészakadt volna. Amit nem értett, az az volt, hogy az ajtót maga Isten félig nyitva hagyta, hogy felajánlja ezt a hosszan várt meghívást – hogy mindenki, aki akar, jöjjön.

Fordította: Nagy Andrea

Királyok I. könyve 13.

A két próféta

1. de íme egy Isten embere jött Jehúdából az Örökkévaló igéjével Bét-Élbe, s Járobeám épen az oltáron állt, hogy füstölögtessen. 2. És kiáltott az oltár felé az Örökkévaló igéjével s mondta: Oltár, oltár, így szól az Örökkévaló: íme, egy fia születik Dávid házának, Jósijáhú lesz a neve; az levágja rajtad a magaslatok papjait, kik rajtad füstölögtetnek, és embercsontokat égetnek el rajtad. 3. Adott is az napon csodajelt, mondván: Ez a csodajel, hogy az Örökkévaló szólt; íme az oltár meghasad és kiömlik a hamu, mely rajta van. 4. És volt, amint hallotta a király az Isten emberének igéjét, melyet kiáltott az oltár felé Bét-Élben, kinyújtotta Járobeám a kezét az oltárról, mondván: Fogjátok meg! Erre elaszott a keze, melyet kinyújtott ellene és nem tudta visszavonni magához. 5. Az oltár pedig meghasadt és kiomlott a hamu az oltárról, azon csodajel szerint, melyet adott az Isten embere az Örökkévaló igéjével. 6. Ekkor megszólalt a király és szólt az Isten emberéhez: Könyörögj, kérlek, az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez és imádkozzál érettem, hogy kezem visszahajolhasson hozzám. És könyörgött az Isten embere az Örökkévalóhoz, és visszahajolt a király keze ő hozzá, és lett, mint annakelőtte. 7. Ekkor szólt a király az Isten emberéhez: Jer velem a házba és étkezzél, hadd adok neked ajándékot. 8. Szólt az Isten embere a királyhoz: Ha nekem adod házadnak a felét, nem mennék el veled; nem ia eszem kenyeret és nem iszom vizet ezen a helyen. 9. Mert így parancsolták nekem az Örökkévaló igéjével, mondván: ne egyél kenyeret és ne igyál vizet, és ne térj vissza azon az úton, melyen mentél. 10. Elment tehát más úton, és nem tért vissza azon az úton, melyen jött Bét Élbe. 

11. Egy öreg próféta lakott azonban Bét-Élben. Ennek jött a fia és elbeszélte neki mind a cselekedetet, melyet cselekedett az Isten embere e napon Bét-Élben; a szavakat is, melyeket szólt a királyhoz, elbeszélték atyjuknak.12. Erre szólt hozzájuk atyjuk: Melyik úton ment el? Fiai pedig látták az utat, melyen elment az Isten embere, aki Jehúdából jött. 13. És mondta fiainak: Nyergeljétek föl nekem a szamarat! Fölnyergelték neki a szamarát és ráült. 14. Utána ment az Isten emberének és találta őt, amint ült egy tölgyfa alatt; szólt hozzá: Te vagy-e az Isten embere, a ki Jehúdából jöttél? Mondta: Én. 15.És szólt hozzá: Jer velem a házba és egyél kenyeret! 16. Mondta: Nem térhetek vissza veled és nem mehetek be veled; nem is eszem kenyeret és nem iszom vizet veled ezen a helyen. 17. Mert az a szó lett hozzám az Örökkévaló igéjével: ne egyél kenyeret és ne igyál vizet ottan, ne térj vissza azon az úton menve, melyen mentél. 18. Erre mondta neki: Én is próféta vagyok, mint te és egy angyal szólt hozzám az Örökkévaló igéjével, mondván: hozd őt vissza magaddal a házadba, hogy egyék kenyeret és igyék vizet. – Hazudott neki. – 19. Tehát visszatért vele és evett kenyeret a házában és ivott vizet. 20. Ők épen az asztalnál ültek – és lett az Örökkévaló igéje a prófétához, aki őt visszahozta; 21. és kiáltott az Isten emberének, ki Jehúdából jött, mondván: Így szól az Örökkévaló: mivelhogy engedetlen voltál az Örökkévaló parancsa iránt és nem őrizted meg a parancsolatot, melyet az Örökkévaló, a te Istened neked parancsolt, 22. hanem visszatértél és ettél kenyeret és ittál vizet azon helyen, melyről szólt hozzád: ne egyél kenyeret és ne igyál vizet – nem jut a te hullád őseid sírjába. 23. És volt, miután evett kenyeret és miután ivott, fölnyergelték neki a szamarat, annak a prófétának, akit visszahozott. 24. Elment, és találta őt az úton egy oroszlán és megölte; és volt a hullája odavetve az úton, a szamár pedig mellette állt, az oroszlán is a hulla mellett állott. 25. És íme, arra mentek emberek, és látták a hullát odavetve az úton, meg az oroszlánt a hulla mellett állva, bementek és elmondták a városban, melyben az öreg próféta lakott. 

26. Midőn hallotta a próféta, ki őt visszahozta az útról, mondta: Az Isten embere az, ki engedetlen volt az Örökkévaló parancsa iránt; adta őt tehát az Örökkévaló az oroszlánnak, úgy hogy összetörte és megölte őt, az Örökkévaló igéje szerint, melyet szólt róla.27. Erre szólt fiaihoz, mondván: Nyergeljétek föl nekem a szamarat. És fölnyergelték. 28. Elment és találta a hulláját odavetve az úton, a szamár pedig meg az oroszlán álltak a hulla mellett; nem ette meg az oroszlán a hullát és nem törte össze a szamarat. 29. Ekkor fölemelte a próféta az Isten emberének hulláját, rátette a szamárra és visszavitte; és ment az öreg prófétának a városába, hogy gyászt tartson és hogy eltemesse. 30. Letette hulláját a saját sírjába; és gyászt tartottak fölötte: Jaj, testvérem! 31. És volt, miután eltemette, szólt fiaihoz, mondván: Mikor meghalok, temessetek engem abba a sírba, melyben az Isten embere van temetve; az ő csontjai mellé tegyétek az én csontjaimat. 32. Mert be fog következni azon szó, melyet hirdetett az Örökkévaló igéjével a Bét-Élben levő oltár felől és a Sómrón városaiban levő magaslatok házai felől. 33. E dolog után nem tért meg Járobeám gonosz útjáról; újból rendelt magaslatoknak való papokat a nép minden részéből; akinek kedve volt, annak megtöltötte a kezét, hogy magaslat papjává legyen. 34. És Járobeám házának vétkévé lett e dolog, a föld színéről való kiirtásra és megsemmisítésre.

IMIT fordítás. (Az IMIT Bibliát, 1898-1907 között jelentette meg az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. Zsidó rabbik által fordított Ószövetség magyarul.)

Répás László klasszika-filológus és teológus, a Szent Pál Akadémia oktatója - Az engesztelésre vonatkozó görög szavak exegézise az Újszövetségben

Hilaszkomai (ἱλάσκομαι): Medialis: jóindulatúvá tesz vkit maga iránt; kiengesztel vkit; megbékít, lecsillapítja haragját; bűnhődik vmiért; Passzív: kiengesztelődik, elfogadja az engesztelést, lecsillapodik, jóindulatúvá válik vki iránt.

Lk 18,13. A vámszedő imája: „Isten, légy irgalmas (hilaszthéti = fogadd el az engesztelést, engesztelődj/engeszteltess ki irántam) nekem bűnösnek.”
A vámszedő tehát nemcsak azt kérte Istentől, hogy könyörüljön rajta, hanem engesztelő áldozatért könyörgött, a megigazulás jogalapjáért, ezért mondhatta Jézus, hogy megigazulva (dedikaiómenosz) ment haza, mert nem a saját tetteiben bízott, hanem azért a közvetítő személyért könyörgött, aki kiengeszteli az Atya jogos haragját, vagyis a Krisztusba vetette a bizalmát, és megértette az engesztelő áldozat lényegét:

- Ő maga mellét verte, vagyis bánkódott bűnei miatt, de nem akarta ezeket vallásos vagy egyéb „jócselekedetekkel” jóvátenni, tudomásul vette a bűn falának tényét, és tisztában volt saját valós helyzetével;

- Istenről sem gondolta azt, hogy a megoldást az jelenti, ha Isten egyszerűen megbocsát neki, vagyis irgalmat gyakorol, „csak úgy elengedi a bűnét, mert úgyis ez a dolga”; ezt a hilaszthétiige passzív alakja mutatja, hogy az Atya nem magától engesztelődik ki, hanem valaki másnak kell kiengesztelnie Őt, Ő "kiengeszteltetik".

- Felismerte a közvetítő, helyettesítő áldozat jelentőségét. A jeruzsálemi Templomban csak az imádkozhatott, aki áldozatot is hozott, az ún. „Izraeliták Udvarában”, azaz a Templom szent területéhez tartozó Udvar (Pitvar) belső terében áldozathozatal nélkül nem volt engedélyezett az imádkozás: „Senki ne jelenjen meg üres kézzel előttem.” Az imádkozó csak addig tartózkodhatott ott, amíg áldozata el nem égett az oltáron, utána távoznia kellett. Bűnért való áldozat esetében csak az állat zsírját (bővölködés, fölösleg), epéjét (keserűség) és veséit-mellékveséit (tudatalatti és a stresszhormont termelő mirigy) égették el, ez nem tartott hosszú ideig, mivel a zsír jól ég (a tűz fellángolása a zsírtól a Szentlélek fellángolását jelképezi), valamint a papok, akik az állat felett elhangzó bűnvallást meghallgatták, megfőzték és megették a húsát (megemésztették a hallottakat, jelképesen átvették a bűn terhét, miután a vért a Szentek Szentje irányában fröcskölték) ugyanott, az Udvarban (ez legfeljebb 1-2 óra). Ha a bűnvallás nem szívbeli megtérésből volt, a bűn terhe visszaszállt a bűnösre („a bűnösöket megcsúfolja a bűnért való áldozat”).

Tehát ez a vámszedő már az engesztelő áldozatra tekintett, ezért igazult meg (dikaioszüné: jogszerűvé, igazságossá vált, mert diké: jog).
(A farizeus és a vámszedő magatartása egyébként Káinnak és Ábelnek az áldozatról, illetve annak az Istenhez való közeledésben betöltött szerepéről való látását tükrözik. A farizeust „megcsúfolta” bűnért való áldozata.)

Ugyanezt erősíti meg a Zsidó 2,17, a hilaszkomai ige másik előfordulása, miszerint Jézus Krisztus azért lett mindenben hasonló hozzánk, hogy tökéletes engesztelő áldozatot mutasson be (hilaszkeszthai) bűneinkért Isten számára.

János 1. levele két helyen is úgy említi Jézust, mint aki engesztelő áldozat (hilaszmosz) a bűneinkért. (1Ján 2,2; 4,10)

Hilaszmosz(ἱλασμός): kiengesztelés, engesztelő áldozat;
A Septuaginta az Engesztelés Napját hémera hilaszmu-nak fordítja (3Móz 25,9) tehát a hilaszmosz megfelel a héber kippur-nak, amelyet szintén engesztelésnek, engesztelő áldozatnak fordítanak, de a héber szó szoros összefüggésben van a váltságdíj, és a helyettesítő áldozat fogalmával is; a vele rokon kóper szót váltságdíj értelemben használja a 2Móz 30,12,(Izrael fiainak fél siklust kellett életük váltságdíjaként (kóper nefes) fizetni; valamint az Ézs 43,3-ban maga az Úr mondja, hogy Izraelért Egyiptomot adta váltságdíjul (kafreha).
Az előbbi igével (2Móz 30,12) ellentmondani látszik a Zsolt 49,8, amely szerint senki nem adhat váltságdíjat (kófer) atyjafiáért, illetve saját lelkéért, de ha a szakasz további verseit is megvizsgáljuk az eredeti szöveg és más fordítások alapján, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy itt arról a váltságdíjról van szó, amely örökre, véglegesen kiválthatja az ember életét a halál és a romlandóság fogságából, nem pedig arról, amely évről-évre, Engesztelés Napjától Engesztelés Napjáig váltságdíjat, haladékot adott, mint például az Engesztelés napi áldozat, ill. az engesztelési pénz által (amelyet még Jézus idején is szedtek a kétdrachmaszedők Mt 17,24). Egyes fordítások a 8-9. verset úgy adják vissza, hogy „Senki nem válthatja ki atyjafiát, és nem is adhat érte váltságdíjat Istennek (lelkük váltságdíja ugyanis drága, az örökkévalóságra nem elég) ahhoz, hogy örökké éljen és ne lássa meg a sírgödört.” Károli itt megengedő mondatot használ „még ha örökké élne is és nem látná meg a sírgödört.” A mondat tehát azt jelenti, hogy ember nem adhat váltságdíjat, engesztelést a másikért, mert eredendő bűnössége miatt élete alkalmatlan erre, hanem csak Isten adhat, Fiának bűntelen vére által, amelyre előremutattak az ószövetségi áldozatok.

A fenti értelmezés feloldja az említett ellentmondást, mert rávilágít, hogy az emberi önfeláldozás, az engesztelés napi áldozatok, az engesztelési pénz nem az örökkévalóság szempontjából jelentett megoldást, hanem ideiglenes haladékot jelentett, ahogyan erről a Zsidó levél is beszél. Ezzel harmonizálható az az értelmezés is, amely a héber kippur szó gyökét, a kafar-t a befed, elfed, betakar jelentés felől közelíti meg (ami a kafar alapige alapjelentése!), mivel az Engesztelés napi áldozat valóban csak egy évre elfedte, de nem örökre törölte el a bűnöket, hiszen arra csak egy tökéletes és hibátlan életet tartalmazó vér alkalmas. Ezt még ugyanebben a zsoltárban megfogalmazza maga Dávid is: „Csak Isten válthatja ki lelkemet a Seol kezéből, amikor az megragad engem.”(15. vers).

Az ószövetségi engesztelésben tehát benne van az ideiglenesség, de már előremutat a tökéletes főpap tökéletes helyettesítő áldozatára.

A főpap az Engesztelés napi áldozat vérét az engesztelés fedele (kappóret, hilasztérion) fölé hintette, amely egyben a frigyláda fedele is volt. Ugyanezzel a szóval jelölték az engesztelő áldozatot is.

A Zsidó levél 9,5 frigyláda fedelével kapcsolatban használja a hilasztérion szót az ószövetségi istentisztelet leírásánál. A fedélnek nevéből adódóan a fő funkciója az engeszteléssel, az engesztelő áldozat vérével függött össze, és e fölött jelent meg az Úr, és szólt Mózeshez a dicsőség felhőjéből.

A Róma 3,25 viszont magát Jézus Krisztust nevezi engesztelésnek, engesztelés fedelének (hilasztérion): „hiszen mindannyian követtek el bűnt, meg vannak fosztva Isten dicsőségétől, és ingyen az Ő kegyelméből válnak igazakká a váltságdíj (apolütrószisz) által, amely Krisztus Jézusban van; akit az Isten tett ki közszemlére engesztelésül (hilasztérion) – amely az Ő vérébe vetett hit által működik –, hogy bemutassa igazságosságát a korábban elkövetett bűnök elengedése által az Isten fegyverszünetében, igazságosságának bizonyítékául a mostani időszakban: hogy Ő maga igazságos legyen, és igazzá tegyeazt is, aki a Jézusba vetett hitből való.” 23-26. vers (SZPA ford.)

Ebből az igéből úgy tűnik, hogy a Krisztus engesztelő áldozata leginkább Isten igazságosságával, az isteni joggal állt összefüggésben (az idézett versekben az igazságos, igaz, igazságosság szavak valamelyike ötször fordul elő, míg a kegyelem csak egyszer), tehát az engesztelő áldozat tette lehetővé, hogy az Atya igazsága ne csorbuljon, amikor kegyelmet ad, és igazzá nyilvánít megtérő bűnösöket.

Azonban az engesztelés mégsem csupán egy jogi eljárás része, amelyben az engesztelést végző áldozatával kiegyenlítette az Atya követelését, amely a bűneink miatt állt fenn, hanem már az ezzel kapcsolatos kifejezések további vizsgálatából kiderül, hogy az engesztelés az igazságosság, az igazzá válás mellett megalapozza a felszabadult örömöt ésvidámságot is mind az Isten, mind pedig az ember részéről.

Az engeszteléssel kapcsolatosan eddig tárgyalt három görög szó (hilaszkomai, hilaszmosz, hilasztérion) ugyanis egy tőből származik másik két, az Újszövetség által szintén használatos kifejezéssel, és ez a rokonság igencsak beszédes jelentőségű.

A szavak gyöke a hilaosz (ἵλαος) kifejezés, amelyet a Szentírás nem használ ugyan, de jelentésében tetten érhető, hogy a két szócsalád valójában összetartozik. A hilaosz szó a következőket jelenti: jóindulatú (Isten), barátságos; vidám, jókedvű. Ebből a szóból két másik kifejezés származik, amelyeket viszont használ mind a Szeptuaginta görög fordítás, mind az Újszövetség. Az engesztelést jelentő görög szó e gyöke világossá teszi, hogy Isten haragját/büntetését az áldozat jóindulattá, barátsággá, vidámsággá teszi, azaz megbékítiIstent.

A szónak nincs köze a Görbicz Tamás által hangsúlyozott megtisztítás, felszentelés fogalomköréhez sem a görögben, sem a héberben.

Ez a két szó a hilarosz (ἱλαρός) és a hilarotész (ἱλαρότης). A hilarosz jelentése: vidám, jókedvű; a 2 Kor 9,7 szerint az ilyen, vagyis a vidám, jókedvű adakozót szereti Isten; a hilarotész pedig vidámságot, jókedvet, felszabadult örömöt jelent, amelynek a Róma 12,8 szerint az irgalmas, irgalmat gyakorló ember fontos jellemvonása kell, hogy legyen.

Az engesztelés gyümölcse tehát nemcsak az isteni igazságosság kielégítése és az áldozatban hívő ember igazzá nyilvánítása, hanem az engesztelés felszabadult örömöt, vidámságot is eredményez annak eredményeképp, hogy az ember felszabadul a bűn súlya alól, és már örömmel tud feltekinteni Teremtőjére, a menny többé nem réz és vas felette, hanem a kegyelem székét látja ott, ahol érte is engesztelést szerzett a Melkisedek rendje szerinti Főpap.

Ezzel bátorítja Jóbot is az egyik barátja a Jób 22,26-ban: „[ha megtérsz a Mindenhatóhoz...] Bizony akkor a Mindenhatóban gyönyörködöl, és a te arcodat Istenhez emeled. (a Szeptuaginta szerint: vidáman (hilarósz) tekintesz fel az égre).
Bizonyára ezzel függ össze az is, hogy a Jóm Kippur engesztelő áldozatát a Sátorok Ünnepe követte, amellyel kapcsolatban az 5Mózes 16,14-15-ban kétszer is hangsúlyozza az ige, hogy Izrael fiai örvendezzenek, sőt, nagyon örvendezzenek. Ez a bűn és a büntetés alól felszabadult szív öröme, amely örömmel, és a hálás szív természetes válaszaként hozza a szabad akarat felemelt áldozatait az Úrnak. Ez a magyarázat arra is, hogy az adakozó miért legyen vidám (2Kor 9,7-ben): mert az adakozás, mint szabad akaratból adott önkéntes áldozat csak az engesztelő áldozatra alapulhat, csak az tud vidám, örömteli szívvel, hálából adni, aki tudja, hogy Jézus Krisztus nagy engesztelő áldozatának mindenét köszönheti.

http://szpa.hu/?aloldal=1&kat_id=141&bejegyzes_id=265

Ruff Tibor - Zsoltárok művészete

Vajon mire való a művészet ebben a világban, és miként vélekedik róla a Biblia? A Zsoltárok könyve, és a Törvény korának Istent dicsérő zenei eszközei művészetnek minősülnek egyáltalán? És mi maga a zene, de főleg mi a szerepe létezésünk tekintetében? Biztos választ aligha kaphatunk.

http://www.hitradio.hu/podcastok/a-hit-filozofiaja-2-evad/2-zsoltarok-muveszete

Interjú Ruff Tiborral Krisztus engesztelő áldozatának jelentőségéről

Interjú Dr. Ruff Tibor filozófus-teológussal egy protestáns teológiai blogon. Tegnap jelent meg, előzménye, hogy református, evangélikus, baptista és pünkösdi teológusok egy csoportja vitába szállt a Budapesti Autonóm Gyülekezet vezető lelkészével, Görbicz Tamással, mert az utóbbi években azt kezdte határozottan tanítani - a hiperkegyelem-mozgalom nyomán -, hogy Istennek nincs szüksége Jézus vérére és az általa adott engesztelésre, sem pedig Jézus szenvedésére a kereszten, hanem hajlandó lett volna megbocsátani az igazságossága kielégítése nélkül is, ezért Jézust csak a Sátán kínozta meg, "mert Isten nem vérszomjas". Ruff Tibor válaszában kiáll a protestáns teológusok mellett, akik szerint ez az állítás a megváltás és engesztelés lényegét tagadja meg, ezért nem felekezeti perpatvar, hanem egyházi közügy." M.P.

Ahogy már korábbi bejegyzésekben is megírtuk, több hónapja folyik Krisztus engesztelő halálával (annak jelentőségével és hatásával) kapcsolatosan egy, sokszor heves indulatoktól sem mentes vita számos protestáns lelkipásztor, teológus között. A tét óriási, hiszen hitünk centrumáról, Krisztus váltsághaláláról van szó, ugyanakkor a vita – éppen a téma jelentősége miatt – érdekes és izgalmas. Az eddigiek alapján úgy tűnhetett, hogy a vitában szemben álló felek a történelmi protestáns felekezetek és a neo-protestantizmus képviselői. Hogy ez mennyire nincs így, arról tanúskodik a következő bejegyzésünk is, hiszen annak riportalanya a legnagyobb magyar neo-protestáns felekezet (Hit Gyülekezete) lelkésze.

Le szeretnénk szögezni, hogy a következő bejegyzéssel nem az a célunk, hogy indulatokat kavarjunk, hanem az, hogy a protestáns keresztyénség hazai képviselői közötti értelmes párbeszédet és az építő teológiai diskurzust elősegítsük, illetve, hogy a Krisztus váltsághalálával kapcsolatos és általunk helyesnek vélt történelmi protestáns (és evangelikál) nézetet népszerűsítsük.

Ruff Tibort, filozófust, teológust, a zsidó vallástudomány doktorát (Ph.D.) Márkus Tamás András, református lelkipásztor kérdezi/

Márkus Tamás András: Vannak, akik Krisztus halálának a célját, értelmét pusztán abban látják, hogy kiszabadította az embert a bűn, a halál és a Sátán hatalmából. Nyilvánvaló, hogy Krisztus halálának EZ IS az értelme, de mi még? Ez a szabadítás HOGYAN ment végbe? Miért volt rá szükség?

Ruff Tibor: Jézus Krisztus szenvedésének és halálának kettős célja volt, erre rengeteg újszövetségi hely utal, illetve bőségesen tárgyalja mindkettőt, és az Ószövetség is előrevetíti: az engesztelés és a megváltás. Az engesztelés héberül káfár, „elfedés”, innen a (jóm) kipur, a kaporet (szójátékot rejt: „elfedező fedél”) stb. Az „elfedés” a bűnök elfedezésére utal, ami a szeretet sajátja: „elfedezi a bűnt, aki keresi a szeretetet, aki pedig ismételten előhoz egy dolgot, elszakítja még a barátokat is” (Salamon), „a szeretet… mindent elfedez” (Pál), „aki egy bűnöst megtérít… bűnök tömegét fedezi el” (Jakab, Péter). Mindenki tudja, ha máshonnan nem, a családjából, hogy amikor valakit szeretünk, elfedjük a bűneit, nem tudom, ember-e egyáltalán az, aki a bűnt elkövető gyermekét, apját, testvérét stb. feljelenti a rendőrségen vagy az osztályfőnökénél, ha megtudja, mi rosszat tett. Még a jog is érzékeli ezt az erkölcsi tényt, hiszen a görög-római és a rabbinikus jog egyaránt felmenti a vádlott közvetlen hozzátartozóit a tanúzási kötelezettség alól, akkor is, ha tanúi voltak a bizonyítatlan bűncselekménynek. Ebben követett el bűnt például Noé fia, Khám, és ennek helyes útját mutatta meg Sém és Jáfet, átkot, illetve áldást hozva még leszármazottaikra is. Ez a héber szó rengetegszer szerepel a különböző áldozatok leírásakor – amelyek mind Krisztusra mutattak előre –, és főleg a jóm kipur, az „elfedezés napja” kapcsán, amikor a Szentek Szentjében a bűnáldozati bak vérét az „elfedő fedélre” fröcskölte a főpap mintegy még egy elfedő rétegként. A fedél és a vér elválasztotta egymástól a Törvény kőtábláit és a láda felett lebegő Jelenlétet, hogy Isten mintegy „ne láthassa” a Törvény betűjét anélkül, hogy a bűnbocsánatért kiömlő véren ne kelljen keresztülnéznie, vagyis anélkül, hogy ne emlékezzen meg irgalmáról. Az elfedés tehát Isten irányában hat: „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”. Ő maga rendelte el, nem ember találta ezt ki, tehát nem arról van szó, hogy csak mintegy mi akarjuk Őt ezzel „befolyásolni”, hogy bocsásson meg, hanem arról, hogy Ő meg akar bocsátani, mert szeret, de ezt – minthogy „felelős Teremtő”, felelősséget érez, éppen szeretetéből fakadóan, a világmindenség rendjének megsértéséért, amit a bűn okoz – nem teszi meg anélkül, hogy ne tenné világossá a bűnös és az egész világmindenség előtt: a bűn halált hoz az egyéni és közös életbe, nemcsak a bűnösébe, hanem sokkal inkább a sértett életébe, valamint a valamennyiünk közös boldogságába sok és nagy fájdalmat, ezért a bűnbocsánat megadása közben a bűnösnek meg kell emlékeznie arról, hogy a „halálinjekció”, amit mindannyiunknak és főleg a sértettnek „beadott” bűnével (amely „a halál fullánkja”), kizárólag élet – ezt jelképezi a vér – átadásával orvosolható. Azért egyedül Istennek van joga megbocsátani, mert egyedül Ő tudja a bűn okozta halált semlegesíteni, mivel ehhez újra teremtő erő kell, amivel pedig egyedül Ő rendelkezik. Ez neki nem ingyen van. A bűn életeket tesz tönkre, sorsokat siklat ki, ezek helyreállításhoz gyakran csodákra van szükség. A világ rendjének, az igazságosságnak a helyreállítása igazságtételt, igazságszolgáltatást is megkövetel, nem csak a bűnös bűnbocsánata az egyetlen szempont, mert a bűnös felé irányuló isteni szeretet a bűnbocsánatban van, de a bűn sértettje, valamint a többi lény iránti szeretete az igazságtételben. Példával élve: ha ellopok valamit, nem elég, hogy bocsánatot kérjek, vissza is kell azt adnom, és ha nem tudom visszaadni, akkor Isten ugyan visszaadja helyettem, de azért világosan és határozottan emlékeztet arra, hogy ez neki nem ingyen van, ezt minden működő apa tudja, már csak pedagógiai okból is, különben teljesen elkanászodnánk. A kegyelem nem érvénytelenítheti az igazságosságot, ilyen irányú értelmezése félreértés, ezért csak nekünk ingyenes, Istennek nem az, hiszen Jézusban testté válva saját vérével kellett elfedeznie a mi bűneinket. Nyilván meg tudna bocsátani vér nélkül is, ha akarna, csakhogy nem akar, mert nem pszicho- és szociopata gyermekeket kíván nevelni, akik a szeretetet korlátlanul elfogadják ugyan, de kihasználják, és nem viszonozzák ugyanolyan szeretettel, hanem felelősség- és igazságérzettel rendelkezőket, akik valóságosan megtanulnak szeretni, ehhez pedig érezniük kell, miként Isten is érzi, bűneik súlyosságát, hogy megtérhessenek azokból. Isten haragja általában pedagógiai célú, maga a haragja is szeretetéből fakad, csak végső haragja – amely „keveretlenül”, vagyis már kegyelmi cél nélkül töltetik poharaiba – pusztító a végleg gonoszokká váló emberek ellen.

Ami a kereszt és a vér másik aspektusát illeti, a Tóra sokat beszél a „megváltó vérrokonról” (héberül: goél) is más törvényeiben: a legközelebbi vérrokon – általában a testvér – feladata volt, hogy – akár saját hibájából is, ez nem számított – elszegényedő, ingatlanait vagy személyes szabadságát elveszítő rokonát saját vagyonának akár jelentős mértékű veszteségével is visszaváltsa az azokat megvásárló vevőtől. A goél szót Ézsaiás már használja magára Istenre is, aki aztán hús-vér testté lett a názáreti Jézusban; görög megfelelőjét pedig az apostoli levelek egyértelműen használják Jézus vérének e másik „funkciójára”: hogy kivált bennünket saját élete, azaz vére árán. Ez a váltságdíj nem Isten, hanem a Sátán (a héber szátán szó egyik jelentése: ügyész, közvádló – ő mintegy az univerzum rossz szándékú főügyésze, de vádjai sokszor valósak, hiszen tényleg követünk el bűnöket) felé adott fizetség, igazságtétel, a valós bűneinkért, melyekkel valóban megsértettük a világ rendjét, s így a Sátán követelése, bár szeretetlen, de jogos, és a Mindenható – aki trónszékének, azaz örök uralmának „erőssége igazságosság és jogosság” – ezt a jogszerűséget a világrendet elkötelezetten és felelősséggel őrző angyali világ „nyugalmának helyreállítása” érdekében is szükségesnek látja kielégíteni („keresztjének vére által békességet szerzett a mennyekben és a földön is”), akkor is, ha azt a jogos vádak mögé búvó gonosznak kell kifizetnie.

Az engesztelés és megváltás e kétirányúságát jelképezi az a két kecskebak is, amelyek egyikét az Úrnak, a másikát Azazélnek sorsolta ki a főpap jom kipurkor, s míg az első vérét a szentek szentjében az „elfedő fedélre” fröcskölte a főpap, addig a másikat kiküldték a sivatagba a felette megvallott bűneikkel együtt az „eltávolításnak”, amely héber szót a legkorábbi időktől fogva egy bukott angyal neveként (is) azonosítottak a nálunk héberül valamivel jobban tudó ókori zsidó közösségek.

M. T. A.: Sokan úgy próbálják Krisztus engesztelő halálának “klasszikus” protestáns nézetét cáfolni (azt, hogy Krisztus szenvedésével és halálával az Atya Isten igazságosságát elégítette meg), hogy emberi példához nyúlnak: azt kérdezik, “milyen szerető Atya az, aki megbünteti, halálra vereti, majd halálba küldi az egyik fiát azért, hogy megbocsásson a másiknak?” “Ez” – mondják – “éppen hogy nem a szeretetről tanúskodik, hanem az Atya kegyetlenségéről és brutalitásáról, hiszen milyen megbocsátás az, amiért fizetni kell?” Tehát azt állítják, hogy az “elégtételre” NEM Istennek volt szüksége ahhoz, hogy megbocsáthasson.

R. T.: Milyen szerető atya volt Ábrahám, aki Isten parancsára képes lett volna feláldozni a saját egyetlen, szeretett fiát? Nyilván a gyámügy határozottan közbelépett volna, ha tudomást szerez róla – de úgy tűnik, Ábrahám Sárát sem tájékoztatta, mert akkor aligha jutott volna el épségben a Morijja hegyéig. Isten azonban az esetet úgy minősítette: „most már tudom, hogy istenfélő vagy, mert nem kedveztél az egyetlen, szeretett fiadnak énértem…”, és egyáltalán nem véletlen, hogy ugyanez a fordulat szó szerint (tipikus kétszavas rabbinikus stílusú utalási mód az Igére) visszajön az Újszövetségben: „aki tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta…”, tehát nem értem, hogy akik ezt a kérdést felteszik, szokták-e olvasni a Bibliát. Isten nem ember, Ő a világmindenség Teremtője, felfoghatatlanul hatalmas lény, messze az emberi léptékek felett áll, és lényegéről két állítást is kapunk: „Isten szeretet” és „Isten emésztő tűz”. Az egyenlet egyszerű megoldása: az isteni szeretet = emésztő tűz. Az Ő szeretete nem az általunk megszokott kispolgári mederben csordogál, hanem féktelenül és izzóan szenvedélyes, inkább a szerelemhez hasonlít (az Énekek éneke szerint a férfi-nő szerelem „JHWH lángja”), ráadásul Isten úgy is meghatározza magát, mint Él-Káná, azaz féltékeny Isten, ezt még az egyébként gyakran szigorú Károli is tompítja a „féltő szeretet” fordítással, ami aztán sok problémát okoz neki magának is, mert gyakran nem alkalmazható következetesen, amikor is „bosszúnak” fordítja. A káná (görögben dzélótész, azaz zelóta) alapjelentései: féltékeny, szenvedélyes.

A „nem kedvezett fiának” kifejezés mind Ábrahám, mind Isten esetében egyértelműen jelzi, hogy a világmindenség isteni rendjének, amely keretet biztosít a boldog létezés lehetőségének, fenntartása felülírhatja – átmenetileg! – bizonyos esetekben az apa-fiú szeretetkapcsolatot, legalábbis annak érzelmi vonatkozásaiban. Melyik apa nem ismeri azt a szörnyű érzést, amikor az oltás beadásától rettegő gyermeke sírva a karjaiba menekül az orvos kezében meglátva az injekciós tűt, és erre neki azzal kell reagálnia, hogy nála oltalmat kereső gyermekét ő maga fogja le erővel, hogy az orvos beadhassa az oltóanyagot? Sokszor az anyák nem is képesek erre, hanem megkérik az apát, ők pedig kimennek a szobából, mert nézni sem bírják. Milyen törést él át a gyermeke szíve eközben, hogy akiben a legjobban bízott, az fordul ellene váratlan és – számára – érthetetlen módon? De vajon ez az apa nem azért teszi ezt, mert szereti a fiát, még ha annak számára ez jelenleg értelmezhetetlen is?

Vigyázni kell a modern, nyugati szeretet-felfogással, mert az sokban különbözik a Bibliáétól, és ha mindenáron meg akarunk felelni ezen modern – meglehetősen kispolgári, szenvedélymentes, és a liberális humanizmusból fakadó – társadalmi elvárásoknak, akkor le kell tagadnunk a Biblia szinte minden lapjából kicsapó, izzó szenvedélyességet, amellyel Isten szeret. Ez jóval nagyobb, mint a földi élet – Isten amúgy sem csak a földi élet korlátozott valóságából nézi a dolgokat, hanem az örökkévalóság dimenziójából, ahol a földi élet, a szenvedés és meghalás nem annyira nagy jelentőségű dolgok, mint innen látszanak. A divatos, modern, liberális humanista szeretetfogalmat napjainkban már erősen befolyásolja a népszerű buddhista világnézet is, amikor azt követelik, hogy „a szeretetben ne legyen birtoklási vágy”, holott nyilvánvaló, hogy az isteni szeretetben abszolúte van, Isten igenis birtokolni akarja az övéit, és ez azért nem helytelen, mert Ő is teljesen odaadja magát azoknak, akiket szeret, éppen Jézusban tette ezt meg. „Én a szerelmemé vagyok, és ő az enyém.” (ÉnÉn) Az eredeti, keleti buddhizmus a minden kötődéstől való mentességet szabja feltételül a nirvánába (megsemmisülés) való bejutáshoz, vagyis a szeretettől való mentességet is – ez az eszme az európai változatában háttérbe szorult, és – a kereszténységgel való sajátos kompromisszumra törekedve – egy hibrid szeretetfogalmat alkotott, amely egyfajta „kötődéstől és birtoklási vágytól (s így féltékenységtől is) mentes szeretetet”, bibliailag fából vaskarikát hozott létre, de ilyen az Isten képmására alkotott ember számára is csak természetellenes módon lehetséges, és aki ennek meg akar felelni, az sokat fog szenvedni ennek érzelmi lehetetlenségétől, mert ilyen szeretet nincs, ez csak egyfajta hideg és közömbös tolerancia, békés, de üres, unalmas és szenvedélymentes együttélés, absztrakt, elméleti szeretet, nem valós. Ettől az eszmétől szenved az egész Nyugat manapság. Ahol „a törvénytelenség elszaporodik, a szeretet sokakban meghidegül” – mondja Jézus.

Újra szeretném kiemelni, hogy Isten, éppen szeretetéből fakadóan, felelősen teremt: ha megteremt egy lényt – fel sem tudjuk fogni, hogyan csinálja, mekkora szeretet-erő kell ahhoz, hogy a nemlétezőből előállítson egy létezőt –, felelősséget is érez érte, sorsáért. Éppen végtelen együttérzése, amelyet minden teremtménye iránt érez, okozza, hogy a bűn által megsértett, fájdalomba, boldogtalanságba, sorsa kibicsaklásába, sok éves gyötrődésekbe taszított áldozattal is együtt érez, nemcsak a bűnössel, aki ezt megtette vele. Sőt, magától értetődik – ne állítsuk feje tetejére a dolgokat a kereszténységben –, hogy elsődlegesen a sértettel érez együtt, és csak ezzel együtt vagy ezen túl érez együtt a bűnössel. Szeretetből fakadó, vagyis szabad felelősségérzete kötelezi – nem külsődlegesen, hanem belső kötelességérzetéből – hogy a világnak azt a rendjét, igazságosságát és jogosságát fenntartsa és helyreállítsa, amely minden teremtett lénye számára – aki nem vált lényegéig teljesen gonosszá – biztosítja a boldogság, kiteljesedés, kibontakozás, béke és öröm lehetőségét. Hát aki ezt a nagyszerűnek teremtett világot bűnével rombolja, feldúlja, tönkreteszi, összezavarja, rengeteg halált, generációkon átívelő sok-sok fájdalmat okoz (gondoljunk egy válás, egy házasságtörés, egy család anyagi helyzetét ellehetetlenítő anyagi károkozás, egy gyilkosság által okozott temérdek szenvedésre!), halált injekcióz tettével mások sorsába, hogyan is ne feddené meg a leghatározottabban és legmélyebben, hogy kemény szíve összetörjön, és így képessé váljon a megmenekülésre? Nem is értem, hogy aki tudja, hogy Isten végül mindezek árát maga fizette meg megtestesült mivoltában, önként, és nem külső parancsra, és él is e kapott kegyelemmel, miért keres kifogásokat az ellen, hogy ugyanez az Isten belülről érez kötelezettséget a világmindenség békés rendjének – éppen a szeretetben élés feltételeinek – a fenntartása iránt, és kegyelmével soha nem él úgy, hogy azt az igazságosság és jogosság, az igazságtétel és igazságszolgáltatás ellen fordítsa, vagy akár csak megengedje is, hogy bárki ezek ellen fordíthassa. Vagyis amikor Isten a maga számára is megköveteli az engesztelést, akkor ezt nem azért teszi, mintha ne bocsátana meg szívesen, hanem azért, mert arra is belülről fakadó követelés van a szívében, hogy az igazságtalanság ne maradjon igazságtétel nélkül, azaz a világ rendjét – amit a mózesi Törvény nyilatkoztat ki, amely Jézus szerint továbbra is érvényben van – ne lehessen következmények nélkül megbontani, káosszá változtatni. Mind a megbocsátás, mind az igazságtétel követelése Isten szívéből és szeretetéből fakad, a másodikat tehát nemcsak a Sátán, hanem Isten is megköveteli, ezért szükséges az Ő igazságérzetét is kielégíteni a megbocsátáskor, és ezért nincs vérontás nélkül bűnbocsánat – de azzal viszont van.

Másképp fogalmazva: Isten bíró – ez egyértelműen és rengetegszer ki van nyilatkoztatva az Igében, remélem, senki sem vitatja –, de nem azért bíró, mert kéjes örömét leli az ítélkezésben és a büntetésben, hiszen az is ki van nyilatkoztatva, hogy sem ítélkezni, sem büntetni nem szeret („nem szíve szerint veri és szomorítja meg az emberek fiait”), hanem azért bíró, mert erre – ismét éppen szeretete okán – belülről fakadó kötelességérzete „kényszeríti”, mivel felelősnek érzi magát az általa teremtett világ rendjének fenntartásáért és az abban élő lények boldog élete kereteinek fenntartásáért. Van tehát – bármilyen furcsa is ez az Istenről csak absztrakciókban gondolkodók számára –, amit Isten nem szíve szerint tesz, de mégis megteszi. Ilyen az ítélet és a büntetés. Isten a sértettekkel, megrontottakkal való együttérzése miatt érez benső kötelezettséget bírói tevékenységére és az igazságosság eszméjének fenntartására.

Egy példázattal: ha egy apa egyben egy – jó szívű, a gyerekeket szerető – iskolaigazgató is, akinek több gyermeke is jár abba az iskolába, és ezek közül az egyik fegyelmi vétséget követ el, amivel megbontja az iskola erkölcsi-működési rendjét, valamint súlyos kárt okoz egy iskolatársának, amiért a – maga az igazgató által érvényesített és aláírt – házirendben fegyelmező célú büntetés jár, vajon megteheti-e, hogy a saját fiát nem bünteti meg? Nem lenne ez az egész iskola demoralizálása, mindenkinek nagy kárára és lezüllésére? És ha teszem azt, ez a vétkező gyermeke már annyira sokszor vétkezett volna, hogy immár a kicsapás lenne elkerülhetetlen rá nézve, de ekkor a másik, eminens gyermeke, akinek nem volt még fegyelmi vétsége, magára vállalná a bűnt, hogy testvérét a kicsapástól megmentse, és felállna, hogy „ezt én csináltam”, akkor vajon ezt a másik gyermekét büntetés nélkül hagyhatná az iskola teljes demoralizálása és a kárt elszenvedő, sértett gyerek megkeseredése és megbotránkozatása nélkül? Nyilvánvalóan nem. Természetesen az apa-igazgatónak magának is fájdalommal fog járni, hogy meg kell büntetnie a jó gyermekét a másik bűnéért, de meg kell tennie. És ha ő maga adta titokban, otthon azt a tanácsot a jó gyermekének, hogy ezzel mentse meg a rosszabbik testvérét a kicsapástól, mert ő egy igazgatói rovóval ezt megúszhatja, mivel eddig nem vétkezett, és az önként elvállalja ezt a dolgot testvére és apja iránti szeretetéből, megértve ugyanakkor, hogy apjának erkölcsi kötelessége az iskola – és benne saját fiai – demoralizálódásának megakadályozása, akkor ennek ki szólhat bármit is ellene? Isten nem lehet protekcionista, akkor sem, ha ez fáj neki. „Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítélkezik, félelemmel és reszketéssel töltsétek jövevénységetek idejét.” (Péter) A Messiás „gyönyörködik az Úr félelmében” (Ézsaiás), nem pedig utálja azt, nem felszámolni igyekszik a szívekben, hanem létrehozni. „Az Úr félelmét a bolondok megutálják.” Az Úr félelmének szelleme a Szentlélek hét szellemének egyike, aki ki akarja oltani, a Szentlélek egyik működését akarja kioltani.

Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy Jézus mindezt önként, szabadon, kényszertől mentesen, tiszta szeretetből vállalta. Nem kárhozott volna el – hiszen semmi bűnt nem követett el –, ha nem teszi meg: mi vesztünk volna akkor el. Ha a Gatsemáné-kertben csak imája első mondatait mondta volna el „távolítsd el tőlem ezt a poharat”, nem lennénk megváltva, mert Isten mindig meghallgatta őt („Atyám, tudom, hogy mindig meghallgatsz engem…”). Életünket köszönhetjük annak, hogy hozzátette: „de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”. Ezt nem a saját elkárhozása miatti félelemből tette, mert az Atya kérése hozzá nem a Törvény, hanem a szeretet alapján történt. Jézus nem rabszolgája Istennek, hanem a Fia. Együtt vállalta föl az Atyával ennek a tisztán szabad szeretetből fakadó cselekedetnek a véghezvitelét. Ez maga is bizonyítja egyébként, hogy Jézus: Isten, a Megváltásban az Atya egyenrangú, szabad társa. Ebből az is következik, hogy teljes tudatossággal értett egyet az Atyával abban, hogy a magára vett bűnök büntetése alól nem kérhet felmentést, mert az az egész világmindenség demoralizálódásához, a szeretet lehetőségét biztosító törvényes rendjének örök káoszba hullásához, a bűnelkövetés kollektív felszabadításához vezetne. Nemcsak bennünket szeretett úgy, mint önmagát, de Istent még jobban: teljes lényével. Nem Isten ellenében, hanem Istenért szabadított fel bennünket a vád és büntetés alól. Nem eltörölni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni (megvalósítani, teljessé tenni, célhoz juttatni, igazolni, érvényesíteni), természetesen szeretetben, hiszen a Törvény soha nem volt a szeretet ellen, hanem mindig is éppen annak érdekében (csak mi emberek értettük ezt félre). A Törvényt nem az ördög adta (mint azt Markión vélte és tanította), hanem az az Isten igazságosságát fejezi ki minden (héber) betűjében. Így a Törvény követelésének kielégítése, azaz a bűn arányos megbüntetése nem az ördög követelése, hanem Istené. Ha át is vállalja valaki (Jézus) a bűnömet, akkor büntetésemet is át kell vállalnia, ezt Isten lehetővé tette a helyettesítő áldozat szeretetteli lehetőségének és eszméjének bevezetésével – ennek előképei voltak az ószövetségi állatáldozatok –, de arányos büntetését akkor is megköveteli – a helyettesítőn –, és ezt nemcsak a Sátán, hanem maga Isten, éppen szeretete miatt, amit nemcsak a bűnös, de közben a sértett és a világrend többi lakója iránt is érez. Ez még arra is kiterjedt, hogy az Atya átmenetileg elfordult a Fiútól – „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” –, a Szentháromság egyik tagja elszakadt a másiktól (!!!), a mi bűneink miatt, mivel azok egyik következménye az Istentől való elszakadás. Isten nemcsak Fiának és fiainak, de még önmagának sem kedvezett ebben. E közben is szerette a Fiút és a fiakat, de belső kötelességérzete – nem a Sátán – ezt megkövetelte, éppen a szeretet – azaz önnön és fiai lényege – örök fenntartásának érdekében. Az igazi fiak ezért felvállalják Atyjuk e követelését, és nem utasítják el azt. „Néha meg kell halnunk, ha önmagunk akarunk maradni” – mondta egyszer egy indián (ezt még a pogány népek is tudják tehát). Emberi szinten is igaz, hogy aki a belülről fakadó kötelességérzetét – összetévesztve azt a külső elvárásokkal –, úgy éli meg, mint szabadságának korlátozását, és ezért – valamiféle formállogikai mentalitással – meg akarja azt szüntetni önmagában, még nem felnőtt ember; és ha ezt végigviszi, vagyis úgy akar szeretni, hogy közben azért mindent szabadon megtehessen, elveszíti a szeretet képességét, mert abból lényegileg fakad az elkötelezettség és kötelességérzet, vagyis a szabadságom szabad önkorlátozása. Ez pedig a pszicho- és szociopátia pszichológiai fogalmának lényege. Ezt Istentől nem várhatjuk el, de mi is jobb, ha elkerüljük.

M. T. A.: Az előző kérdéshez kapcsolódik: sokan botránkoztatónak találják azt a gondolatot, hogy Krisztus elhordozta a kereszten való agóniájában az Atya Isten bűn feletti haragját (ahogy egyébként Luther, Kálvin és Wesley is értelmezte Krisztus agóniáját), kvázi a poklot, az elkárhozott ember kínjait. Hogyan lehetne ezt egyrészt bibliai érvekkel bizonyítani, másrészt ennek lényegét és szükséges voltát elmagyarázni valakinek, aki nem tud mit kezdeni ezzel a gondolattal – konkrétan az Isten jogos “haragjának” gondolatával?

R. T.: A héber és a görög egyaránt két különböző szót használ Isten haragjára, amelyek közül a gyakoribb (görögül orgé) mindkét nyelvben „büntetést” is jelent, tehát nem érzelmi, hanem igazságszolgáltató jellegű, míg a másik (thümosz) az indulati töltést fejezi ki inkább. Az Újszövetségben a kettő együtt egyedül a Jelenésekben fordul elő a „keveretlen”, hígítatlan – azaz szeretetet már nem tartalmazó – harag poharainál, amelyekben már nincsen megjavítási szándék az Antikrisztust imádók iránt, hanem tiszta igazságszolgáltatás, arányos, azaz örök és totális büntetésük. Hogy Károli az orgét mindig haragnak fordítja, sok nehézséget okoz (például a Róma 13-ban az állam – Istentől rendelt – fegyveres szolgáiról azt mondja: „bosszúálló a haragra”, holott a mondat értelme valójában: „igazságot szolgáltat büntetés által”). Igen gyakran egyszerűen az isteni igazságosság és igazságtétel által megkövetelt arányos büntetés kiszabására vonatkozik, nincs érzelmi tartalma – ezt értik félre sokan, nagy részben a fordítások e hibái miatt, amelyekben a történelmi kereszténységnek valóban van felelőssége, és valóban ideje ezt korrigálni. A héberben és a görögben ez világos, a fordításokat olvasók, vagy e nyelveket nem jól tudók, nem ezeken gondolkodók e tekintetben összezavarodhatnak, ez pedig a tanítók felelősségére is rámutat. Isten nem kéjjel és örömmel büntet, hanem szomorúan és fájdalommal („nem szíve szerint veri és szomorítja meg az emberek fiait”), de ennek ellenére megteszi, éppen a bűnösök, a sértettek, a többiek és a világ rendjének felelős fenntartása érdekében, szeretetből.

Ami a thümoszt illeti, tudomásul kell vennünk, hogy Istennek vannak érzelmei, indulatai is, Ő nem egy absztrakciókkal logikai úton megérthető absztrakció, hanem egy valóságos személy. Nekünk is azért vannak érzelmeink, mert az Ő képére vagyunk teremtve. Csak épp az ő érzelmei és indulatai mindig igazságosak, a mieink gyakran nem. Ennek ellenére a haragot a Biblia nem minden esetben tekinti bűnnek az ember esetében sem, hiszen az istenképűségünk egyik eleme: „haragudjatok, de ne vétkezzetek”. A harag, ha egészséges és igazságos, a személyiség védelmező ereje: ha romboló erő támad a személyiségem ellen, azt csak egy nagyobb erővel tudom elhárítani, elutasítani. Köztudott, hogy a haragot minden esetben magukban elfojtó emberek depressziósokká válnak. Ennek oka általában az a mélyen beléjük nevelt, de téves erkölcsiség, miszerint mindenfajta harag bűn. E miatt van a vallásos világban sok depressziós. A Biblia szerint az öröm feltétele, hogy az emberben az igazságosság szeretete mellett a gonoszság elleni gyűlölet is éppúgy meglegyen: „Szeretted az igazságosságot, gyűlölted a gonoszságot, azért kent fel téged Isten a társaid felett az öröm olajával.” Ha a hívő az igazságosságot ugyan szereti, de a gonosz fölötti – nem értelmi, hanem érzelmi! – felháborodást elnyomja magában, depresszióssá válik, mert a személyiségét pusztító erőket nem tudja erővel kiutasítani magából, hanem beengedi, s azok felemésztik belülről. Isten és a Messiás éppen azért boldog, mert tudnak haragudni (Jézusról is írva áll: „és ő haraggal végignézve mindannyiukon, megszólalt…”). A Biblia csak annyiban korlátozza a haragot, hogy „a nap ne menjen le rajta” vagyis ne legyünk haragtartók, neheztelők, mert az mindenkire nézve mérgező hatású, legkésőbb este bocsássunk meg, ne aludjunk bele a haragba, mert az másnapra megrothad bennünk. De ez is csak az emberek iránti haragra vonatkozik, a gonosz szellemi lényekre (főképp a Sátánra) nem, azokat és műveiket, tetteiket érzelmileg is – nem csak értelmileg, mert abban nincsen meg a szükséges erő! – gyűlölnünk kell, legalábbis ha vidám emberek akarunk maradni. Sok, rosszul értelmezett erkölcsiségben felnevelt vagy azt magáévá tevő hívőt újra meg kell tanítani – helyesen – haragudni, hogy meggyógyulhassanak lelkileg. A Biblia nem érzelemmentes könyv, az érzelmeket éppúgy tanítja, ahogy az értelmet. Maga Isten is szabadon engedi néha igazságos haragját (büntetését és indulatát egyaránt), ehhez elegendő kicsit olvasni a prófétákat. Az embernek meg kell tanulnia a helyes irányba fordítani és helyesen kezelni a haragját, hogy az ne vihesse bűnre, de ez nem annak totális, eleve elfojtásában áll, mert akkor befelé sül el, és szétrombolja a személyiséget. „Az Úr félelme: a gonosz gyűlölete.”

Bölcs nyelv a görög, mert a thümosz szó az érzelmi, indulati harag mellett életerőt is jelent. Aki a haragját teljesen bűnnek tekintve mindig eleve elfojtja, annak az életereje és életkedve elszivárog (athümia).

Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a szeretet néha haragszik. Nem passzív, amikor a rosszat látja. „Érted haragszom” – szoktuk mondani. Van ilyen. Istenben is. Amíg még van az emberben valami jó (bűnös, de nem velejéig gonosz). Amikor már nincs, Isten haragja már csak a sértettek és a világrend megóvása érdekében tör ki, célja a puszta igazságtétel. Mit jelentene különben Jézus ama mondata, hogy „aki egy ilyen kisgyermeket megbotránkoztat (bűnre csábít), jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe dobnák”?

M. T. A.: Nagyon örülök annak, amit mondasz, mert eszembe jut Kálvin Genfi Kátéja, amiben Istennek a kereszten megnyilvánuló haragját olyan szépen árnyalja: egyrészt elmondja Kálvin, hogy Krisztus “Isten ítélőszéke elé állt, hogy lelkiismeretét az a félelem szorongassa, mintha Isten őt magára hagyta volna, sőt, mintha Isten ellenséges indulattal viseltetne iránta.” Itt megemlíti ő is azt a momentumot – hozzád hasonlóan -, amikor Krisztus felkiáltott a kereszten: “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Majd a Káté következő kérdésére (“tehát haragudott őrá az Atya?”), a következőképpen válaszol: “Semmi esetre sem, hanem ezt a szigorúságot azért gyakorolta vele szemben, hogy beteljesedjék az, amit Ézsiaiás eleve megmondott…” (Ézs 53,4). Egyértelmű, hogy Isten büntető, “ítélő” haragjáról beszél, amit Krisztusnak el kellett szenvedni értünk, és nem érzületi haragjáról.

De menjünk tovább: Olyan vélemény is van, mely szerint bár Krisztus halála szükséges volt az engeszteléshez, szenvedése azonban nem. Rettenetes szenvedései nem képezik szükségszerű részét a váltságának, hanem a Sátán brutalitását és gonoszságát jelzik – ő, a Sátán “srófolta” fel az ember szabadon bocsátásának az árát, és mind az Atya, mind a Fiú megfizette azt. Mit gondolsz erről? Azok, akik így érvelnek, gyakran az ószövetségi áldozatokra mutatnak, mondván ott sem “szenvedtették” a leölésre kiválasztott állatot.

R. T.: Ez a felvetés nyíltan megtagadja az Ézsaiás 53. és a Zsidó levél 4-7. fejezeteinek kinyilatkoztatásait. Jézus szenvedésének két, sőt három oka is volt: egyrészt a Sátán jogosan követelte az arányos büntetést, mivel annak elvét maga Isten fektette le a Törvény jogalkotási alapelvében, amely szerint minden bűnt azzal kell büntetni, amit az közvetve vagy közvetlenül okozott („szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, kéket kékért, sebet sebért, életért életet adj”). (Ez egyébként következik a felebarát önmagunkkal egyenlő mértékű szeretetének fő parancsából: aki embertársának sérelmet, fájdalmat okoz, azt azzal kell megtanítani arra, hogy ezt többé ne tegye, hogy át kell élnie azt önmagán, amit amannak okozott. Az élet, a sors maga is így dolgozik azokon, akik nem rejtőznek el Isten kegyelmének védelme alá.) Jézus magára vette bűneinket, az egész emberiségét, de nem törölte el a Törvény igazságos követelését az arányos büntetésre, hanem magára vett minden arányos büntetést is, betöltve ezzel a Törvényt. Isten igazságosságával ellenkezett volna, hogy a Sátánnak olyan árat is megfizessen, amellyel nem tartozott neki senki, követelését, melyet a Törvény alapján joggal nyújtott be, kielégítette, de ezen nem ment túl, mert Istenből és Jézusból senki sem tud balekot csinálni. Jézus ezért magára vett a bűneink következtében létrejött minden szenvedést is. A sértettek miatt is van ez, hiszen nekik is hinniük kell tudni abban, hogy az ellenük elkövetett bűnök – valamint saját bűneik – miatt előállott szenvedéseiket (szegénység, betegség, kisiklott sors, halál stb.) Jézus levette róluk, és átvette.

A kérdéseidben megfogalmazott ellenvetések mögött az a meglehetősen önző alapállás rejlik, amely a megváltásban egyedül a bűnösök bűnbocsánatának fontosságát tartja szem előtt, a sértettek helyreállításával és a világ törvényes rendjének fenntartásával egyáltalán nem törődik. Azonban ha Isten szereti is a bűnösöket, azért az nagy eltúlzása a kereszténység igazságának, ha azt hisszük, csak őket szereti, másokat nem. Nyilván a kifogásokat megfogalmazó maga is egy bűnbocsánat után sóvárgó bűnös – ez nem is probléma a Megváltás után –, de nem szabad, hogy ez annyira beszűkítse a gondolkodását, hogy csak magára koncentrál, és elfeledkezik arról, hogy mások is vannak, akik adott esetben éppen az ellenük elkövetett bűn okozta súlyos fájdalmaik, sorsproblémáik orvoslása után kiáltanak a Megváltóhoz, mert azok miatt elszegényedtek (lopás, rablás, zsarolás, kifosztás, kizsákmányolás), megbetegedtek (például tartós stressz vagy fizikai sérelem miatt), kapcsolataik szétestek (rágalmazás, pletykálás, jó hírnév sérelme), sorsuk kisiklott (házasságtörés, válás, gyermekkori abúzus) stb. Jézus ezeket csak az által vehette/veheti le róluk, ez helyreállításuk ára, amit meg kellett fizetnie, hogy átvette őket magára.

Itt jön be a második szempont: Jézus szenvedésére azért volt szükség, mert együttérző főpapként végezheti el csak teljes hatékonysággal mennyei közbenjáró küldetését, ezért minden emberi megpróbáltatást el kellett szenvednie ahhoz – a bűn elkövetésének élményét kivéve, amit nem kellett megismernie –, hogy hűséges és könyörülő főpap lehessen. A Zsidó-levél világosan, részletesen és alaposan kifejti, hogy ez az Atya követelése volt vele szemben: nem engedhette meg, hogy a mennyei főpap olyan ember legyen, aki nem ismer belülről, saját élményéből minden létező emberi szenvedést, ami a bűnök következtében az emberi nemben előállt vagy egyáltalán előállhat. Ez pedig nem kevés. Jézus a kereszten elsősorban nem a pokol, hanem a földi létezés emberileg megtapasztalható minden szenvedését élte át, hogy együtt érző főpap lehessen a mennyben. Az elkárhozás élményét annyiban tapasztalta meg, amennyiben annak lényege az Istentől való elutasítottság, és ezt szintén átélte. Valamint utána lement az Alvilágba is, ottani útjának élményeiről vélhetően a Zsoltárok és Próféták alapján alkothatunk képet (Zsolt 69, 88, JerSir 3, stb.).

Ez vezet át a harmadik szemponthoz, amit a keresztények gyakran tévesztenek szem elől, mivel elsősorban zsidó szempontból válik érthetővé és átélhetővé, de Jézus zsidó. Ez pedig az, hogy Jézus szenvedéseinek célja a próféták összes erre vonatkozó – és egyben az összes létező emberi szenvedést megfogalmazó – próféciájának betöltése is volt. Ezt meg is fogalmazza, amikor a főpap szolgájának fülét levágó Pétert nem azzal csitítja le, hogy „különben hogyan válthatnám meg az emberiséget”, jóllehet ez is igaz lett volna, hanem azzal, hogy „különben hogyan fognak beteljesedni a próféták írásai”. Jézus esetében ez az elkötelezettség ugyanolyan fontos volt, mint a megváltás elvégzése, mert nemcsak az embereket szerette úgy, mint önmagát, hanem még inkább Istent, teljes szívéből, teljes lényéből, vagyis célja volt azt is igazolni, hogy Isten korábban kinyilatkoztatott szavai igazak, hiánytalanul megvalósulnak, szó szerint beteljesednek, ahogy most általa is, ugyanúgy majd ezután is. Ez mélységesen zsidó mentalitás, ahol az Igének akkor is önértéke van, ha az számomra per pillanat súlyosan kellemetlen is. Ennek abszolút volta mutatkozik meg közvetlen halála előtt abban a jelenetben, amelyet csak János ír le: Jézus tudta már, hogy minden elvégeztetett – vagyis megtörtént a megváltás –, „de hogy az Írás beteljesedjék, megszólalt: Szomjas vagyok. Ekkor ecetes szivacsot nyújtottak fel neki, amelyet megízlelt, majd azt mondta: Beteljesedett, és kilehelte a lelkét.” Vagyis itt jól látható, hogy egyetlen zsoltárvers (69.) szó szerinti beteljesedéséért még akkor is külön tett, amikor maga az emberiség megváltása már megvalósult. Számára Isten Igéjének a beteljesítése éppoly fontos volt, mint a mi megmentésünk. Ebben az értelemben is Ő a testté vált (testileg megvalósult és megvalósuló) Ige.

Itt megint tetten érhető, hogy a furcsa kérdéseket és ellenvetéseket megfogalmazókat egyedül a saját bűnbocsánatuk érdekli. Az ő helyzetükből ez érthető – bár e tudati beszűkültségük azt is mutatja, hogy még nem sikerült valóságosan átvenniük –, de hát mások is vannak, sértettek is, meg hát Isten is, akinek gondja van arra, hogy szavait beteljesítse; és akik magukon kívül másokat és Istent is szeretik, azok rájuk és az ő érdekeikre is gondolnak. Jézus nem saját üdvösségének kétségbeesett biztosításával volt elfoglalva, mert azt biztosan hitte és tudta, hanem ez által felszabadult arra, hogy velünk, bűnösökkel, de sértettekkel is, és Istennel is törődjön (összetörődve) ott (is). Hasonlóképpen mindazok, akik valóban biztosak bűnbocsánatukban, már nem önmagukkal törődnek, hanem felszabadulnak mások és Isten szeretetére, és gyönyörködnek a teljes Szentírásban, anélkül, hogy abból mindenáron törölni akarnák az Isten igazságosságára vonatkozó verseket.

M. T. A.: Néha elhangzik az az érv is, hogy az “engesztelés” szó hagyományos protestáns értelmezése (az, hogy Isten igazságossága követeli meg az áldozatot) a legtévesebb. “Lehet” – mondják -, “hogy a szó köznapi értelemben a sértett fél kibékítését jelenti, azonban a Bibliában inkább felavatni, felszentelni, megtisztítani jelentéssel bír“. Sőt, azt mondják, hogy “az Ószövetségben is gyakorlatilag felszentelték a jeruzsálemi templomot az Engesztelő napon, és nem Isten békítgették.” Mit gondolsz erről?

R. T.: Ez egyszerűen nyilvánvalóan nem igaz, ellentétes az Ige állításaival, ha valaki a vonatkozó szövegeket figyelmesen olvassa, és pláne rendesen tud héberül, görögül (mivel a vonatkozó szavak egyszerűen nem jelentik ezeket). A jom kipuri cselekményekről a Tóra világosan közli, hogy azon a napon Izraelnek bűnbocsánatot ad, és „azon a napon megtisztítlak titeket (nem a Sátrat vagy a Templomot) minden bűnötöktől (nem rituális tisztátalanságoktól)”. A szavak jelentésének ilyesfajta össze- és elmosása súlyos tanítási hiba és bűn. Igaz, hogy a vérrel való fröcskölése a Sátor tárgyainak megtisztításukban is szerepet játszott, de ez nem jelenti azt, hogy fő funkciója ne az lett volna, hogy „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”. Sőt a vér rituálisan tisztító hatása is abból fakadt, hogy „a vérben van az élet és a vér a benne lévő élet által szerez engesztelést”, vagyis a kiontott vér a halálra mutat rá, amit a bűn okoz, és a bűn okozta halált törli el a helyettesítő áldozat halála által. „A bűn zsoldja a halál”, vagyis az általa keletkezett tartozást csak halállal lehet megfizetni, vagy a bűnösével, vagy a helyettesítőjével. A Sátor és Templom amúgy is csak a szellemi valóság „ábrázolatai (hüpodeigma: szemléltető eszköz, makett, modell) és árnyékai”, a jom kipur nem a szemléltető eszközök rituális megtisztításra, hanem a nép valóságos szellemi-erkölcsi megtisztítására irányult (mint ez világosan meg is van írva), hiszen a szimbolikus tárgyak nem önmagukról szólnak, nem öncélúak, hanem szellemi-erkölcsi (láthatatlan) valóságokat jelentenek (jelenítenek meg a láthatóban), végső beteljesedésük pedig Krisztusban, az ő vérében (életében) és az emberiség – ezt elfogadó részének – bűntől való végleges (évenkénti ismétlésre nem szoruló) és teljes megtisztításában áll. Ami azt jelenti, hogy végül ténylegesen előáll majd Istennek egy olyan népe, amely többé nem követ majd el bűnöket, nem pedig azt, hogy előáll egy olyan népe, amely már nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül követ már el bűnöket a bűnbocsánatban bízva, vagyis mindenki pszichopatává válik Jézus vére által, ahelyett, hogy igaz (dikaiosz, vagyis: igazságos, jogszerűen cselekvő! – diké = jog), megtért emberré válna, megküzdve önmagával. Krisztus végül előálló menyasszonya (Jelenések 18), fehér vászonba van öltözve, „amely a szentek igazságos (dikaiosz, jogszerű) tettei”, és ezt a fehér vásznat ruháik Krisztus vérében való kimosásával (azaz a bűnbocsánat megtérési célú, és nem annak ellenében ható igénybevételével) állítják elő, szemben a laodikeiai gyülekezettel, amely gazdagnak és megelégedettnek vallotta magát Istenben anélkül, hogy e fehér ruhái már meglettek volna, becsapva önmagát a kegyelemmel, Isten szeretetének forróságát pedig langyos lábvízre cserélték ki, s így Jézus kívül rekedve a közösségen igyekszik kopogtatásával rávenni őket, hogy újra beengedjék. Teljes valójában, azaz nemcsak bűnbocsánatát, hanem bűngyűlöletét, istenfélelmét és igazságtétel iránti igényét is elfogadva Vele együtt, mert azokat nem tudja kint hagyni, mivel éppúgy a szeretete és lénye lényegéhez tartoznak, mint a kegyelme.

M. T. A.: Némelyek szerint nem Krisztus “vére”, hanem “hite” engesztelte ki Istent. Itt a Róm 5,1-re hivatkoznak: “megigazulván hit által, békességünk van az Atyával.” “Tehát” – mondják -, “az a hit engesztelte ki az Atyát, melyet Jézus szenvedő emberként, a kínhalál és a lelki gyötrelmek ellenére mindvégig tanúsított.” Hozzáteszik, hogy “nem Isten vérszomját kellett kielégíteni“, és hogy “Istent nem a bűnös bűnhődése békíti meg.” Hogyan vélekedsz erről?

R. T.: Erre a kérdésre nagyrészt már válaszoltam az előzőeknél. Ami Jézus Krisztus vérét illeti, arról számtalan helyen mondja az Írás, hogy szükséges volt mind az engesztelés (elfedezés), mind a megváltás szempontjából, nem lehet erre nézve csak egy igét kiemelni és a többit elhanyagolni, illetve azt az egyet a többivel szembefordítani. „…Mert nincs köztük különbség: hiszen mindannyian követtek el bűnt, meg vannak fosztva Isten dicsőségétől, és ingyen, az Ő kegyelméből válnak igazakká a váltságdíj által, amely a Messiás Jézusban van. Őt Isten tette ki közszemlére engesztelésül – amely az ő vérébe vetett hit által [hatékony] –, hogy bemutassa igazságosságát a korábban elkövetett bűnök elengedése által Isten haladékának idején, igazságosságának bizonyítékául a mostani időszakban; hogy Ő maga igazságos legyen, és igazzá tegye azt is, aki a Jézusba vetett hitből való.” (Róma 3.) Hogy a vér nélkülözhetetlen az engeszteléshez és megváltáshoz, bűnbocsánathoz, azt már a Leviticus is kimondja egyértelműen: „Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. Azért mondtam Izráel fiainak: Egy lélek se egyék vért közületek; a köztetek tartózkodó jövevény se egye meg a vért. És ha valaki Izráel fiai közül, vagy a köztük tartózkodó jövevények közül vadászásban vadat vagy madarat fog, amely megehető: ontsa ki annak vérét, és fedje be azt földdel. Mert minden testnek élete az ő vére a benne levő élettel.” (Lev 17:11-14) Jézus vére tehát Jézus élete, lelke (nefes). „A lélek/élet a vér” (nefes dam hu). A teljes azonosítás a kettő között, amelyet az Ige több helyen kimond, nem hasonlítás, hanem a kettő egységét fejezi ki. „Ő az, aki víz és vér által jött el, Jézus, a Messiás; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel; és a Szellem tanúskodik, mert a Szellem az igazi valóság. Mert hárman tanúskodnak a mennyben: az Atya, a Szó és a Szent Szellem, és ez a három egy; és hárman tanúskodnak a földön: a Szellem, a víz és a vér, és ez a három is egy.” (1. János) A vér nem a lélek/élet képe, hasonlata csak, hanem maga a test élete, lelke. A szellem és a test rejtélyes egyesülési/találkozási pontja, a híd a kettő között a lélek (amely egyszerre szellemi és testi természetű, a kettő egységben van benne), ez pedig a vér, illetve a vérben van. A hit természetesen szükséges, de ez a hit éppen Jézus vérébe vetett hit (lásd fent Pál mondatát), és az engesztelés ez által működik.

Mint már mondtam, a bűn nem egy fikció, hanem egy valóság. Hatása az életre – mind a bűnösére, mind a sértettére, mind a világrend megsértése révén a többiekre, a közös életre – az, hogy halált visz bele, öl. Életet csak Isten tud adni, ezért amikor a bűn halált injekcióz az egyéni és közös életekbe, akkor az életet vissza kell pótolni. Ez történik meg Jézus – aki Isten – vére által: a benne lévő élet adja, pótolja vissza az életet a bűnösnek, a sértettnek és mindenkinek. Ehhez persze szükséges, hogy higgyenek ebben, higgyenek Jézus kiontott vérében, azaz értünk odaadott életében és lelkében. Mivel a bűn nem egy fikció, sem a sérelem, fájdalom, amit okoz, nem az, a Megváltásnak is valóságosnak kellett lennie. Azaz Jézusnak ténylegesen meg kellett halnia alig negyven évesen, élete felénél. Halála vére kiontása által történt, „mert a test élete a vér”. Így valóságosan és nem fiktíven adta oda értünk az életét, lelkét. Nem jelképes értelemben történt ez, hanem fizikailag valóságosan. Nem egy allegorikusan értelmezendő mítosz, mese, nem egy pusztán szellemi értelemben vett odaszánása szeretetből az – egyébként békésen végigélt – életének, nem egy kép, hanem egy konkrét fizikai halál. Jézus vére adja vissza a bűn által elvett, megcsonkított, lecsökkentett, elrontott életet a benne lévő élet által a bűnösnek, a sértettnek és mindannyiunknak, ha hiszünk a vérében. Ez egy infúzió. Nem tudom jobban elmondani.

Amit viszont igazán nem értek, az inkább az, hogy miért ennyire fontos lovagolni ezen állítások (tagadások) megtevőinek? Miért ennyire fontos számukra, hogy a vért a hittel helyettesítsék, kimagyarázzák (negligálva rengeteg ó- és újszövetségi igét ezzel)? Milyen biblikus – vagy általuk biblikusnak tartott – igazságot akarnak tulajdonképpen ezzel a bonyolult és rengeteg igét szó szerinti értelmétől megfosztó üres, elméleti okoskodással kifejezni? Miért nem jók ezek az igazságok nekik úgy, ahogyan ezeket a Biblia kimondja? Miért nem felel meg az a nyelv, amelyen Isten jónak látta beszélni, kifejezni magát? Mit akarnak ezzel mondani? Veszélyes dolog, ha az ember jobb akar lenni Istennél. Valószínűleg a Sátán is ezt képzeli vagy legalábbis képzelte egykoron önmagáról, amikor fellázadt. Az is veszélyes dolog, amikor az ember Isten igazságairól azt véli, jobban ki tudja mondani, meg tudja fogalmazni, mint maga Isten.

Természetesen Isten nem vérszomjas. Erről szó sincs és soha nem is volt. De az engesztelést és a megváltást életünkért a vérben lévő élet adta és adja. Életért csak életet lehet adni. Alacsonyabb szintű ára nincs. „Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon… És meg ne fertőztessétek a földet, amelyben lesztek; mert a vér, az megfertőzteti a földet, és a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt.” (Num 35:31-33) „És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.” (Gen 4:9-11) „…a Cion-hegyhez jöttetek, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok tízezreihez, az elsőszülöttek ünnepi összejöveteléhez és gyülekezetéhez, akik be vannak jegyezve a mennyben; Istenhez, aki mindenki fölött ítélkezik, és a tökéletesekké tett igazak szellemeihez, valamint az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a vérhez, amellyel meghintenek, amely jobbakat mond, mint Ábel vére.” (Zsidó-levél) A vér tehát beszél, kiált – mert az a lélek.

M. T. A.: A Róm 3,25 kapcsán, amit kétségkívül a klasszikus protestáns nézet egyik legfontosabb igei referenciája, azt mondják, hogy ez az igehely “nem engesztelő áldozatról beszél, hanem az engesztelés fedeléről“, tehát “ez az igehely nem arról beszél, hogy Jézus halála engesztelte meg Istent, hanem arról, hogy Jézus számunkra az engesztelés fedele, a kegyelem trónja, amelyhez félelem nélkül bátran járulhatunk“. Mi a véleményed erről a magyarázatról?

R. T.: Igaz, hogy a hilasztérion az engesztelés fedelét jelenti, de ezen a fedélen az első jom kipurtól fogva vér volt, mégpedig az engesztelő áldozatok vére, amit soha nem mostak le róla, így az évszázadok alatt több centiméter vastag alvadt vér-kéreg száradt rá, és erre néztek a kerubok, akik fölött a Jelenlét lebegett. Nincs fedél az engesztelő áldozatok vére nélkül, és a vér szerzi az engesztelést (lásd fent), nem a fedél, a fedél funkciója, hogy a vért tartsa, a fedél önmagában, vér nélkül nem szerzett (volna) engesztelést, csak amikor ráfröcskölték a vért. Mint már mondtam, a fedél neve (kaporet) maga is egy szójáték, mert egyszerre jelenti a fedelet és az elfedezést (engesztelést), a magyar csak azért fordítja két szóval, mert ott nem lehet másképp visszaadni az egyszavas héber szójáték kettős tartalmát. A Róma 3:25 egyébként így folytatódik: hilasztérion dia tész piszteósz en tó autu haimati, vagyis: engesztelés [ha tetszik: fedele] az ő vérében [való] hit által. A hit tehát a vérre irányul, a vérbe vetett hit, a vér a hit tárgya, nem mondható, hogy a vér helyett van a hit, mert akkor az a hit mire irányul, a puszta fedélre? Ez a Tóra tagadása lenne, amely elrendeli, hogy a fedélen vérnek kell lennie, és az engesztelés napjának ez volt a lényege. Meg hát rengeteg másik ige arról beszél, hogy Jézus az engesztelő áldozat, János a mennyben egy leölt bárányként látja, a mennyei szentek leölt bárányként dicsérik, aki vérével vásárolt meg bennünket – szóval megint nem értem, min lovagol és mit akar az voltaképpen, aki ezeket a tagadásokat ennyire erősítgeti? Ő nem fog részt venni a mennyei kórusban, amely a leölt bárány véréről énekel, amellyel megváltott és engesztelést szerzett?

M. T. A.: Ha megpróbálnánk rekonstruálni, hogy a hiper-kegyelem “tanítása” hogyan vezethet Krisztus engesztelő halálának “átfazonírozásához”, tulajdonképpen tagadásához, mit mondanál?

R. T.: Úgy vélem, ebben a mozgalomban is sok al-irányzat létezik. Ha valaki a kegyelmet magasztalja, jól teszi, és az is igaz, hogy „kegyelemmel erősíttetik meg a szív”, nem más dolgokkal, nem is a Törvénnyel. Kegyelembe vetett hit (bizalom) által igazulunk meg, nem a Törvény cselekedetei által. Az is igaz, hogy „szerfelett megsokasodott (hüperepleonasze: túláradt, túlcsordult) a kegyelem” Jézus Krisztus által. Mindezzel semmi bajom, magam is ezt hirdetem. A dolog szerintem ott fordul eretnekségbe, ha a kegyelmet valaki úgy értelmezi, hogy az nem kötelez minket a bűneinkből való megtérésre, azok elhagyására, hanem élhetünk tovább bűnben, csak immár bűnbocsánat alatt. Ez ellentétes a teljes Szentírás tartalmával és számtalan konkrét igével. Hiszek abban, hogy szükséges harcolni az egyházban nemzedékről nemzedékre megjelenő törvénykezés ellen, és főként, ha az nem is Isten Törvényéhez, hanem emberi hagyományokhoz és rendelésekhez akar bennünket „megtéríteni”. Hiszek abban, hogy minden felekezetnek kötelessége újra meg újra felülvizsgálnia magát, hogy ne követeljen meg olyat tagjaitól, amit az Ige nem követel meg. Hiszek abban, hogy az Új Szövetség lényege, hogy Isten törvényét a szívbe írja be (Jer 31.), és nem külső kötelezettségként, a büntetések és megfélemlítés eszközeivel érvényesíti, mint az Ószövetség, hanem a hívők szabadon, belső kötelezettségként élik meg azt, hogy szeretetből tartják meg és nem puszta félelemből, hogy nem rabszolgái Istennek, hanem a gyermekei. Hiszek abban, hogy a kegyelem egész életünket előre bűnbocsánat alá helyezi, vagyis a megtérésünk után elkövetett bűneinkre is megvan a bűnbocsánat, hiszen melyikünk tudná elmondani, hogy biztos abban, hogy ez után többé élete végéig egyetlen bűnt sem fog elkövetni? Ha Isten ezt követelné, éppúgy senki sem üdvözülhetne Jézuson kívül, mintha a megváltás meg sem történt volna. Abban azonban nem hiszek, hogy ez felold bennünket annak a – belső – kötelessége alól, hogy minden erőnkkel igyekezzünk jó emberekké válni. Hiszek abban, hogy a Tóra örökké érvényben van (Máté 5.). Hiszek abban, hogy az emberi lelkiismeretbe Isten Törvénye, vagyis a Tóra be van írva (Róma 2.), és az belülről is kötelez bennünket, éppen a szeretet miatt. Tehát mindenekelőtt Isten teljes lényünkkel való szeretete, az embertársunk ugyanolyan mértékű szeretete, mint ami önmagunkra irányul, ez a két legnagyobb parancs. Ennek a kettőnek mintegy a kibontása, magyarázata a Tízparancsolat. A Tóra többi 601 parancsa pedig ezek részletezése és magyarázata, majd a Próféták és az Írások ezekhez fűzött magyarázatai, majd Jézus ezekhez fűzött magyarázatai, a Hegyi Beszéd és a többi, majd az apostolok ezekhez fűzött magyarázatai mind együtt egyetlen egységes erkölcsi rendszert képez, és ez az egész be van írva az emberi lelkiismeretbe is, ami nem az értelem okoskodása, hanem a szív és a szellem legmélyebb intuíciója, amely jelzi mindenkinek, hogy élete, cselekedetei miben térnek el mindezektől. Ehhez még megkaptuk a Szentlelket, aki személyes tanácsadóként, beszélgetőpartnerként segít nekünk a konkrét kérdésekben eligazodni és vezetést kapni, és mindezek közben még el-elkövetett hibáink, gyengeségeink, tévedéseink, mi több, bűneink ellenére folyamatosan bűnbocsánat alatt állunk, éppen azért, hogy legyen erőnk a megjavuláshoz. Szóval igen jól fel vagyunk szerelve.

Abban azonban nem hiszek, hogy a bűnbocsánat ne azért adatott volna, hogy Isten e hatalmas szeretetére mi is viszontszeretettel reagáljunk. Márpedig „az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsait” (János), és: „az szeret engem, aki megtartja a parancsaimat” (Jézus). Vagyis Isten túláradó kegyelmében megtapasztalt szeretete arra indítja a szívünket, hogy mi is szeressük őt, azaz megtartsuk a parancsait. Vagyis a kegyelem alatt álló ember legfőbb – belülről és szeretetből fakadó, és nem kívülről, megfélemlítéssel kikényszerített – törekvése éppen az, hogy felzárkóztassa magát Isten minden parancsához minden erejével, gyakorlati értelemben is, azaz tetteiben. Ennek során gyönyörködik a Tórában (Zsolt 1.), élvezi azt, annak minden prófétai, jézusi, apostoli magyarázatát, felismeri, hogy ez mind azonos a saját lelkiismerete szavával is, meg a Szentlélek szavával is, ezen gondolkodik éjjel-nappal (mert ez gyakran bonyolult feladatokat ró rá, de ezeket is élvezi), erre törekszik teljes lényével, mert a legfőbb parancs szerint Istent kell szeretnie teljes lényével és erejével, ez pedig parancsainak megtartásában áll, vagyis teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből és minden erejéből Isten parancsainak megtartásra és megcselekvésére igyekszik minden pillanatában. Minden ettől való eltérést helytelennek, bűnnek és kikorrigálandó hibának tart önmagában, és erre a korrekcióra folyamatosan teljes erejéből törekszik. Embertársaival úgy bánik, ahogy szeretné, ha vele bánnának, és ennek mikéntjét az élet bonyolult helyzeteiben az Igéből igyekszik megtanulni, gondolkodásmódját folyamatosan változtatja a naponta felismert tanulságok, belátások nyomán. Ez egy egész élet feladata, folyamatos javulás. Mindezt szabadon, önként, boldogan, örömmel teszi, nem megfelelési kényszerből, nem külső elvárások, nem Istentől vagy emberektől jövő, külső megfélemlítések miatt (Istentől valójában nem is jön ilyesmi), hanem tiszta szeretetből. Az emberi rendeléseket, elvárásokat, ha megtartja is, mert esetleg úgy látja átmenetileg helyesnek vagy célszerűnek, nem helyezi magában azonos szintre Isten parancsaival, és másnak sem engedi meg, hogy isteni tekintéllyel erőltesse azokat, hanem józan belátása alapján, önkéntesen teszi. Így életérzése boldog, békés és vidám marad.

Ha a hiperkegyelem tanítása abban az irányban mozdul el, hogy minderre nincs szükség, vagy ez nem fontos, vagy hogy erre a szív nem ad belső kötelességérzetet, az azt jelenti, hogy csak arra koncentrálunk, hogy nekünk bűnbocsánatunk legyen és Isten szeressen minket, de azt elhanyagoljuk, hogy mi is viszontszeressük Istent teljes lényünkkel. Annak az embernek azonban, aki az elkötelezett szeretetre nem elkötelezett szeretettel reagál – márpedig nincs elkötelezett szeretet áldozathozatal nélkül, mert a szeretet a bajban is kitart amellett, akit szeret – egyszerűen nem jó a szíve. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kegyelem, amelybe görcsösen kapaszkodik – éppen a túlhangsúlyozásában érhető tetten a görcsösség – még nem végezte el benne a munkáját, még nem érte el a szíve mélyét, azaz nem vette át bűnbocsánatát. Ezért is forog kizárólag e körül, elfelejtve, hogy azzal is foglalkozhatna, mi a jó Istennek és a másik embernek, nemcsak neki. Persze érthető, hogy az az ember, aki bűneinek bocsánatában és üdvösségében még nem biztos, és ezért állandóan ennek bizonygatása és megerősítgetése körül kering, nem tud odafigyelni a mások érdekeire, mert veszélyben érzi az életét és örök boldogságát, ez a szorongás pedig önmaga felé fordítja minden erőfeszítését és figyelmét, mert az életéért harcol. Sajnos az egyre több széthulló vagy rosszul működő családban felnövő egyre több embernek egyre több problémája van mindezzel. De ezt csak hittel lehet megoldani: egyszerűen el kell fogadni az ingyen kegyelmet bátran. Előbb-utóbb, de inkább előbb el kell jutnunk oda, hogy figyelmünket – immár a bűnbocsánat és kegyelem biztonságában érezve magunkat – elfordítsuk magunkról, és elkezdjük Istent viszontszeretni, azaz megtartani a parancsait, és igazán szeretni embertársainkat is, mindezt igazságos, jó és szeretetteli tettekkel („a fehér vászon: a szentek igazságos tettei”). Ha valaki azt tanítja, hogy erre nem kötelez bennünket belülről a szívünk, hanem Isten kegyelme és bűnbocsánata egy bűnökkel teli életet tesz lehetővé számunkra, az hamisan tanít. Vagyis ha a bűnbocsánat és kegyelem arról szól, hogy most már nyugodt lelkiismerettel élhetünk törvénytelenül, nem pedig arról, hogy éppen a szeretet kötelez bennünket Isten parancsainak a megtartására, azaz a megtérésre, megváltozásra, megjavulásra, az nem a szeretet szava, hanem a pszichopátiáé. A pszichopátia és szociopátia lényege az, hogy az ilyen ember bármennyi feléje irányuló elkötelezett szeretetet elfogad, de ő maga azt nem viszonozza teljes erejéből törekedve ugyanolyan elkötelezett szeretettel. Ez lényegében a másik (Isten vagy ember) kihasználása, egy mélységesen önző, narcisztikus, valódi szeretetre képtelen állapot. Sajnos a világ és a családok erkölcsi széthullása miatt egyre több a többé-kevésbé pszichopata ember, aki nem tanult meg, és nem is akar megtanulni valóságosan szeretni, mert nem akar áldozatot hozni, önmagát néha megtagadni. A hiperkegyelemnek ez a szélsőséges szárnya, amely a teljes szívből való megtérést elutasítja, gonosz embereket nevel, akik nem élnek, hanem visszaélnek a kegyelemmel, és azt önigazolásra, öncsalásra és a lelkiismeretük elhallgattatására használják fel. Ezzel visszafordíthatatlanul elpusztíthatják végül a saját szellemüket, szívüket, emberi lényegüket, szeretetre – s vele a boldogságra – való képességüket, és ez: maga a kárhozat.

Aki a Törvény „legkisebb parancsát érvénytelenné teszi és úgy tanít, a mennyek országában a legkisebb lesz.” (Máté 5.)

A Törvény, vagyis az igazságosság és a kegyelem nem ellentétesek egymással, azonos tőről fakadnak: a Törvény a szeretet kerete és tanítása, a törvénytelenségben nincs szeretet. A szeretet a Törvény tartalma és lényege, a szeretetben nincs törvénytelenség. A Törvény nélkül a kegyelem értelmetlen, mert ahol tagadják a bűn valóságát, ott nincs mit megbocsátani sem: a Törvény nélküli szeretet valójában közömbösség és cinizmus. A szeretet nélkül a Törvény pedig üres és kegyetlen. A Törvény és a kegyelem két pólusa kell ahhoz, hogy a köztük lévő feszültség fenntartsa az emberi lényeget, szellemet. A sátrat a térben feszültség tartja háromdimenziós kiterjedésében: a benne lévő merevítő oszlopok és a földbe vert cövekek közötti feszültség miatt lehet lakni benne. Ez egy jó feszültség, nem rossz, minél nagyobb, annál jobban áll a sátor, persze addig a határig, hogy azért ne szakadjon el. Ha ezt a feszültséget megszüntetem, a sátor összeomlik, kétdimenzióssá válik, nem lehet lakni benne. Az az ember, aki a kegyelem nevében feladja a Törvényt éppúgy lapos, a Szentlélek számára lakhatatlan, összedőlt sátor, kétdimenziós, szellemi kiterjedés nélküli, földi ember lesz, aki nem nyúlik az ég felé, mint az, aki a Törvény nevében feladja a kegyelmet. Az pedig, aki még Istenbe is belevetíti ezt a langyos, lapos szeretetet, hamis istenképet, bálványt épít és imád. A felelősségteljes szeretet ragaszkodik az igazságosság fenntartásához, még akkor is, ha emiatt gyermekének sem kedvez. Az Atya nem anya. Az anyai szeretet feltétel nélküli és nem feltétlenül ragaszkodik az igazságossághoz gyermeke ellenében. Az apai igen. Gyanús nekem, hogy a tárgyalt, kérdéseidben idézett mondatok egy női istenség követelését jelentik. Ez a „kedves” istenség valójában inkább bűbájos. Pál felszólít, hogy lássuk meg Isten kegyességét és keménységét egyaránt (Róma 11.). Így lesz Róla kiegyensúlyozott képünk.

Mindenkinek egyébként, aki ezt a kérdést tanulmányozza, figyelmébe ajánlom az ókori eretnek, Markión alapos tanulmányozását, és a német protestantizmusban megjelenő újmarkionizmust (pl. Harnack), akik munkásságában a hiperkegyelem eretnek szélsősége teljességében kibontakozott, végül az Ószövetség teljes megtagadáshoz vezetett, és lényegében megalapozta a nácizmust. Nincs semmi új a nap alatt.

A Krisztus testének tagjai ugyan életüket a rajtuk átkeringő vérből kapják, de azt vissza is forgatják a testbe, és a vértől kapott erőt, tápanyagot és oxigént a testtel való együttműködésre, a további táplálék és az oxigén közös megszerzésére és a többi tag támogatására fordítják. Aki a vért befogadja ugyan, és él is belőle, de nem forgatja vissza a többi tagnak, nem támogatja őket, és nem is dolgozik velük együtt a közös célokért, az nem tag, hanem pióca. Nem Isten a vérszomjas, hanem ő a vérszívó. Meg kell térnie hamar, amíg még képes rá.

M. T. A.: Köszönjük, hogy vállaltad az interjút, és köszönjük a kimerítő válaszokat!

http://www.evangelikalcsoport.hu/2018/11/07/interju-ruff-tiborral-krisztus-engesztelo-aldozatanak-jelentosegerol/