Tom Marshall - Érzelmi sérülés 2.

A BELSŐ SÉRÜLÉS FORRÁSAI

            Amint már láttuk, érzelmi sebeket okozhatnak megrázó érzelmi élmények, amelyeket akkor képtelenek vagyunk feldolgozni. Ilyen élmény például a gyász, a házasság hajótörése, munkahelyi kudarc, az egészség elvesztése, balesetek, vagy rang, megbecsültség elvesztése.

Belső sérülések mindennapos forrása, ha valaki sokáig él stresszben, az egyet nem értés, a veszekedések, bírálgatások, a kemény parancsnoki fegyelem és a lelki ke­gyetlenség más formái feszültségében. A feszültség fokozatosan annyira fel­hal­mo­zó­dik, hogy az érintett végül összeroppan.

Más esetekben méltatlanság, bűntudat, neheztelés és szorongás bénító érzéseit hozhatja létre az, ha nem sikerül elérnünk egy olyan célt, amiről azt gondoljuk, hogy be tudja tölteni szükségeinket.

Amikor valaki ezt gyermekkorban éli át, az élmény gyakran kritikus, mert a korai években rendkívül sérülékeny a személyiség. Minden gyermekre igaz az, amit az Ézsaiás 53:2. Krisztusról mondott: "Felnőtt, mint egy vesszőszál Őelőtte". Tehát ha egy csecsemő, vagy kis gyermek érzi, hogy elutasítják, ez némely esetben pusztítóan hathat rá, és a feltétlen rosszaság érzését ültetheti belé. Egy gyermek érezheti azt, hogy teljesen érdemtelen és csak rendkívüli büntetésre szolgál rá. Sok felnőttel beszéltem már, aki így nőtt fel.

Élénken emlékszem egy fiatalasszonyra, akinek nagy problémái voltak a há­zas­sá­gában és a családjában. Megtudtam, hogy ő is, nővére is törvénytelenül született. Ké­sőbb, amikor anyja férjhez ment, a házaspár elfogadta a fiatalasszony nővérét, de őt soha. A hölgy elmondta: "Egész életemben semminek éreztem magam, úgy véltem, ve­lem csak rossz történhet." Ebben az a tragikus, hogy az életben azt vonzzuk magunk­hoz, amit elvárunk az élettől; ezért az ilyen életeket sokszor átlagon felül jellemzi a betegség, pénzügyi csapás, baleset és az emberi kapcsolatok nehézségei.

A tönkrement házasságokban a gyermekek gyakran ártatlan áldozatok. Azon túl, hogy a gyermek egész világának szétesése bizonytalanságot hoz létre, a gyermeket az a felismerés is megrázza, hogy az általa két legjobban szeretett ember a leg­ki­bé­kít­he­tet­lenebb egymással szemben. Gyakori a nagyfokú érzelmi hatás és néha a gyermek ön­magát vádolja, mintha ő lenne az egész probléma oka, miközben megpróbálja fel­ol­dani a hűség konfliktusát.

Néha nem annyira az a baj, hogy mit tettek a szülők, inkább az, hogy mit nem tet­tek meg. Például mindenki két teremtett szükséggel születik: szükségünk van sze­re­tet­re és arra, hogy értékesek, fontosak legyünk. Ha ezek a szükségek nem telnek be gyer­mekkorunkban, és életünk későbbi szakaszaiban, akkor elkerülhetetlenül szen­ved­ni fogunk.

A szeretetet azonban meg kell tapasztalni: ahhoz pedig, hogy átéljük, valakinek ki kell azt fejeznie felénk. Sok felnőtt, amikor gyermekkoráról beszél nekem, ilyesmit mond: "Tudom, hogy a szüleim szerettek engem. Biztosan úgy volt, de azt hiszem, ezt sosem éreztem igazán." A szülőknek ki kell fejezniük gyermekük iránti szeretetüket - méghozzá gyakran – szóval és tettekkel is.

            

A fontosság utáni igény más, mint a szeretetéhség. Annak a gyermeknek, aki tudja, hogy szeretik, kétségtelenül nagyobb esélye van arra is, hogy értékesnek érezze magát; de ez nincs mindig így. Itt fontos az apa szerepe. Az atyaság és az anyaság között az egyik különbség az, hogy a gyermek anyjától szeretetéhségének kielégítését várja, az apjától pedig azt, hogy a fontosság iránti szükségét betöltse. Ha egy gyerek elesik és megsérül, általában anyjához fordul vigaszért; de ha az iskolából úgy jön haza, hogy büszke valamilyen teljesítményére, ezt általában apjával akarja tudatni.

Egyes szülők talán betöltik a gyermek anyagi szükségét, még el is túlozhatják azt. Ha viszont a szükséges szeretetet és fontosságtudatot nem adják meg neki, megeshet, hogy a gyermek az elvetettség és alsóbbrendűség érzéseivel nő fel, és ez megbénítja érzelmi fejlődését.

Néhány fontos megkötést azonban rögzítenünk kell a gyermekkori tapasztalatok te­rületén, nehogy a szülők szülőkénti teljesítményükkel kapcsolatban indokolatlan bűn­tudatot érezzenek és a gyerekek, helytelen módon, neheztelést tápláljanak szüleikkel szemben.

            

Először is: előre szinte teljesen megjósolhatatlan, hogyan hatnak majd egy em­ber életére gyermekkori élményei. Ez függ a gyermek személyiségének és kör­nye­ze­té­nek együttes hatásától. Tehát amíg az egyik gyermek számára az otthoni környezet biz­tonságos és bátorító, a másik számára ugyanaz a család fullasztó és nyo­masz­tó. Ami az egyik gyermek számára kihívást jelent, mely által felemelkedik és meg­erő­sö­dik, az a másiknak megfélemlítő, esetleg reménytelen küzdelem lehet. Találkoztam már olyan emberekkel, akiknek a gyermekkoruk oly borzasztó volt, hogy azon tű­nőd­tem, miként élte ezt túl személyiségük, méghozzá szinte sértetlenül. Ismertem má­so­kat, akik a legkedvezőbb feltételek között nőttek fel, de egy kis esemény évekre meg­se­bezte őket.

A gyermekre ható másik tényező nem is a helyzet valósága, hanem az, hogyan értelmezi a helyzetet. Ha tehát a gyermek apja magatartását elutasításként vagy közönyként fogja fel, akkor az így is fog hatni rá, jóllehet apja valójában szerette őt, büszke volt rá, és ezt legjobb képességei szerint ki is fejezte.

MI TÖRTÉNIK ÉRZELMI SÉRÜLÉSKOR?

            A belső sérüléseknek, különösen akkor, ha gyermekkorban érik az embert, leg­ál­ta­lánosabb következménye az érzelmi növekedés megtorpanása (lásd a 8. ábrát!). Ilyen­kor szoktuk azt mondani, hogy: "Sosem heverem ki." Ez nagyon pontosan fejezi ki a történteket. Érzelmeink bizonyos területén nem jutunk túl az átélt problémán. Nem tudjuk feldolgozni, vagy megfelelően reagálni rá és az adott területen a további nö­vekedés leküzdhetetlen akadályának bizonyul. Tovább növekedhetünk testileg, ér­tel­mileg, közösségi viszonyulásainkban és még szellemileg is, de érzelmi fejlődésünk bi­zonyos területei az éretlenség állapotában maradnak. A pszichológusok szinte egy­han­gúlag állítják, hogy az éretlenség az első számú előidézője az értelmi, érzelmi és tár­sas problémáknak.

Az alkalmatlanság érzése, az aggódás és a depresszió, gyakran annak kö­szön­he­tő, hogy a fel­nőttkor bizonyos követelményeivel és feszültségeivel úgy szembesülünk, hogy köz­ben egy részünk továbbra is kis gyermeknek érzi magát. Ezért érezzük úgy, hogy nem tudunk lépést tartani az eseményekkel, vagy hogy nekünk sosem fog si­ke­rül­ni. Az éretlenség megmutatkozik a feszültséggel szembeni néhány reakciónkban is, pél­dául dührohamokban vagy abban, hogy rövid távú érdekeinket képtelenek vagyunk fel­áldozni hosszú távú célokért. Egy gyerek nem lát messzire, nagyrészt a közvetlen je­lenben él. Egy érzelmileg éretlen felnőtt gyakran ugyanígy viselkedik.

Isten azonban arra vágyik, hogy az élet minden területén érettek legyünk:

 "...Az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban."

(Efézus 4:15.)