Dr. Flaisz Endre - Katolicizmus

Kulcsár Árpád - Pogány istennők álarcban 3.

Az örök szűz

Az V. egyetemes zsinat 553-ban ki­mondta Mária örök szüzességét, amit 649-ben a lateráni zsinat egyházi hittétel rangjára emelt. Az örök szüzesség azonban - az Istenanyaság tételéhez hasonlóan - nem a bibliai Mária tulajdonsága, hiszen ő csak Jézus Krisztus megszületéséig maradt szűz, utána fiakat és leányokat szült. Márk evangéli­uma 6. részében a Biblia név szerint is felsorolja Jézus négy öccsét: Jakabot, Józsét, Júdást és Simeont. Azt az ellenvetést, amely szerint itt Jézus unokatestvéreiről lenne szó, egyértelműen cáfolja, hogy e helyen - éppúgy, mint a Máté 13,55-56-ban - a Szentírás a gö­rög adelphosz (testvér) kifejezést használja. Ahol a Biblia unokatestvér­ről beszél, mint például a Kolosse le­vélben (4. rész, 10. vers), ott az anepsziosz (unokatestvér) kifejezés szerepel.

Kr. u. 200 körül a híres egyháztanító, Tertullianus még a Szentírással teljes összhangban beszélhetett Mária Jézus után született gyermekeiről. Néhány évszázad múltán viszont a katolikus egyház már a bibliai álláspontot minősítette eretnekségnek.

Megkoronázott égi királyné

A Mária-kultusz tanaihoz már a 6. századtól újabb tétel társult: Mária testben történő mennybemenetele, ame­lyet 1950-ben XII. Pius hivatalos egy­házi dogmának nyilvánított. Eszerint Mária föltámadt és testben fölment a mennybe. Ezt az állítólagos eseményt, amit sem a Szentírás, sem történeti források nem támasztanak alá, I. Nagy Szt. Gergely pápa (590-604) egyházfőségétől kezdve évről évre megünneplik augusztus 15-én. E „jeles” napon a pogány római korban egyébként Dia­na istennőnek hódoltak.

E tanításhoz már ebben a korban to­vábbi eretnekséget kapcsoltak: Mária mennyei megkoronázását Jézus Krisz­tus, illetve az Atya által. Ebből következően Máriát az „Ég királynéja” néven is tisztelni kezdték. Kétségtelen, hogy ez a megnevezés több helyütt is szerepel a Bibliában, csakhogy hamis, pogány istenségként, akihez sokan odafordultak Isten népe közül, és ezzel a Mindenható haragját vívták ki maguk ellen (Jer 44,17-30). Ennek ellenére már a 7. század közepén I. Szt. Márton pápa Királynénak nevezte Máriát. Róma későbbi urai is előszeretettel használták az „Ég király­néja” megjelölést. Régi, híres Mária-énekek is így magasztalják őt (pl. a 12. század óta énekelt Ave regina coelorum = Üdvöz légy egek királynéja).

A kultusz betetőzéseként XII. Pius 1954-ben bevezette Mária királyságá­nak megünneplését. A királyné a kato­likus felfogás szerint nem tétlenkedik az egekben, hanem várja, hogy az em­berek segítségül hívják a nevét, illetve hallgatja a hívek hozzá szóló imáit.

Az égi királyné a vallásos elképzelé­sek szerint földi hatalomban is részesíthetett embereket: így például a pápai támogatással 1308-ban magyar trónra ke­rülő Anjou Károly Róbertet. A felvidéki Szepeshely Szt. Márton templomában még az uralkodó életében festett nagyméretű falkép azt ábrázolja, miként nye­ri el Máriától a királyi koronát, többek között Tamás esztergomi érsek és Hen­rik szepesi prépost jelenlétében. A fres­kó a több mint 1200 esztendővel Jézus Krisztus feltámadása után játszódó eseményen úgy ábrázolja az Urat, mintha ő még mindig kicsi gyermekként anyja ölében ülne, s erejéből csak annyira futná, hogy kezét áldásra nyújtsa a király felé. A Szentírás szerint a királyi hatalom azonban nem valamely istennőtől, még csak nem is szent asszonyoktól, hanem magától Istentől adatik. Dániel könyvé­ben ez áll: „Áldott legyen az Istennek ne­ve örökkön örökké.., ő változtatja meg az időket és az időknek részeit, dönt ki­rályokat és tesz királyokat. ”

A bibliai Mária alakjának átváltoztatása azonban az eddigiekkel még korántsem ért véget...

Forrás: Hit Infó IV/3

Kulcsár Árpád - Pogány istennők álarcban 2.

Máriának, Jézus anyjának neve mögé is számos pogány istennő igyekezett elrejtőzni. Az, hogy más néven jelenjenek meg, már korábban sem oko­zott különösebb problémát számukra. Apuleius, II. századi filozófus és pogány főpap beszámolt arról, miként ta­lálkozott az általa tisztelt Ízisz istennővel. Imáját így kezdte: „Ég királynője, légy akár Ceres, a gyümölcsök anyja (...), vagy a mennyei Venus (...), vagy Phoebus nővére, akit most az efézusi dicső templomban imádnak (...), de akármilyen néven, akármilyen szertar­tással és akármilyen megjelenésedben kiáltanak is hozzád, kérlek, segíts most rajtam, nagy bajomban.” A hívásra megjelent Ízisz, majd más neveit is fel­sorolta: Minerva, Venus, Diana, Ceres, Juno. Végül megvallotta, hogy az egyiptomiak nevezik őt valódi nevén: Ízisz királynőnek.

A pogány istennők nemcsak elrejtőztek Mária neve mögé, hanem az 5. századtól kezdve hozzáláttak, hogy a bibliai Máriát lépésről lépésre saját képükre formálják. Az elkövetkező századokban az egyházi vezetők közül számosán buzgólkodtak e folyamat előre vitelén, amit a pogánysággal bel­sőleg sohasem szakító névleges keresztény tömegek igényeltek is.
Hangsúlyozni kell: az egyre sokré­tűbben és mind nagyobb erővel kifor­málódó Mária-kultuszban korántsem a bibliai Szűz Mária túlzott tiszteletéről van szó, hanem ősi pogány istennők kultuszának fokozatos helyreállításá­ról, illetve újólagos kialakításáról, Má­ria neve alatt.

Az anyaistennő

Első lépésként Mária istenanyaságát mondták ki a II. egyetemes zsinaton 431-ben. Az eseményre a híres istennő, Artemisz, vagy más néven Diana kul­tuszának központjában, Efézusban ke­rült sor, a Szűz Mária tiszteletére emelt templomban, A dogma ellenfelei hiába hangoztatták, hogy súlyos tévképzeteket eredményezhet Mária istenszülő­nek, theotokosznak minősítése - mivel Jézus Krisztus nem Máriától, hanem az Atyától kapta isteni természetét, aki maga mondta Jézusról: ,,Én fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsid 1,5). Az ellenzőket elítélték, kiközösítették, az új tantétel kierőszakolóját, Kürillosz alexandriai pátriárkát viszont később szentté avatták.

Képek és tiszteletük

A Mária-kultusz terjedésében fontos szerepet kapott a képzőművészet. Már I. Gergely pápa világosan megfogalmazta az ábrázolások funkcióját, mondván: „A képeket azért teszik a templomba, hogy az írástudatlanok leolvashassák a falról, amit a könyvben nem tudnak elolvasni. "Az ábrázolások sokatmondóan vallanak arról, hogy az egyház tanítói, pásztorai valójában mit is akartak ,,olvastatni” híveikkel. A dogmák létrejöttével párhuzamosan az alkotásokból is a Bibliától gyökeresen eltérő, más evangélium formálódott ki. Az 5. századtól egyre nagyobb szám­ban megjelenő Istenanya-képeknek nemcsak tartalmuk volt idegen a Szent­írástól, hanem gyakran még kompozí­ciójuk is pogány eredetről árulkodott. Ez jól megfigyelhető az egyiptomi Ízisz- és Hórusz-ábrázolás sémáját kö­vető „trónoló Mária a kis Jézussal” képek esetében is.

A képek szerepe hamarosan jelentős mértékben kibővült. Már nemcsak va­lamely személy vagy esemény ábrázo­lásának tekintették őket, hanem tiszte­let tárgyaivá váltak, sőt természetfölötti erőt is tulajdonítottak nekik. Számos „csodatévő” Mária-ikon ismeretes.

726-ban a Bizánci Birodalomban a császár és a papság egy részének ve­zetésével több mint száz évig tartó he­ves küzdelem indult a képek vallásos tisztelete ellen. Kultuszukat bálvány­imádásnak, s a birodalomra zúduló sú­lyos csapások egyik fő okának tartot­ták. A képromboló mozgalom során nemcsak az Istenanya- és egyéb Mária-ábrázolások sokaságát semmisítették meg, hanem V. Konstantin császár ma­gát a Mária-kultuszt is betiltotta. Meg­jegyzendő, hogy Róma - kiszolgáltatott politikai és katonai helyzete dacára - kezdettől szembeszállt e mozgalom­mal. A két tábor közt dúló véres, ke­gyetlen harc 843-ban a képtisztelők tel­jes győzelmével végződött. Ennek em­lékére ugyanezen évben a nagyböjt el­ső vasárnapját az ortodoxia (= igazhitűség) napjává nyilvánították, s e na­pon azóta a görögkeleti egyházban év­ről évre megemlékeznek ,,az orthodox hit győzelméről az ikonrombolók és minden más eretnekek fölött”.

A szentképek tiszteletét úgy magya­rázták, hogy azok nem bálványok (eidola), hanem képek (eikon), s őket nem imádásban (proszkünészisz), ha­nem tiszteletben/szolgálatban (latreia) részesítik. Egyedül azt nem vették figyelembe, hogy a Tízparancsolat má­sodik parancsolata a képek tiszteletét ugyanúgy tiltja, mint imádásukat. Az Ószövetség híres görög nyelvű fordítá­sa, a Septuaginta ráadásul épp az említett szavakat használja a törvény kap­csán: a latreiát éppúgy megtiltja, mint a proszkünésziszt.

Forrás: Hit Infó IV/3

Kulcsár Árpád - Pogány istennők álarcban 1.

A Mária-ünnepek elnevezéseivel találkozva önkéntelenül Is fölmerül a kérdés: hogyan lehet Jézus anyja egyszerre Nagyboldogasszony és Kisasszony, Gyertyaszentelő boldogasszony és Gyümölcsoltó boldogasszony, Havas boldogasszony és Eketiltó boldogasszony? S ha mindezekre a Szentírásban a leghalványabb utalás sem található, akkor miként alakulhatott ki, és honnan táplálkozik az a meghatározó szerepet játszó egyházi tradíció, amelyet összefoglalóan Mária-kultusznak nevezünk?

Az első három században a Máriával kapcsolatos tanítások nem tudtak számottevő befolyást szerezni az egyházban. A fordulat a 4. században követke­zett be. A kereszténység egyre növek­vő állami támogatása, majd Nagy Theodosius császár alatt államvallássá emelése (380), hatalmas pogány tömegekkel töltötte fel az egyházat. Nagy többségüket nem az evangélium ereje, hanem csupán államhatalmi kényszer tette egyháztagokká, vagy éppen az új államvallás nyújtotta érvényesülési lehetőségeket igyekeztek kihasználni. A magukra öltött keresztény külső mö­gött azonban a világszemléletet, gondolkodásmódot illetően továbbra is a régi pogány szellem maradt meghatá­rozó, amely egyre erőteljesebben éreztette hatását az egyházi tanításokban is.

A keresztény hitfelfogás és hitgya­korlat elpogányosodása újabb lendületet vett a népvándorlás kori népek megtérítése során. A bibliai hittől már több ponton eltávolodott katolicizmus az evangélium eredményes hirdetésé­hez hiányzó szellemi erőt ezúttal is ál­lami hatalommal igyekezett pótolni. Az ilyen módszerekkel kiirthatatlannak bizonyuló pogány rítusok, szokások problémáját pedig úgy oldották meg, hogy ezek jó részét keresztényiesített magyarázatokkal ellátva beépítették a katolikus hitgyakorlatba. (Így például a germánok tavaszi nagy tűzgyújtási szokását, amely a tél, a sötétség erőinek mágikus elpusztítására szolgált, Szt. Bonifác /675-754/, a germánok apostola a húsvéti ünnepkörbe építette be. Ettől kezdve a katolikus templomokban nagyszombaton fellángoló új tűz máig is Jézus Krisztus feltámadását hivatott jelképezni.) Hogy milyen kompromisszumkészséget kellett gyakorolni a pogányokkal szemben, azt jól jellemzi I. Nagy Szt. Gergely pápa 601-ben kelt híres utasítása, melyet az angolok megtérítésére indult Ágoston bencés apát és negyven társa számára adott ki. Eszerint a pogány szentélyeket nem szabad elpusztítani, csak a bennük lévő bálványokat kell lerombolni, helyükre pedig szentek ereklyéit kell állítani, mivel „így az emberek talán szívesebben fölkeresik az ismerős helyeket. És mivel megszokták, hogy áldozatokat mutassanak be az ördögöknek, ezt valami másfajta szertartással kell helyettesíteni... Ha némi engedményt teszünk nekik a külsőségek­ben, könnyebben elfogadják Isten kegyelmének bensőséges vigaszát, mivel arra bizonyosan nincs lehetőség, hogy egy csapásra mindent kitöröljünk megátalkodott elméjükből.”

Az út hivatalosan is nyitva állt a különböző pogány rítusok beáramlására az egyházba. S miközben az egyes országokban a nyílt pogányságot felszámolták, maga a pogány szemlélet és hitvilág számos eleme az egyházon belül tovább élhetett, és mind nagyobb tért hódított.

Ily módon az ősi pogány istenek jelentős része „bemenekült” az egyházba, és nevet változtatva a halott szentek kultuszában folytathatta „diadalútját”. így lett a kelta Brighid istennőből Szt. Brigitta, bizonyíthatóan pogány mitológiai hagyományából pedig egy szent legendája. Ugyanez történt Sárkányölő Szt. György esetében is. Tiszteletére keresztény templomok és oltárok sokaságát emelték, szobrok és festmények hatalmas tömegét készítették. Nevét évszázadokon át segítségül hívták a csatákban, Anglia pedig mindmáig patrónusaként tiszteli.
A történeti kutatás azonban egyértelműen bebizonyította, hogy Szt. György a valóságban nem létezett, hanem egy pogány istenség hagyománya élt tovább neve alatt. A római egyház levon­ta a konzekvenciákat, és 1969-ben az illetékes pápai bizottság törölte Györ­gyöt a szentek névsorából...

Forrás: Hit Infó IV/3

Dave Hunt - Purgatórium 5.

De mi van akkor Pál szenvedéseivel?

A katolikus apologéták igyekeznek biblikusnak látszani azáltal, hogy a szenvedések általi megtisztulás doktrínáját a Kolossé 1,24-re alapozzák, ahol Pál ezt mondja: „Most örülök a ti érettetek való szenvedéseimnek, és a magam részéről betöltőm ami híja van Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, ami az egyház.” Ám az, hogy Pál szenvedéseinek semmi köze nincs a bűnökből való megtisztuláshoz, egyértelmű abból a tényből, hogy Krisztus szenvedése már elvégezte azt. Csupán a bűn nélküli áldozat és a vér kiontása járhatott eredménnyel.

Mit értett akkor Pál ezen? A saját vagy bárki más lelkének megtisztulásáért való szenvedés helyett Pál az evangélium másoknak való hirdetéséért szenvedett („a ti érettetek való szenvedéseim”). Pál arra az üldöztetésre utalt, amellyel „mindazok is, akik kegyesen akarnak élni a Jézus Krisztusban, üldöztetni fognak” (2Timóteus 3,12). Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy a világ gyűlölni és üldözni fogja őket (János 15,18-19). Létezik „a kereszt botránya” (Galata 5,11), és Pál szerint nekünk készen kell állnunk a Krisztus keresztjéért való szenvedésekre (Galata 6,12).

Nem arról van szó tehát, hogy Pál Krisztushoz hasonlóan a bűnökért szenvedett, hogy kipótolja az Ő szenvedéseit a kereszten, mivel az teljes volt. A szenvedés, amit Pál kiállt - és minden az Úrhoz hűséges kereszténynek ki kell állnia - azért van, mert Krisztussal azonosul, és krisztusi életet él, amely megítéli a világot és rámutat annak gonoszságára. A világ ezért gyűlöl minket, ahogy Krisztust is gyűlölte. Sőt mi több, Krisztus azt mondta, hogy Pálnak sokat kell szenvednie „az Én nevemért” (Apostolok cselekedetei 9,16). Az Apostolok cselekedetei 5,41 szerint a tanítványok örvendeznek, hogy „méltókká tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek.” A szenvedés, amelyen az igaz keresztények keresztülmennek, azok kezeitől származik, akik gyűlölik az Urat és megbotránkoznak a kereszten.

A Filippi 1,29 kijelenti, hogy a keresztényeknek a világ Krisztus iránti gyűlöletéből fakadó szenvedése kegyelem: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nem csak hogy higgyetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette.” A 2Tesszalonika 1,5 Isten országáért való szenvedésről beszél. Az lTimóteus 4,10 azt mondja, hogy „mi azért fáradunk és szenvedünk szidalmakat, mivel hogy reménységünket vetettük az élő Istenben”. Péter szintén utalt arra a szenvedésre, amely minden olyan keresztényre jön, aki hű marad az Úrhoz (1 Péter 3,14; 4,13 és 16). Ezen kívül még sok más igerész tartalmazza ugyanezt a gondolatot.

Pál a Filippi 3,10-ben kifejezi azt a vágyát, hogy megismerje Krisztust „és az Ő szenvedéseiben való részesülést”, amiről azt mondja, hogy segíti őt a Krisztus halálával és egyéniségével való azonosulásban. Nyilvánvaló, hogy Pál Krisztusért, bűnösök kezétől, itt a földön történő szenvedésekre utalt, nem pedig későbbi, purgatóriumbéli szenvedésekre a bűnöktől való megtisztulásért. A Róma 8,18-ban azt írja Pál, hogy a szenvedések „amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.” Ebben nyomát sem találni a purgatórium gondolatának. A jelen világ szenvedéseiből egyenesen Krisztus és Isten dicsőségébe lépünk át.

Dave Hunt - Purgatórium 4.

Problémák a Makkabeusok 2. könyvére való hivatkozásokkal

Gavin elmondja, hogy az ő napjaiban (XVIII. század eleje) még mindig általános elképzelés volt, hogy a purgatóriumnak nyolc szintje van. A szegények voltak a legalacsonyabb szinten, ahol a tűz a legenyhébb, míg a királyok a legmagasabb szinten, a hol a tűz a legforróbb volt. A feltételezés szerint Isten az Ő jóságából kifolyólag tervezte így, mivel királyok és a nemes emberek többet tudtak fizetni az Egyháznak a lelkeikért, mint a szegények. Gavin beszámol olyan szegényekről, akik miután értesültek arról, hogy egy hozzátartozójuk meghalt, és a purgatóriumban a koldusok közé került, összekapartak elegendő misére való pénzt, hogy magasabb szintre juttassák őket. Igaz, hogy a szenvedés nagyobb volt, de legalább jobb társaságba kerültek. A papok tehát díjat szabtak a purgatóriumi kínok növelésére is, és a lelkek kihozatalára is.

Sem a „purgatórium” szó, sem a purgatórium ötlete egyetlen egyszer sem található meg a Bibliában. Még Jézus, vagy az apostolok általi utalás szintjén sem. Kari Keating apologéta elismeri, hogy a doktrína „nincs nyilvánvalóan leírva a Bibliában.” A purgatórium igazolására leggyakrabban idézett vers egy apokrif iratból való: „Szent és hasznos dolog a halottakért való ima, hogy azok megszabadíttassanak a bűneikből.” (2Makkabeus 12,46 - New American Bible)

Ezzel a verssel három nyilvánvaló probléma is van. Először is az egész Bibliában nincs arra példa, hogy valaki imádkozzék a halottakért. A Biblia világosan kijelenti, hogy „elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet” (Zsidókhoz írt levél 9,27). A halál után késő már imádkozni, ami azután jön, az csupán az ítélet. A vers tehát ellentétben áll a Bibliával.

Másodszor azok, akikről az idézet szól, bálványimádásban voltak vétkesek: „Ám a halottak ruhája alatt Jamnia bálványainak szentelt tárgyakat találtak, amit a törvény tilt a zsidóknak” (2Makkabeus
12,40). A bálványimádás halálos bűn, ezért - a katolikus tanításnak megfelelően - ezek az emberek nem a purgatóriumba, hanem egyenesen a pokolba jutottak, ahonnan nincs szabadulás. Az értük való ima tehát istenkáromlás, eltékozolt idő, és aligha segíti elő a purgatórium doktrínájának elfogadását.

Végül pedig, a Makkabeusok könyve maga jelenti ki, hogy abban az időben nem volt próféta, és az Istentől való kijelentés megszűnt: „így nagy üldözés folyt Izraelben, amilyen nem volt attól az időtől, hogy az utolsó próféta megjelent körükben” (IMakkabeus 9,27). És ismét: „Ezért elhatározták a zsidók és a papok, hogy Simon legyen a fejedelmük és a főpapjuk, míg föl nem lép egy hitelt érdemlő próféta” (IMakkabeus 14,41). Következésképpen a Makkabeusok két könyve a legjobb esetben is csupán történelmi beszámolónak tekinthető, de semmi esetre sem Szentírásnak, minthogy Isten abban az időben senkinek sem adott kijelentést az Ő népe közül. Nyilvánvaló tehát, hogy egyetlen doktrína igazsága sem támasztható alá ebből a forrásból vett idézetekkel.

Dave Hunt - Purgatórium 3.

A doktrína forrásai, fejlődése és célja

A purgatóriumot, avagy a végső megtisztulás képzeletbeli helyét Nagy Szt. Gergely pápa alkotta meg 593-ban. Azonban olyan nagy ellenállás volt az ötlet elfogadását illetően (mivel az a Szentírással ellentétben állt), hogy a purgatórium még mintegy 850 évig nem vált hivatalos katolikus dogmává -egészen az 1439-es firenzei zsinatig. Egyetlen más doktrína sem növelte meg nagyobb mértékben az Egyház hatalmát a tagjai felett vagy hozott annyit annak konyhájára. Mind a mai napig a purgatórium fenyegetése ott függ a katolikusok felett, akik ezért újra és újra adakoznak az egyháznak, hogy az segítse ki őket a gyötrelem azon helyéről.

Róma azt ígéri, hogy ha valaki követi törvényeit, az előbb-utóbb kiszabadul a purgatóriumból, és bejut a mennyországba. Az Egyház azonban még soha nem volt képes megállapítani, hogy egy személynek vajon mennyi időt kell eltöltenie a purgatóriumban, és azt sem, hogy ez az idő mennyivel rövidíthető az általa felkínált eszközök által. Nagyfokú meggondolatlanságnak tűnik a purgatóriumból való szabadulást olyan Egyházra bízni, amely még az ott eltöltendő időt sem tudja meghatározni, ahogy azt sem, hogy a rituálék és a penitenciák mennyivel csökkentik az ott eltöltött szenvedéseket. Ennek ellenére a katolikusok bőven adakoznak az Egyháznak és jelentős összegeket hagynak hátra végrendeletekben (pl. VIII. Henrik!), hogy többszöri miséket mondjanak értük. A folyamat soha nem ér véget „biztos, ami biztos” alapon: inkább több mise legyen, mint kevesebb.

A tridenti zsinat, a II. vatikáni zsinat és az ezekből származó Egyházi Törvénykönyv sok bonyolult szabályt tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az élők érdemeit, és különösen a miséket hogyan lehet hasznosítani a bűneik miatt a purgatóriumban lévő halottak érdekében, valamint az ott eltöltött idő csökkentésére:

"Az Egyház az Eucharisztikus áldozatot nyújtja, hogy „...a halottak számára segítség legyen az imák által, és az élők megvigasztalódjanak e reménységben.”

A halotti misék közül a gyászmise a legnagyobb fontosságú... Egy halotti mise a halálhírt követően azonnal megtartható..."

Az egyik legjelentősebb kifejlesztője ennek a rettenetesen hamis, ám zseniálisan profitáló doktrínának egy Ágoston rendi szerzetes, név szerint Augustino Trionfo volt. Az ő napjaiban (XIV. század) a pápák abszolút monarchiaként uralkodtak a menny és a föld felett. Kötési és oldási hatalmukkal nemcsak királyokat és uralkodókat állítottak, hanem, a hit szerint, a menny kapuit is tetszés szerint be tudták zárni, vagy ki tudták nyitni az emberiség előtt. Trionfo zsenialitása XXII. János pápa rendelkezésére ezt a hatalmat egy harmadik birodalommá terjesztette ki. Von Döllinger a következőket mondja:

"Az már ismeretes volt, hogy Isten helytartójának hatalma két birodalomra terjedt ki, a földire és a mennyeire... A XIII. század végére a kúria teológusainak jóvoltából a pápának egy harmadik birodalomra is sikerült hatalmát kiterjesztenie - a purgatóriumra."

Dave Hunt - Purgatórium 2.

A lehetetlen doktrína

A purgatórium doktrínája erőszakot követ el mind a logikán, mind a Szentíráson. A Róma 6,23 így szól: „Mert a bűn zsoldja a halál”, vagyis Istentől való örök elválasztás, nem pedig egy korlátozott időtartam a purgatóriumban. Krisztus bűneinkért való áldozata nélkül örökre elveszettek lennénk. És a bűn sem olyan összetételű vagy tulajdonságú, hogy a szenvedés bármely formája megtisztíthatná attól a szívet és a lelket. A bűn az emberiség természetének szerves része. A szenvedés ugyan megváltoztathatja valakinek a magatartását egy rövid időre, de a fájdalom elmúltával a régi hajlamok visszatérnek, mivel a szív nem változott meg. A lélek bűntől való megtisztítására Isten csodájára van szükség - egy olyan csodára, amely meghagyja az ember döntési szabadságát és Isten végtelen igazságának követelését is kielégíti.

A Biblia egyértelműen kijelenti, hogy a lélek megtisztítására csupán egyetlen út létezik: Krisztus vére által, amely kifolyt a kereszten a bűnök bocsánatára, valamint az Isten Szellemétől való újjászületés, együtt a Krisztusba és az Ő elvégzett váltságművébe vetett hit által. A purgatóriumi szenvedés doktrínája tehát kétszeresen is hamis: 1. A szenvedésnek lehetetlen megtisztítania a szívet a bűntől; 2. A megigazult bűnösnek szükségtelen szenvednie bűneiért, mivel Krisztus az Isten igazságossága által megkövetelt teljes büntetést már kifizette. Egyedül ezen az alapon tisztulhat meg bárki.

A Biblia azt is kijelenti, hogy Krisztus „minket bűneinktől megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságban” (Zsidókhoz írt levél 1,3), rámutatva ezzel, hogy a megtisztítás már elvégeztetett. És ismét:
„Jézus Krisztusnak, az Ő (Isten) Fiának vére megtisztít minket minden bűntől” (I.János 1,7). A Szentírás teljesen világos afelől, hogy Krisztus Isten ítéletéből következő halálában kiontott vére az, amely megtisztított minket. Továbbá „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsidókhoz írt levél 9,22). A purgatóriumot nem a vérontás, hanem a „tisztító tűz” helyének mondják. A bűneinktől való egyedüli lehetséges megtisztítást Krisztus elvégezte. Ezt kizárólag hit által lehet elfogadni, és ez kizárólag Isten kegyelme által valósulhat meg a szívben.

Még egy ok létezik, amiért a bűnös képtelen saját szenvedései által akár a földön, akár a purgatóriumban megtisztítani önmagát: a bűnért a való áldozat bemutatójának bűn nélkülinek kell lennie. Az Ószövetségben hatvankétszer olvashatjuk, hogy a felajánlott állatoknak épnek, hiba nélkülieknek kell lenniük (2Mózes 12,5; 29,1; 3Mózes 1,3 stb.). Ezek Krisztusnak, Isten bűn nélküli, szent Bárányának előképei vagy szimbólumai, „aki elveszi a világ bűneit” (János 1,29). Ezért tehát a bűnös bármilyen mértékű szenvedése sem itt, sem a purgatóriumban nem tisztíthatja meg önmagát, vagy bárki mást a bűntől. Krisztusról azt olvashatjuk, hogy „bűnt nem cselekedett” (1 Péter 2,22), „bűnt nem ismert” (2Korintus 5,21) és „Ő benne nincsen bűn” (I.János 3,5). A teljes bűntelenség létfontosságú volt, különben Jézus nem halhatott volna meg a bűneinkért, hiszen saját bűneiért Ő maga is a halál büntetése alá került volna. Péter azt mondta Krisztusról, hogy az „igaz szenvedett a nem igazakért (értünk), hogy minket Istenhez vezéreljen (vagyis Istenhez, nem pedig a purgatóriumba)”. Hozzátette még, hogy akiben nincs meg ez a bizonyság, az elfelejtkezett „a régi bűneiből való megtisztulásáról” (2Péter 1,9). Ha hittünk Krisztusban, mint megmentőnkben, akkor hit által azt a tényt is el kell fogadnunk, hogy Isten megtisztított minket Krisztus elvégzett váltságműve által.

Dave Hunt - Purgatórium 1.

Az isteni igazság kinyilatkoztatása szerint a bűn következménye a büntetés. Isten szentsége és igazságossága szerint a bűnökért vezekelni kell. Ez a földön az élet nyomorúságai, szenvedései és megpróbáltatásai, de legfőképpen a halál által valósulhat meg. A vezeklés a másvilágon is történhet tűz, gyötrelem és tisztító büntetések által...
Ez a büntetés Isten igaz és irgalmas ítélete. A büntetés azért fontos, hogy lelkünk megtisztuljon, az erkölcsi rend szentsége megerősödjön, és hogy Isten dicsősége helyreálljon teljes fenségében.
A II. vatikáni zsinat dokumentumából

Ha valaki azt állítja, hogy a megigazulás kegyelmének elfogadása után a megtérő bűnös nem ítéltetik örök kárhozatra, és nincs szükség arra, hogy a földi élete során továbbra is vezekeljen bűneiért, illetve hogy a purgatóriumban megtisztuljon mielőtt átlépi a mennyek kapuját, legyen átkozott.
A tridenti zsinat határozatából

Amint azt az előbbi idézetek mutatják, a katolicizmus azt tanítja, hogy bár Krisztus halála lehetővé tette a bűnök bocsánatát, a feloldozandó bűnösnek mégis némi ismeretlen intenzitású és időtartamú, meghatározatlan fájdalmat vagy tortúrát el kell szenvednie megtisztulása céljából, hogy ezáltal még alkalmasabbá váljon a menny számára. Noha a katolicizmus azt mondja, hogy a tisztulás elméletileg lehetséges ez élet szenvedései és valaki halála által, senki, még maga a pápa sem tudhatja, hogy vajon ez megtörtént-e már. Következésképpen szinte minden egyes katolikus számít arra, hogy bizonyos időt a purgatóriumban fog eltölteni. A purgatórium doktrínájának elutasítása a Római Katolikus Egyházból való automatikus kiközösítést vonja maga után.

A tridenti és a II. vatikáni zsinat is beszél azokról, akiknek, bár Krisztus szenvedett a bűneikért „vezekelniük kell a purgatórium tüzében.” Következzék a II. vatikáni zsinat további magyarázata e doktrínáról:

A purgatórium doktrínája világosan megmutatja, hogy a bűn ugyan elvetetett, de annak büntetése, avagy annak következményei megmaradnak levezeklésre vagy megtisztításra...
A purgatóriumban azok lelkei, akik Isten könyörületességében haltak meg és igazán bűnbánóak, de nem egyenlítették ki bűneiket és mulasztásaikat megfelelő penitenciával, a halál utáni büntetésekkel lesznek megtisztítva.''

Hogy milyen a megfelelő penitencia? Senki nem tudja. Az Egyház soha nem határozta meg. És vajon mondja-e valahol a Biblia, hogy a büntetés megtisztít a bűntől? Nem mondja.

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 8.

Mária a kígyó fejére tapos

Az lMózes 3,15-ben található a Messiás eljövetelével kapcsolatos legelső ígéret. Isten a kígyóhoz (Sátánhoz) beszél: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az [az asszony magva, vagyis a szűztől született Messiás] neked [a Sátánnak] fejedre tapos, te [Sátán] pedig annak [a Messiásnak] sarkát mardosod”. Ugyanezt a részt a katolikus fordításban úgy olvashatjuk, hogy „az [asszony] néked fejedre tapos”.

Az előbb idézett, A rózsafüzér, a menny kulcsa c. értekezés szerint Mária „tapos a kígyó fejére..., vagyis mindenkinek rá van szüksége ahhoz, hogy a mennybe jusson”.

A katolikus Mária ismét bitorolja Jézus Krisztus helyét, és azt állítják, hogy ő aratott győzelmet Sátán és a bűn fölött. A katolicizmus az igazságot a lehető legutálatosabb módon ferdítette el. IX. Piusz 1849-es Ubi Primum elnevezésű enciklikájában azt a kijelentést teszi, hogy „Mária taposta meg a Sátán fejét”, illetve, hogy Mária az, aki „a keresztényeket mindig is megmentette a csapásoktól, a csapdáktól, az ellenség támadásától, és mindig meg is őrzi őket a romlástól”. Ehhez persze szintén Istennek kellene lennie.

1830. november 27-én „Mária” állítólag Párizsban megjelent Catherine Laboure-nak, amint éppen a kígyó fején taposott lábával, és azt a parancsot adta, hogy adjanak ki egy olyan „érmét”, amely a Sátán fölött aratott győzelmét ábrázolja.29 Az érme rendkívül népszerű lett, és ma is katolikusok milliói viselik nyakukban, hogy védelmezze őket. Sokan esküsznek arra, hogy azért történt velük valami csoda, mert ezt az amulettet viselték.

A kígyó fején taposó Mária csak egy a közül a sok ezer jelenés közül, amit a katolicizmus „szűz Máriának” tulajdonít. Ezek szerte a világon előfordultak már évszázadok óta. Az utóbbi években azonban egyre több ilyenről hallunk, és sokkal gyakrabban is fordulnak elő. Van, amelyiket nem ismeri el az egyház, sokat viszont hivatalosan is elfogad. Akárhogy is legyen, római katolikusok millióira van hatással, akik ebből azt a következtetést vonják le, hogy a katolikus Mária valóban a világ reménysége.

János apostol egy asszonyt látott ülni a fene vadon. Elképzelhető, hogy ez arra a stratégiai szerepre utal, amit Róma hamis Máriája fog majd játszani az antikrisztusi kor előkészületei során? Ezzel a lehetőséggel mindenképpen számolnunk kell.

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 7.

Mariológia, Mária-imádás

Egyes konzervatív katolikusok II. János Pál pápát egyháza árulójának tekintik vallási ökumenizmusa miatt, mégis osztják Mária iránti elkötelezettségét és odaszánását. A pápa ökumenizmusról szóló, Péter, szeretsz-e engem? című írásának bevezetőjében a művet „a legszentebb szűz Mária szeplőtelen szívének” dedikálta.

Ahhoz, hogy Mária szíve szeplőtelen legyen, magának Máriának is szeplőtelennek kell lennie. A Bibliában azonban az áll, hogy „mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül” (Róma 3,23). Mária maga is megtartó Istenében örvendezik (Lukács 1,47), megtartóra pedig csak a bűnösöknek van szükségük. Jézus Krisztus megmondta, hogy „senki sem jó, csak egy, az Isten” (Máté 19,17; Márk 10,18), és ez alól Mária sem kivétel.
Ha valaki annak a feltételezésnek adna hangot, hogy Mária a katolicizmus fő istensége, biztos, hogy hevesen tiltakozna szinte mindenkatolikus. Viszont a gyakorlatban ez valósul meg. Azt mondják: amikor Mária parancsol, még Isten is engedelmeskedik. A Mária-imádást bizonyítja az a sok ezer Máriához intézett ima is, ami őt isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Egy népszerű értekezésben, melynek címe„A rózsafüzér, a menny kulcsa”, a következő szerepel:

"A rózsafüzér az üdvösség eszköze, mert Mária egyetlen igaz gyermeke sem veszhet el; és aki mindennap elimádkozza a rózsafüzért, az valóban Mária igaz gyermeke... Mária a mi mindenható pártfogónk, és ő az, aki megszerzi isteni Fia szívéből azt, amire gyermekeinek szüksége van... Mindenki számára megadatik az üdvösség, ha a szeplőtelen Máriához fordul."

Az, hogy Jézus Krisztus meghalt bűneinkért, és ingyen kegyelméből örök életet kínál, semmit sem ér Mária nélkül. Jóllehet a Bibliában erre soha nincs utalás, Pál apostol sem prédikált erről soha, mégis a katolikusok számára Mária lett az üdvösség és a kegyelem csatornájává. Jézus Krisztus és az Atya is fontos szerepet játszik, de Mária az, aki mindent irányít, és ő osztja szét Isten ajándékait azoknak, akik odaszánt életükkel kiérdemelték, hogy „gyermekei” lehessenek.
Ezt az istenkáromlással egyenértékű dogmát tanítják anélkül, hogy bármilyen bibliai alap állna mögötte. A Biblia arról sem beszél, hogy valaki „Mária gyermekévé” lehet, arról viszont igen, hogy „mindnyájan Isten fiai vagyunk a Krisztus Jézusban való hit által” (Galata 3,26). A katolicizmusban valaki „Mária gyermeke” lesz, és azt az ígéretet kapja, hogy „Mária egyetlen igaz gyermeke sem kárhozik el”. A hamis Mária ismét bitorolja Jézus Krisztus trónját!

A katolicizmus elismeri, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (lTimóteus 2,5), viszont állítja, hogy Mária a közbenjáró az emberiség és Jézus Krisztus között, vagyis „ő a legrövidebb út Jézushoz”. „Jézusnál van minden kegyelem, és Mária az, akin keresztül ez eljött a hívekhez... Jézus úgy kívánja, hogy saját anyja legyen a mi közvetlen pártfogónk..., akire rábízzuk szükségeinket, ő pedig elmondja ezeket Jézusnak...” így aztán a Jézus Krisztus nevében az Atyához intézett ima Mária közbenjárására szorul. Sőt „minden kegyelem” Mária „hatékony közbenjárása” által jön a hívőre:

"Ó, végtelen jóságú és irgalmú Isten, töltsd be szívünket a legszentebb anya iránt érzett bizalommal, akit mi segítségül hívunk, mint Mária szeplőtelen szívét, Te, szeplőtelen szív, hatékony közbenjárásod által add meg nekünk mindazt a kegyelmet, amire szükségünk van. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen."

A Biblia azt tanítja, hogy Jézus Krisztus által van menetelünk az Atyához (Efézus 2,18). Arról soha nem beszél, hogy Jézus Krisztushoz viszont Márián keresztül lenne menetelünk, és arról még kevésbé, hogy Máriához kellene könyörögni, vagy hogy ő ad választ az imákra saját belátása és saját hatalma alapján. Ennek ellenére a katolicizmus azt tanítja, hogy Mária az egyedüli közbenjáró Jézus Krisztushoz, és hogy közbenjár azokért, illetve védelmezi azokat, akik segítségül hívják.

Egy fegyenc, aki katolikus hitre tért, elmondta Keating Ez a kőszikla (This Rock) című magazinjában, hogy hogyan változott meg a saját élete, és hogy mit végzett „a Szentlélek” annak a többi fegyencnek az életében, akik ugyancsak „áttértek”. Jézus Krisztust nem sokat említette (kivéve talán azt, hogy néha keresztet vet), viszont annál többet beszélt az egyházról, a „katolikus közösségről” és természetesen Máriáról. Az írás egyébként külön hangsúlyozza az elítéltek felé való lelki szolgálat „szellemi gyümölcseit”, és bemutatja, ahogy az áttért fegyencek részt vesznek azon a lelkigyakorlaton, melynek célja - nem Jézus Krisztusnak vagy az Atyának, hanem - „Mária szeplőtelen szívének való teljes odaszánás”:

"Tudtam, hogy a Szűzanya hívta őket [az elítélteket] a szívéhez... Biztos voltam benne, hogy el lehet úgy rendezni a dolgokat, hogy a csoportból mindenki jelen legyen, amikor Oscar H. Lipscomb érsek jön majd. Az egyetlen megfelelő időpont reggel fél hét volt, amikor az udvaron összegyűltünk. A felkészítés 33 napig tartott. Gyilkosok, nemi erőszakot elkövetők, rablók, kábítószer-kereskedők, gyújtogatok vették a fáradtságot, hogy rendszeresen összegyűljenek az Istenanya kedvéért. Nem törődtek a hideggel, a széllel, az esővel, és így készültek fel arra, hogy szívüket és lelküket teljesen odaszánják a Szűzanyának.

Elérkezett a nagy nap. Közvetlenül a mise végén elhangzó apostoli áldás előtt Lipscomb érsek engedélyt adott a nyilvános beiktatásra. Elhaladtunk a Miasszonyunk szobra előtt, és mindenki meghajolt előtte. Ezután felsorakoztunk az oltár előtt, majd letérdeltünk. Mivel én vezettem a beiktatási imát, nem láttam pontosan, mi történik körülöttem. Később elmondták, hogy az érsek és az őt kísérő papok egész végig nagyon meghatottak voltak. Előttük térdelt 13 súlyos bűnöző, akik mindannyian megtértek lettek, és így Szent Anyjuk lábainál ártatlan kis gyermekekké változtak."

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 6.

A mindenható, mindentudó és mindenütt jelenlevő Mária

A Sóul Magaziné, ami az „Egyesült Államok és Kanada területén lévő Fátimai Miasszonyunk hadseregének hivatalos folyóirata”, így nyilatkozott: „Mária annyira tökéletesen egy a Szentlélekkel, hogy a Szentlélek csakis vele mint házas társával összhangban cselekszik...; az egész életünk, minden gondolatunk, szavunk és tettünk Mária kezében van...; minden pillanatban ő kell, hogy irányítson, vezessen és átformáljon minket, hogy ne mi magunk, hanem ő éljen mibennünk..., mint ahogy Jézus él őbenne, és ahogy az Atya a Fiúban”. 

Az emberiség minden gondolata, szava és tette Mária kezében lenne? Ő irányít, vezet és önmagához hasonlóvá változtat bennünket? Hát akkor Mária nem más, mint maga Isten!

Különös, hogy a Bibliában soha nem olvasható, hogy a Szent Szellem csak Márián keresztül cselekszik! A Szent Szellem már az örökkévalóságtól kezdve cselekedett, jóval azelőtt, hogy Mária a világra jött volna. Az ember egész élete Isten kezében, és nem Mária kezében van. Isten az, aki vezet és irányít minket, és nem Mária. Átváltozni pedig nem Mária, hanem Jézus Krisztus hasonlatosságára fogunk. A Biblia egyébként azt sem említi, hogy Mária a hívőkben él, arról azonban beszél, hogy Jézus Krisztus él bennünk a Szent Szellem által. Azt állítani, hogy az ilyen ígéretek Máriában lesznek „igenné és ámenné”, nem más, mint istenkáromlás, és ezt a Biblia igazi Máriája sem hagyná feddés nélkül.

A Biblia többször említi, hogy Jézus Krisztus él a keresztényekben (János 14,20; Kolossé 1,27; Galata 4,19), illetve azok őbenne (Róma 8,1; 2Korintus 5,17; Efézus 2,10 stb.), de arról még csak szó sem esik, hogy valaki Máriában lenne, vagy Mária lenne valakiben. Ehhez Máriának, mint Jézus Krisztusnak és az Atyának, mindenütt jelenlevőnek kellene lennie. Különös módon ahhoz, hogy elnyerjük, amiről az Ige megígéri, hogy a miénk Jézus Krisztusban, a katolicizmusban Mária közbenjárása szükséges!

A pápa imájában gyakran kéri Máriát, hogy vigasztalja, vezesse, erősítse és védelmezze az „egész emberiséget”. Ahhoz, hogy erre képes legyen, mindenhatónak, mindentudónak és mindenütt jelenlevőnek kellene lennie. Ami még ennél is rosszabb, a Szentatya gyakran a következő szavakkal fejezi be imáját: „Tarts meg minket, ó szűz Mária, a hit útján, és szerezd meg számunkra az örök üdvösség kegyelmét”. Ez egyenesen istenkáromlás! Ennek ellenére nap mint nap kinyilatkoztatják, hogy „Mária a bűnösök menedéke...; a mennyek kapuja...; az út, amely a paradicsomba vezet”.

Jézus Krisztus az, aki kifizette bűneinkért a váltságdíjat, és vérével ő vásárolta meg számunkra az üdvösséget. Ez pedig Isten kegyelme által mindenkié, aki elfogadja. Erről beszélt Pál apostol, mint ahogy a korai egyházban mindenki, és Máriáról nem lehetett prédikációt hallani. Azt állítani, hogy Máriának kell megszereznie, illetve hogy képes arra, hogy megszerezze az ember számára „az örök üdvösség kegyelmét”, annak tagadása, hogy Jézus Krisztus bűneinkért való kereszthalála tökéletesen elegendő, és egyben Isten és Jézus Krisztus kegyelmének és szeretetének elutasítása is. A katolikusok próbálják ezt a maguk módján megmagyarázni, de az igazság mégiscsak az, hogy „Máriát” Jézus Krisztus és az Atya fölé emelik.

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 5.

Mária-kultusz és Mária-imádás

IX. Piusz már 1854-ben fellőtte a pápai tévedhetetlenség kísérleti léggömbjét. Az egyház jól fogadta, ugyanis tartalmazta az örök népszerűségnek örvendő „szűz Mária” témát. IX. Piusz saját kezdeményezése alapján - anélkül, hogy valamelyik zsinat vagy a magisterium (egyházi tanítóhivatal) támogatta volna vagy tudomást szerzett volna róla - dogmaként jelentette be, hogy minden katolikus hívőnek el kell fogadnia Mária szeplőtelen fogantatását, vagyis, hogy Mária „fogantatása első pillanatától fogva... mentes volt minden bűntől, még az eredendő bűntől is...” Ezáltal valójában saját tévedhetetlenségét nyilvánította ki a pápa, vagyis megmutatta, hogy nincs szüksége a bíborosok támogatására, sem az egyházi zsinatra ahhoz, hogy ilyen nagy horderejű dogmát elfogadtasson.

1950. november 1-jén pedig XII. Piusz pápa tette meg állítólag tévedhetetlen kijelentését apostoli alkotmányában, a Munificentissimus Deus-ban, miszerint „a szeplőtelen istenanya és örökszűz Mária élete végén testben felvitetett a mennybe”. A pápa egyébként azt állította, hogy a mennybemenetel dogmáját az egyház már kezdetektől fogva egyhangúan elfogadta, illetve, hogy a Szentírás is tökéletesen alátámasztja ezt a tant. Az igazság épp ennek az ellenkezője: a korai egyházban teljesen ismeretlen volt ez a tanítás, és a Szentírás sem támasztja alá. Az ilyen pápai kinyilatkoztatás nem más, mint a katolikus hívek általános érzületére adott válasz, és mint ilyen, óriási mértékben hozzájárult a Mária-kultusz elterjedéséhez.

A Mária-kultusz fokozatosan alakult ki, szinte párhuzamosan az aposztázia felerősödésével. Miközben a pápa 1993-as denveri látogatásán lezajlott Mária-imádásról számolt be, egy író a következőkre emlékeztet: „az Encyclopedia Britannica szerint az egyháztörténelem első évszázadában egyáltalán nem fektettek hangsúlyt Máriára”. A Katolikus Enciklopédia pedig azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy „...nem meglepő az a felfedezés, hogy az áldott szűz kultuszának semmilyen fellelhető nyoma nincs a kereszténység első évszázadaiban”. Von Döllinger a következő megállapítást teszi:

"Sem az Újszövetségben, sem az egyházatyák írásiban nem találni arra vonatkozó utalást, hogy mi történt a szent szűzzel Jézus Krisztus halála után. A IV., illetve az V. századból való két apokrif mű - egyiket Szent Jánosnak, a másikat Melitónak, Sardis püspökének tulajdonítják - a legkorábbi forrás, amelyekben ... utalás történik arra, hogy Mária testben felvitetett a mennybe."

A római katolikus egyház határozottan tagadja, hogy Mária imádásáról lenne szó. Nézzünk meg most egy olyan imát, ami rendkívül népszerű katolikus körökben: „Jézus, Mária és József, tiéd a szívem és a lelkem.” De miért nem csak Jézusé? Miért másé is?! Csak Isten az, aki kérheti - mivel ő az, aki egyedül megérdemli - valakinek a „szívét és a lelkét” - hogyan adhatja bárki is oda valakinek a szívét és lelkét anélkül, hogy azt a személyt ne imádná?

A buzgó katolikusok közül óriási azoknak a száma, akik magukat Mária szolgálatára szánják oda. Jó példa erre a „Mária Légió” elnevezésű szervezet, amely „1921. szeptember 7-én kezdődött Írországban..., és ma már a világ minden részén megtalálható. A Mária-csapatok mindenütt jelen vannak”! A Légió fennállása óta már öt pápa elismerését vívta ki. VI. Pál pápa például azt mondta, hogy „a Mária Légió azoknak a hadserege, akik korunk gonoszságával vívnak harcot, és teljesen odaszánják magukat Máriának”. Tagadhatatlan, hogy katolikusok körében a Mária iránti elkötelezettség sokkal jelentősebb, mint az Atya vagy Jézus Krisztus iránti.

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 4.

Máriák sokasága

Nagyon sok Mária létezik a katolicizmuson belül, van ilyen „Miasszonyunk”, van olyan „Miasszonyunk” stb., ugyanis Mária sok különböző alakban jelenik meg. A legtöbb katolikusnak megvan a maga kedvenc „Máriája”, van, aki a „Medjugorei Miasszonyunkat” szereti, mások a „Guadelupéit”, esetleg a „Lourdes-it”. II. János Pál pápának két kedvenc Máriája van: a jasna gorai „fekete szűz”, Lengyelország védőszentje és a „Fátimai Miasszonyunk”. Az utóbbi állítólag akkor jelent meg neki, amikor az ellene elkövetett gyilkossági merénylet után lábadozott. (A merénylet egyébként pontosan azon a napon történt, amelyiken a „Fátimai Miasszonyunk” először jelent meg Fátimában, 1917. május 13-án). A „Miasszonyunk” megjelenésekor közölte a Szentatyával, hogy azért mentette meg az életét, mert célja van vele, és még azt is hozzátette, hogy olyan jelet fog adni a világ számára, amely arra kényszeríti majd, hogy meghajoljon a pápa mint legfelső szellemi hatalom előtt. A Time magazin is közölt egy rövid beszámolót ezzel kapcsolatban:

"A Mária iránti nagy elkötelezettség már hazájában, Lengyelországban beleivódott a pápába, ugyanis évszázadokon keresztül azt tartották, hogy a [fekete] Madonna volt az, aki a muzulmán törökök csapatait meghátrálásra kényszerítette, aki megvédte az országot a svéd lutheránusoktól, majd 1920-ban a szovjet bolsevikok csapataitól...
II. János Pál Mária egyesítő erejét tette pápai arzenálja központi tényezőjévé. Ellátogatott számtalan Mária-kegyhelyre a világ minden táján, és szinte valamennyi beszédében és imájában a Madonnát hívja segítségül."

Az a Mária, akire a pápa Denverben utalt, elsősorban az „ifjúság világnapjához” kapcsolódik, aminek megünneplését a pápa már évek óta szorgalmazza. Mária képét egyébként kitették egy éjszakai vigília alkalmából a Denver közelében levő Cherry Creek parkba, hogy a pápa tiszteletére oda érkező zarándokok imádkozhassanak hozzá a vigílián. A pápa helikopterrel érkezett a helyszínre. Az egyik újságíró a következőképpen számol be az eseményekről:

"Már jóval elmúlt este 9 óra is, amikor az ifjúsági világnap hivatalos szentképe feltűnik. A vigíliának ezt a részét csak úgy hívják: „az új adventi miasszonyunk, szűz Mária képének imádása”. A zarándokok csak most látják először a festményt, ami Máriát ábrázolja méhében a még gyermek Jézussal...
Az új adventi Miasszonyunk a legközönségesebb ikon, amit valaha láttam..., ahogy a Colorado és a fiatalok kórusa a „Taize Magnificat”-ot énekli, tíz denveri fiatal felemeli a Miasszonyunk szentképét, és körbehordozza a színpad előtti részen. A tömeg teljes extázisbán van, tűzijátékhoz hasonló fényjáték kíséri az üdvrivalgást, miközben virágszirmot szórnak az ikonra..."

Másnap, vasárnap a pápa újra helikopteren érkezik. A még mindig didergő zarándokok (akik az éjszakát a parkban, a földön alva töltötték) újult lelkesedéssel és izgalommal üdvözlik. A mise során a jelenlevő háromezer papnak jó néhány órába telt, amíg kiosztotta az ostyát a mintegy 375 ezer emberből álló tömegnek. Beszéde során a pápa többször személyes hangon szólt a mennyben levő Máriához. Beszédét így kezdte:

"A szívem tele van a mennyek királynőjének dicséretével, aki a mi reménységünk és vigasztalásunk egyetlen forrása a mennyei Jeruzsálem felé vezető zarándokutunkon. Ezzel a reménységgel köszöntőm mindazokat, akik ezen az ünnepélyes liturgián részt vesznek... Ez a liturgia Máriát, a napba öltözött asszonyt mutatja... Ó, napba öltözött asszony, a világ fiataljai szeretettel köszöntenek téged...!
Máriában az életnek a halál fölött aratott győzelme realitássá lesz... Ó, Mária, te vagy az egyház anyja, te vezetsz minket a mennyből...; és te segítesz abban, hogy növekedjünk szentségben, azáltal, hogy legyőződ a bűnt."

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 3.

„Mária, a menny királynője”

A Time magazin úgy nyilatkozott, hogy „a modern pápák szerint” Mária az „univerzum és a menny királynője...” 1993 szeptemberében Litvániában a pápa úgy beszélt Máriáról, mint „az egyház anyjáról, az apostolok királynőjéről és mint arról a személyről, akiben a Szentháromság lakozik”. Arra hívta fel a figyelmét „már felszentelt és még felszentelés előtt álló papoknak, hívő férfiaknak és nőknek, hogy arra a Máriára tekintsenek, akit... ott, azon a helyen tisztelnek, Siluté szenthelyein”, ahová ő maga is elzarándokol majd. Ezt követően Mária kegyelmére bízta a jelenlevőket. Ehhez hasonló istenkáromlás szerepel az egyik leggyakrabban mondott katolikus imában is, a rózsafüzérben. A következő kéréssel végződik:

"Üdvöz légy, mennyek szent királynéja, kegyelemnek anyja! Te vagy életünk és reménységünk. Te hozzád kiáltunk, Éva elűzött gyermekei, hozzád emeljük fel sóhajainkat, gyászunkat, könnyeinket ebben a siralomvölgyben. Ezért fordítsd, kegyes pártfogónk, irgalmas szemeidet felénk, hogy meglássuk méhednek áldott gyümölcsét, Jézust. Ó, drága szűz Mária!"

Mária lenne „életünk” és „reménységünk”? A Szentírás szerint Jézus Krisztus az életünk (Kolossé 3,4)! Arra a kérdésre, hogy miért Mária a katolikusok reménysége, Fulton J. Sheen püspök a következő magyarázatot adja. (Őt egyébként Billy Graham nagy elismeréssel „a XX. század legnagyobb szónokának” tartja.) A magyarázat a következő:

"Amikor felszenteltek, arra az elhatározásra jutottam, hogy az eucharisztia szent áldozatát minden szombaton a Szűzanyának ajánlom fel... Ezért teljes bizonyosságom van, hogy amikor majd Krisztus ítélőszéke elé kerülök, Krisztus a következőt mondja nekem: „Hallottam már rólad anyámtól”. Életemben eddig mintegy harminc zarándokutat tettem a lourdes-i Miasszonyunk kegyhelyhez, és tízet a fátimaihoz."

Milyen szánalmas megnyilvánulása ez az örök élet reményének! Milyen szomorú abban bízni, hogy majd Mária szól egy jó szót az érdekében, amiért annyira odaszánta magát neki! És mi van Jézus Krisztusba vetett hitével, aki meghalt bűneiért? A katolicizmusban Jézus Krisztus és bűneinkért való kereszthalála nem elegendő. Ahhoz, hogy valaki üdvözüljön, ki kell érdemelnie Mária kegyeit, ugyanis ő az, aki eldönti, ki léphet be a mennyek kapuján. Legalábbis ezt a hiedelmet bizonyítja az előbbi jó néhány idézet.

Mária „irgalmas szemei” valóban látnak mindenkit a világon? Valóban ő az „irgalom anyja”? Nem létezett talán Isten irgalma már jóval azelőtt, hogy Mária megszületett? Olvashatunk „kegyelmes Istenről” (Zsoltárok 59,18) a Bibliában, illetve arra buzdít minket, hogy bízzunk „Isten kegyelmében” (Zsoltárok 52,10, Lukács 1,78), de soha egyetlen szó sem esik az egész Szentírásban Máriának az emberiség felé való irgalmasságáról, kegyelméről.

Azoknak, akik megismerték Isten kegyelmét, nincs szükségük Mária kegyelmére! Ráadásul mindenhatónak, mindentudónak és mindenütt jelenlevőnek (egyedül Istenre jellemző tulajdonságok) kellene lennie ahhoz, hogy ki tudja terjeszteni kegyelmét az egész emberiségre.

Pál és János apostol is úgy írnak, hogy a „kegyelem, irgalmasság és békesség” Istentől árad a hívőkre (lTimóteus 1,2; 2Timóteus 1,2; Titus 1,4; 2János 1,3), és sehol sincs arról szó az egész Bibliában, hogy ezek Mária közvetítésével jönnek a hívők életére. A rózsafüzér azonban azt a látszatot kelti, hogy sokkal inkább az ő irgalmasságától függ minden, és nem Istenétől. Valóban Mária tesz valamit annak érdekében, hogy a hívők Jézus Krisztus jelenlétébe kerüljenek? A rózsafüzér alapján ezt hinné az ember.

Mária lenne a „menny királynője”? A Szentírásból kiderül, hogy Jézus Krisztus a király, de arra még csak utalás sincs, hogy van egy királynő is, és még kevésbé arra, hogy az Mária. Ha lenne olyan királynő, aki Jézus Krisztussal együtt uralkodna, akkor az minden valószínűség szerint a menyasszony lenne, vagyis a megváltott és megtisztított emberekből álló egyház. Az egyházra azonban soha nem utal úgy az Ige, mint a „menny királynőjére”. A „menny királynőjét” akkor említi a Biblia, amikor arról a bálványról ír, amit a pogány népek imádtak, és amelyiknek a zsidó asszonyok áldozatokat vittek, magukra vonva ezáltal Isten haragját:

A fiúk fát szedegetnek, az atyák gyújtják a tüzet, az asszonyok pedig dagasztanak, hogy az ég királynőjének béleseket készítsenek, és az idegen isteneknek italáldozatokkal áldozzanak, hogy engem felingereljenek...
Amiatt, hogy (az ég királynőjének) füstölve áldoztatok, és vétkeztetek az Úr ellen... azért következett ti reátok ez a veszedelem... (Jeremiás 7,18; 44,23)

Róma azonban nemcsak hogy nem szégyelli, hanem még büszkélkedik is azzal, hogy a pogánysággal hozzák kapcsolatba. Sok katolikus dicsekszik azzal, hogy Mária eredetileg a „görög mitológia nimfáját, Maiát helyettesíti, akinek Zeusszal, az egek istenével való kapcsolatából született Hermész”. Egyébként a május hónapot is Maiáról nevezték el, és ezért a nőalakra csak mint „május királynőjére utaltak...; végül a jezsuiták arra irányuló erőfeszítései, hogy május királynőjét szűz Máriává változtassák, sikeresnek bizonyultak...”

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 2.

Mária mint „Isten anyja”

Az egyik legtekintélyesebb „szűz Máriáról” szóló könyv Liguori Szent Alfonz: Mária dicsősége címet viseli, és valójában gyűjteménye mindannak, amit a római katolikus egyház „szentjei” az évszázadok során Máriáról mondtak. Meghökkentő fejezetcímekkel találkozhatunk, amelyek Mária különböző tulajdonságaira, képességeire, címeire és feladataira utalnak. A legtöbb közülük senki mást nem illethetne, csak Jézus Krisztust. A következőket tulajdonítja a könyv Máriának: „Mária, a mi életünk”; „Mária, a mi reménységünk”; „Mária, a mi segítőnk”; „Mária, a mi pártfogónk”; „Mária, a mi oltalmazónk”; „Mária, a mi üdvösségünk”. Az alábbiakban néhány idézetet olvashatunk a könyvből, amelyek Máriának az üdvösségben betöltött szerepéről szólnak:

"A bűnösök csak Márián keresztül nyerhetnek bocsánatot..., aki nem fordul segítségért Máriához, elesik és elveszik. Mária... a mennyek kapuja, ugyanis senki sem léphet be abba a szent országba nála nélkül. Csak általa léphet bárki is az üdvösség útjára...; minden ember üdvössége attól függ, hogy Mária kedveli-e és védelmezi-e. Akit Mária oltalmaz, megtartatik, és akit nem, az elkárhozik... A mi üdvösségünk a te kezedben van, Mária... Isten nem fog minket megtartani a te közbenjárásod nélkül...; minden kegyelemben csak általad részesülhetünk, ó, Istennek anyja..."

„Istennek anyja”? Igen, Jézus Krisztus valóban Isten, Mária valóban az anyja, de nem úgy anyja, mint Istennek. Jézus Krisztus már Isten volt azelőtt, hogy Mária megszületett volna. Mária annak az emberi testnek az anyja, amit Istennek Fia magára vett, amikor emberré lett. Semmiképpen sem lehet tehát azt mondani, hogy Mária Istennek anyja. Az Ige egyébként nagyon jól rávilágít Mária szerepére:

Azért a világba bejövetelekor így szól: ... testet alkottál nekem. (Zsidókhoz írt levél 10,5)

Máriát a római katolikus tradíció minden bibliai alapot mellőzve felmagasztalja, és ez nyilvánvaló a hozzá intézett imákból is. A fejezet elején található idézetek csak ízelítők abból a szó szerint több ezer imából, amelyek világosan rámutatnak arra, hogy ez a hamis Mária a római katolicizmus lényege és éltető ereje. A kritikára e tekintetben nagyon is érzékeny katolikus hitvédők azonban tagadják, hogy a katolikus hívek Máriához imádkoznának. Peter Kreeft például megtévesztő módon a következőket írja: „a katolikusok [nem imádkoznak szentekhez, hanem] csak arra kérik a szenteket, hogy imádkozzanak értük, úgy, ahogyan mi is megkérünk valakit az élők közül, hogy imádkozzon értünk”.

Ennek persze az ellenkezője valósul meg, hiszen a katolicizmus legnépszerűbb imái többnyire szentekhez, különösen Máriához szólnak, és nem az Atyához vagy Jézus Krisztushoz. Sőt, ezekben a Máriához szóló imákban olyan dolgok megtételére kérik, hogy ehhez nélkülözhetetlenül szükséges, hogy ő maga is Isten legyen, bizonyos esetekben maga Jézus Krisztus. 1993 augusztusában Denverben egy vasárnapi misét azzal zárt be II. János Pál pápa, hogy a fiatalságot és az egész világot Mária védelmére és vezetésére bízta:

"Mária, kérünk, hogy helyezd rá a te védelmedet az elkövetkező napok előkészületeire, a fiatalok világnapjára. Mária, kegyelemmel teljes, ezt a nagy ünnepet a te gondjaidra bízzuk. Mária, aki felvitettél a mennybe, a te gondjaidra bízzuk a világ fiataljait... és az egész világot!"

A katolikusok valóban csak megkérik Máriát, hogy imádkozzon értük?! Ha valaki imát kér egy barátjától, nem így kéri: „könyörgök a te védelmedért”, sem úgy, hogy „rád bízom az egész világot”. Az ilyen kérések nagyon is tipikusak a Máriához intézett katolikus könyörgésekben, valamint az, hogy ezek mind mindenhatónak tüntetik fel, és azt állítják, hogy gondját viseli mindazoknak, akik benne bíznak.

Dave Hunt - És mi a helyzet Máriával? 1.

"Nincs senki, ó, legszentebb Mária, aki nálad nélkül üdvözülhetne..."
Szent Germanus

"Ahogy az örökkévaló Atyához is csak Jézus Krisztus által van menetelünk, ugyanúgy csak Márián keresztül juthatunk Jézushoz. Általad mehetünk csak a Fiúhoz, ó, áldott szűz, életnek és üdvösségnek anyja..." 
Szent Bernát

"A te kezedbe teszem örök üdvösségemet, és neked ajánlom a lelkemet..., ugyanis ha te védelmezel engem, drága anya, nem félek semmitől; még a bűneimtől sem, hiszen teáltalad megbocsátást nyernek, és a démonoktól sem, mert te a pokol minden erőinél erősebb vagy. Még Jézustól, az én ítélőbírámtól sem félek, mert egyetlen imáddal ki tudod őt engesztelni irányomban. Egy dolog miatt azonban szorongás tölti el a bensőmet: félek, hogy a kísértés órájában nem hívom segítségül a te nevedet, és ezért nyomorultan kárhozom el. Majd akkor, kérlek, szerezd meg számomra bűneim bocsánatát..."
Részlet egy Máriához szóló imákat tartalmazó imakönyvből

És tudtára adák néki, mondván: A te anyád és atyádfiai kinn állnak, téged akarván látni. Ő pedig felelvén, monda nékik: Az én anyám és az én atyámfiai ezek, akik az Isten beszédét hallgatják, és megcselekszik azt.
Lukács 8,20-21

Lőn pedig, mikor ezeket mondá, fölemelvén szavát egy asszony a sokaság közül, monda néki: Boldog méh, amely téged hordozott, és az emlők, melyeket szoptál! Ő pedig monda: Sőt inkább boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét, és megtartják azt.
Lukács 11,27-28

Az előzőekben már utaltunk arra, hogy a fenevadon ülő asszony nem más, mint Vatikán városa, illetve az eljövendő világvallás, amelynek majd itt lesz a főhadiszállása. De miért asszony ül a fenevadon és nem férfi? Miért jelenik meg ez az eljövendő világvallás pont egy asszony képében? Ez is, mint a Jelenések könyve 17. részében szereplő többi fontos jellemvonás, tökéletesen ráillik a Vatikánra. A római katolicizmus messze legnépszerűbb alakja az asszony. Mindent elhomályosít maga körül, még Istent is. Sokkal több imát mondanak a katolikus Máriához, több tiszteletet és figyelmet szentelnek neki, mint Jézus Krisztusnak és az Atyának együttvéve. Mária-kegyhelyek ezrei vannak világszerte, milliók látogatják a világ minden tájáról, míg Jézus tiszteletére emelt kegyhelyről alig hallani. Egy talán mégis van, Québecben, Beauvoir városban.

Vannak olyan katolikus vezetők, akik még dicsekednek is, hogy a katolikus egyház mennyire együtt halad a korral, hiszen ma az „istennői tudat” és a nők egyenjogúságának virágzását tapasztalhatjuk mindenfelé. A nőt illeti meg a legnagyobb tisztelet, övé a legnagyobb hatalom. A katolicizmusban is egy nő az, akin keresztül minden kegyelem, ajándék, áldás és erő jön az egyén életére. Ez egy olyan nőalak, aki azzal a félelmetes erővel rendelkezik, hogy akár az egész világot is egyesíti egyetlen vallássá, beleértve a muzulmánokat is. Ez az „örök szűz” azonban semmiféle kapcsolatban nem áll a Biblia Máriájával, aki nemcsak Jézus anyja volt, hanem József szerető felesége is.

Mária valóban „örök szűz”?

A Biblia szerint Mária érintetlen volt Jézus megszületéséig. Ezt követően azonban több gyermeke is született férjétől, Józseftől. Erre a tényre egyértelműen utal az a kifejezés is, hogy Jézus „elsőszülött fiú” volt, illetve, hogy „nem ismeré őt, míg meg nem szülé” Jézust (Máté 1,25). Többször találni utalást Jézus fiú- és lánytestvéreire, közülük néhányat név szerint is megemlít az Ige. Az emberek, akik ismerték Jézust, és tudták, hogy Názáretben nőtt fel, „álmélkodtak és ezt mondták: ‘Honnét van ebben ez a bölcsesség és az erők?’” majd hozzátették:

Nem ez-é amaz ácsmesternek fia: nem az ő anyját hívják-é Máriának, és az ő testvéreit Jakabnak, Józsénak, Simonnak és Júdásnak? És az ő nőtestvérei is nem mind mi nálunk vannak-é? Honnét vannak tehát ennél mindezek? (Máté 13,55-56; Márk 6,3.)

Katolikus, hitvédők, mint például Kari Keating, ragaszkodnak ahhoz, hogy itt a testvér és a nőtestvér szavakon valójában unokatestvéreket kell érteni. Azzal indokolják, hogy Máténak és Márknak muszáj volt a testvér/nőtestvér szavakat használnia, mert sem a héber, sem az arám nyelvben nincs külön szó az „unokatestvérre”. Természetesen semmi alapja nincs ennek az egyáltalán nem bibliai feltételezésnek. Egyébként Máté és Márk görögül írták az evangéliumot. 

Keating tovább érvel, hogy bár létezett az unokatestvér szó görögül (anepsziosz), a görög nyelven író zsidók mégis továbbra is azt a zsidóknál bevett gyakorlatot követték, hogy minden rokonra a testvér és nőtestvér (adelphosz) szavakkal utaltak. Számos példát sorol fel, persze egyiket sem az Újszövetségből, mert abban nincs erre példa. Sőt az anepsios szó megtalálható a Kolossébeliekhez írt levél 4. részének 10. versében; itt Barnabás unokatestvérét említi a Biblia. Nem mellékes még az sem, hogy Jézus testvéreit mindig úgy említi az Ige, hogy azok Mária társaságában voltak, ezzel is jelezve, hogy azok az ő gyermekei voltak, és ő viselte gondjukat, amikor pedig már felnőttek, közvetlen családtagként utaztak vele.

Katolikusok még azt az érvet is felhozzák, hogy Jézus Krisztust valamilyen módon beszennyezi az, hogy olyan anyaméhből jött a világra, amelyik még később is megfogant, és más gyermekeknek is életet adott. Ez az érv egyáltalán nem támasztható alá a Bibliában leírtakkal, és valójában figyelmen kívül hagyja, hogy Jézus Krisztus megalázta magát azzal, hogy emberré lett. A katolikus Peter de Rosa nagyon érdekes magyarázatot ad arra, hogy Róma miért nem ismerheti el, hogy Mária normális házaséletet élt férjével, miután Jézus a világra jött.

"Azt már említettük, hogy a papok, különösen a pápák keltették életre Máriának mint szűznek a kultuszát. Ez azzal magyarázható, hogy a cölibátusban élő személy számára az ideális nő az, aki teljesen mentes mindenfajta szexualitástól, mégis szül gyermeket. Máriának született egy gyermeke anélkül, hogy férfit ismert volna. Ez jelenti a „tökéletességet”." 

Ha Mária szüzességi fogadalmat tett volna, akkor - ahogy erre Luther is rámutatott - azzal, hogy megengedte Józsefnek, hogy feleségül vegye, árulást követett volna el, és meggyalázta volna a házasság szent szövetségét. Még a katolikus egyház sem engedi meg, hogy egy feleség önmegtartóztató legyen saját kénye-kedve szerint. A Biblia pedig kifejezetten ellene van, és ki is jelenti, hogy a házasélet Isten akarata a házasfelek számára (lMózes 1,28; 2,21-24, lKorintus 7,3-5), és tisztességes minden tekintetben (Zsidókhoz írt levél 13,4). Teljesen nyilvánvaló, hogy Mária Gábrielhez intézett szavai - „Mi módon lesz ez, holott én férfit nem ismerek?” (Lukács 1,34) - kizárólag akkori helyzetére vonatkoznak. Ez nem azt jelenti, hogy itt egy szüzességi fogadalmat tett Mária. Ha így lett volna, akkor nem jegyezte volna el magát Józseffel (27. vers). Ha viszont Mária örök szüzessége nem igaz, akkor a többi vele kapcsolatos katolikus tanítás sem igaz (pl. szeplőtelen fogantatása, a mennybe való felvitetése testben stb.).

Dave Hunt - Aposztázia és ökumenizmus 10.

Karizmatikus katolikusok 

Különös, hogy míg Róma arról panaszkodik, hogy evangélizálják a katolikusokat, ezzel egy időben aktív szervezője a történelem legnagyobb evangélizációs programjának. Az „Evangélizáció 2000” elnevezésű kampányt Tom Forrest irányítja a Vatikánból. Ő szervezte meg 1990-ben a világ különböző részéről érkező papok lelkigyakorlatát Vatikán városban, hogy ezzel indítsa el az evangélizáció évtizedét. Érdekes módon „a lelkigyakorlat elsődleges célja [Forrest szerint] az volt, hogy a papok felé evangélizáljanak”. A hatezer jelen lévő pap közül ezer engedett annak a felhívásnak, hogy „fogadja el Jézus Krisztust mint Megváltót, és töltekezzen be Szentlélekkel”.

Miért van szükség erre a felhívásra, különösen, ha papokról van szó, és ha a katolikusok már megtértek? És hogyan fogadhatja el az az ezer pap igazán „Jézus Krisztust mint Megváltót” bibliai értelemben anélkül, hogy megtagadná a belenevelt katolikus tanok legnagyobb részét? Az, hogy Tom Forrest még mindig misét celebráló római katolikus pap, hisz a purgatóriumban, a bűnbocsánati búcsúcédulákban, és hogy nem merné azt mondani, hogy örök élete van, egyértelműen jelzi, hogy még soha nem fogadta el az evangéliumot bibliai módon. A teljes evangéliumi keresztények ennek ellenére partnernek ismerik el.

Forrest karizmatikus. A katolicizmussal egyre inkább erősödő partneri viszonyért nagymértékben felelős a karizmatikus mozgalom néhány vezetője. A karizmatikusok az elsők között voltak, akik közös konferenciákat tartottak katolikusokkal, protestánsokkal, és kereszténynek fogadták el őket. Amerikában mintegy tízmillió, az egész világon pedig 163 országból összesen 72 millió katolikus „szól nyelveken”. Ezt az állítólagos képességet más karizmatikusok annak bizonyítékaként fogadták el, hogy a katolikusok minden bizonnyal már újjászülettek. Erre az élményre olyan nagy hangsúlyt fektetnek, hogy sokszor teljesen átsiklanak rendkívül fontos doktrinális kérdéseken is. A karizmatikus mozgalom is egy Rómába vezető híddá vált.

Az nyilvánvaló, hogy ez nem a Szent Szellem munkája. A katolikus karizmatikus mozgalom (ami az 1960-as évek közepén kezdődött a Duquesne és a Notre Dame Egyetemeken) első próféciáinak egyike az volt, hogy „amit Mária Fátimában megígért, az meg is fog valósulni”. „Mária” megjelenése Fátimában azonban teljesen démonikus jelenés volt, és erről a következő részekben hitelesen be is fogunk számolni. A „nyelvek ajándékát” a katolikusok közül sokan akkor kapták meg teljesen spontán módon, amikor Máriához imádkoztak: „Tom N. például éppen a rózsafüzért akarta befejezni, M. nővér pedig éppen akkor kapta meg, amikor térden állva csöndesen imádkozott az Áldott Szűzhöz.”

Általánosságban igaz az, hogy azok a katolikusok, akik „megkeresztelkedtek a Szent Szellemmel”, még inkább odaszánják magukat Máriának, és még nagyobb lelkesedést tanúsítanak a római katolikus dogmák iránt. Az a szellem, amelyik ezt az örökséget felmagasztalja, az antikrisztust is fel fogja magasztalni.

1990. március 2-4. között rendezték meg a Kristály katedrálisban a karizmatikusok és katolikusok által szponzorált, „a Szentlélekről szóló, hatodik nyugati part menti konferenciát”. Robert Schuller jelentős szerepet vállalt a konferencia megszervezésében. A közönség nagy része római katolikus volt, csakúgy, mint a felszólalók fele is. "A túlnyomó részt katolikus közönség nagy örömmel hallgatta Schuller beszédét:

"Amikor megálmodtam ezt a székesegyházat, nem akartam anélkül felépíteni, hogy a Szentatya áldását ne adta volna rá. Ezért aztán elutaztam Rómába, hogy találkozzam vele. Vittem magammal egy képet a katedrálisról, és elmondtam, hogy szeretném felépíteni, és hogy áldását szeretném kérni. Természetesen fényképet is készítettek rólunk, ez a szobám falán függ. Aztán felszentelésem harmincadik évfordulójára kaptam egy csodálatos fényképet a Szentatyáról, és egyben apostoli áldását is adta szolgálatomra. Egy csodálatos, kézírással írt üzenetet is küldött..."

A bibliai próféciák a szemünk előtt teljesednek be. Jézus Krisztus figyelmeztetett minket, hogy az Ő visszajövetelének közelségét olyan vallásos csalások fogják jelezni, amit ez a világ még sohasem ismert (Máté 24. fejezet 4,5,11 és 24. versek). Milyen érdekes jelzés lenne, ha a választottakat fenyegetné az a veszély, hogy hitetés áldozatai. Olyan embereket választanának meg keresztény vezetőknek, akik jeleket és csodákat tesznek, de egyáltalán nem keresztények (Máté 7,22-23). Pál apostol figyelmeztetett erre a hitetésre, és arra, hogy ez nagyon fontos előzménye az antikrisztus eljövetelének (2Tesszalonika 2,3-4). Ez a készülődés napjainkban egyre nagyobb ütemben zajlik.

Annak védelmében, hogy aláírták a teljes evangéliumi keresztények, és katolikusok együtt elnevezésű dokumentumot, egy baptista vezető örvendezve jelentette ki, hogy ezáltal a teljes evangéliumi keresztényeknek megadatott az, hogy a katolikusok elismerik őket legitim vallási csoportnak. A reformátoroknak nem jelentett volna ilyen nagy örömöt az efféle „elismerés”. Sőt mi több, ezt a státuszt Róma már az összes vallásnak megadta. Majdnem harminc éve annak, hogy VI. Pál pápa így nyilatkozott:

"Az egyház arra buzdítja fiait és leányait, hogy a más vallások képviselőivel folytatott dialógus és együttműködés során körültekintően és szeretetteljesen, a keresztény hitről és életvitelről tanúbizonyságot téve ismerjék el, őrizzék meg és vigyék előbbre azokat a szellemi és erkölcsi javakat, amiket más vallásokhoz tartozó emberek képviselnek..."

Ez tehát a római katolicizmus, azaz egy olyan fajtája a „kereszténységnek”, amely könnyedén képes partneri viszonyra lépni mindenféle vallással és vallási praktikával. Az egységes világvallás alapjainak lerakása már folyik - a főhadiszállás: Róma.

Dave Hunt - Aposztázia és ökumenizmus 9.

Egyre növekvő erővel világszerte

Megdöbbentő, hogy magukat kereszténynek nevezők részt vesznek olyan vallásos szertartásokon, amelyeken más vallásokból is jelen vannak, és mindezt a béke és az egység kedvéért. Van egy nagy mozgalom Dél-Amerikában, az Isten Népének Latin-Amerikai és Karib-szigetek-i Szövetsége, amit valóságos ökumenikus hullám követ. Részt vesznek benne katolikusok, protestánsok és pogányok egyaránt, a katolikus egyház pedig áldását adta rá. Az a kifejezés, hogy „Isten Népe”, a II. vatikáni zsinat idejéből származik, és a mozgalom azt tartja magáról, hogy „életre kelti azt a pluralista és szolgálat-orientált egyházmodellt, amit a II. vatikáni zsinat tanításai körvonalaznak”. A Nemzeti Katolikus Szóvivő (National Catholic Reporter) c. magazin lelkesen számol be egy brazíliai ünnepségről:

"Az egyik vezető egy ezüst jogart tartott a kezében, ami az afrikai istenek imádásának tartozéka...; egy másik, baptista szolgáló pedig egy rajzot mutatott be, ami a világot ábrázolja, rajta egy nagy kereszttel. Mellette egy vudu varázsló pap állt Haitiről, aki felemelt egy szelencét, és olyan mozdulatokat tett, ami arra utalt, hogy energiát oszt szét a kezével a tömeg fölött. Az Egyesült Presbiteriánus Egyház pásztora pedig felolvasta Pálnak a Galatabeliekhez írt levelét. Az ünneplők egy brazil katolikus testvér körül álltak, aki egy papi palástot tartott felemelve a kezében, és mindenki megcsókolta a színes ruhát."

Ennél sokkal nagyobb, de hasonló összejövetel volt a Világ Vallásainak Találkozója Chicagóban 1993 szeptemberében, és körülbelül hatezer olyan személy vett részt rajta, akik a világ különböző vallásait képviselték. A plenáris ülés szónokainak egyike, a dalai láma felhívta a résztvevők figyelmét arra, hogy világszerte „szellemi ébredés” zajlik, és erre minden vallásnak oda kell figyelnie. Az összejövetel legkiemelkedőbb eseménye az volt, amikor Charles Colsont különdíjjal tüntették ki a vallás terén végzett eredményes munkájáért, és elnyerte a világ egyik legtekintélyesebb és legnagyobb értékű (pénzben kifejezett értéke megközelítőleg 1,2 millió dollár) ökumenikus díját. Ezt a díjat annak adományozzák, aki „különlegesen kimagasló eredményt ért el a különböző világvallások iránti toleranciára való felhívás terén”. (Képzeljük csak el, amint Illés vagy Pál átveszi a díjat a Baál isten imádásának kultusza, illetve a pogányság felé tanúsított toleranciájáért!)

Mint az ilyen ökumenikus mérföldkőnek tekinthető eseményeknél mindig, a katolikus vezetőknek most is igen nagy szerep jutott, közöttük Chicago bíborosának, Joseph Bernardinnak, és Thomas A. Baimanak, az Ökumenikus és Nemzetközi Egyházügyek Chicagói Érseki Hivatala vezetőjének. A római katolikus teológus, Hans Küng volt „annak a globális etikának a legfőbb szellemi megalkotója, amely a nemzetek közötti vallási kooperációra szólít fel”. A tervet a találkozó hozta létre, és aláírta az összejövetelen jelen lévő vallási vezetők többsége, beleértve Wesley Ariarajah tiszteletest is, a Világ Egyházi Tanácsának helyettes főtitkárát. Ez volt a történelem során az első olyan eset, amikor a világ vallásainak képviselői - buddhisták, keresztények, hinduk, muzulmánok, judaisták és 120 egyéb vallási csoport képviselői - közös megegyezésre jutottak az erkölcsi magatartást illetően. A Vatikán és a Katolikus Püspökség küldöttei is jelen voltak, és ők is egyetértettek ebben a kérdésben. A Los Angeles Times magazin így számol be az eseményről:

"Római reverendás papok beszélgettek sáfrány színű ruhába öltözött szerzetesekkel, mások élénk vitát folytattak turbános szikhekkel. Egyik este a neopogány wicca (varázslás) képviselői egy holdtöltéhez kapcsolódó rituális szertartást mutattak be..."

Úgy tűnik tehát, hogy a római katolicizmus a különböző hiteket összekötő hídnak a szerepét tölti be. Ez a tény önmagában nem meglepő, azonban az mégiscsak meghökkentő, hogy látni teljes evangéliumi keresztényeket, akik ugyancsak ráléptek ennek a hídnak az egyik pillérére, míg a híd másik pillérén hinduk, buddhisták és más pogány hitűek állnak. Ha valóban az utolsó időkben élünk, ami szinte teljesen nyilvánvaló, akkor biztos, hogy nem fog sokáig magára váratni az sem, hogy mindkét oldal elérkezik a híd közepére.

Dave Hunt - Aposztázia és ökumenizmus 8.

Az „imában” mindenki egyesül

1979-es hivatalba lépése óta II. János Pál pápa rendkívül nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az ökumenizmus világvallás legyen. A pápa egyik legfontosabb és leggyakrabban használt módszere az, hogy közös imára hívja össze a világ vallási vezetőit. A közelgő ezredfordulóra egy példátlan imaközösséget tervez muzulmánokkal és zsidókkal az egyiptomi Sínai hegyen, legalábbis ez olvasható az egyik vatikáni levélben.

II. János Pál pápa egyik legnagyobb tette az volt, hogy 1986-ban az olaszországi Assisiben összehívta a világ 12 fő vallásának 130 vezetőjét, hogy imádkozzanak a békéért. Ez azt jelentette, hogy együtt imádkozott kígyó- és tűzimádó, spiritiszta, animista, észak-amerikai varázslódoktor, buddhista, muzulmán, hindu, „keresztény” és katolikus. A pápa kijelentette, hogy mindannyian „ugyanahhoz az istenhez imádkoznak”. Ebből az alkalomból a pápa megengedte jó barátjának, a dalai lámának, hogy az oltáron kicserélje a keresztet Buddha szobrával a Szent Péter templomban, Assisiben, és megengedte neki és szerzeteseinek, hogy buddhista imádási szertartásokat végezzenek.

Két tényező fog rendkívül fontos szerepet játszani a világ egyesítésében: az ökológiai (környezettani) tényező és a béke. Egyre inkább elfogadott vélemény az, hogy a „békét” csak valami felsőbbrendű erőhöz való ima által lehet elérni, és végül is „bármelyik isten megteszi”. A pápa assisi példáján felbuzdulva ún. „hitközösségi tanácsok” kezdenek elburjánozni az Egyesült Államokban. Keresztények jönnek össze más vallások képviselőivel, hogy imádkozzanak, és más kulturális programokon vegyenek részt. Az egyik összejövetelről egy résztvevő így számol be:

"Swami Bhaskarananda, egy hindu elénekelt egy imát istenhez, Ismail Ahmed, egy muzulmán pedig elmondott egy istenhez szóló rövid imát...; mindketten egy olyan oltár előtt álltak, ami Sri Ramakrishna, Jézus Krisztus és Buddha képeivel volt feldíszítve."

Az imák egyesítik a vallásokat világszerte, és ez olyan helyeken is megtörténik, ahol evangéliumi keresztény vezetés van. 1993-ban Washington D. C.-ben egy reggeli ima-összejövetelen Kerry szenátor felolvasta a Bibliából a János 3,1-21-et (kihagyva a kulcsfontosságú 16. verset), és azt mondta, hogy értelmezése szerint Krisztus itt „egy szellemi megújulásról” beszél, és ezért találkozik egymással „Krisztus szellemében hindu, buddhista, muzulmán, zsidó és keresztény”. Az alelnők, Al Gore azt mondta, hogy „az Istenbe vetett hit, vagyis egy magasabb rendű erőbe vetett bizalom, bármi is legyen annak a neve”, nézete szerint rendkívül fontos.

Isten azt mondta: „Ha az én népem, aki az én nevemről neveztetik”, imádkozik, „meghallgatom őket a mennyből” (2Krónika 7,14). Ez nem arra buzdít, hogy Baál, Astarót és más istenek imádói fogjanak össze, és egyesüljenek Izraellel egy imaközösségben. Ez utálatosság lett volna Isten szemében! Ma mégis evangéliumi keresztények fognak össze és csatlakoznak sokszínű tömegekhez, hogy imaközösséget vállaljanak velük, és hogy a társadalmi igazságosság és a béke érdekében munkálkodjanak.