Az imént tértünk csak vissza szálláshelyünkre a Reinhard Bonnke búcsúevangélizáció nyitóestjéről itt a nigériai Lagosban. Afrika minden részéről többszáz egyházvezető van jelen, több mint 400 nemzetközi vendéggel együtt, akik a csoportunkkal érkeztek. Egy igazi történelmi mérföldkő ez a rendezvény, amelyen Reinhard Bonnke 50 éves afrikai szolgálatát ünnepeljük. De ez csak Bonnke búcsúja Afrikától, a CfaN mint szolgálat folytatja munkálkodását, és hisszük, hogy még sok éven át szolgálhatunk az evangéliummal itt Afrikábn és a világ más tájain.
Ma este Bonnke evangélista - a tőle megszokott módon - egy erőteljes és kristálytiszta evangéliumot hirdetett. Hatalmas öröm volt látni őt újra afrikai földön prédikálni! Sok ezren válaszoltak a megtérésre hívásra, és sokan meggyógyultak. Az összejövetelt több keresztény tévétársaság és online média is közvetítette Nigériában és világszerte.
Szükségünk van az imatámogatásotokra ezen a héten. Az ilyen méretű eseményeknél mindig a teljesítőképességünk határait súroljuk. Nagyon sok kihívás van, köztük különösen a felázott, sáros terep. Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok, hogy a héten már ne áztassa eső a területet! Kérjük Isten védelmét a vendégeinkre, imádkozzunk jelekért és csodákért, és különösen a lelkek aratásáért. Végül fontosnak tartom megismételni, hogy bár ez az evangélizáció Bonnke búcsúevangélizációja Afrikától, valójában csak a kezdete valami újnak, amit az Úr úgy mutatott meg nekem, mint a “Kétszeres Aratás Évtizede” a Christ for all Nations számára. Ezzel az alkalommal elkezdődik, és a legjobb még csak ez után jön!
Veletek együtt az evangéliumért: Daniel Kolenda evangélista Reinhard Bonnkéval és az egész CfaN csapattal Lagos, 2017. november 8.
A nyelveken szólást megpróbálták „stressz állapotban a tudatalattiból feltörő" pszichológiai jelenségként megmagyarázni. Számomra elképesztő, hogyan lehet a tudatalattinak tulajdonítani ilyen fantasztikus képességeket: azt, hogy emberek hosszan és értelmesen tudnak beszélni olyan nyelveken, amiket soha nem hallottak, vagy szakszerűen tudnak nyilatkozni számukra teljesen ismeretlen kérdésekben.
Nils Bloch Hoel,az 1964-ben megjelent The Pentecostal Movement (A pünkösdi mozgalom) című művében a nyelveken szólást lelki defektusnak diagnosztizálja, a nyelveken szólókat pedig „alfajként" bélyegzi meg. Orvosi szakvéleménye szerint ,a valódi xenolália" (ismeretlen nyelveken való szólás) egyfajta elmezavar következménye, amikor is a feledés homályába merült kifejezések törnek elő úgynevezett „motorikus beszéd" formájában a páciensből, aki eközben extázisbán vagy traumában van. Szerzőnk erőltetett badarságait olyan jól hangzó szakkifejezésekbe csomagolja, mint hipermnézia vagy kriptomnézia (túlzott, illetve rejtett emlékezés), és mindezt „kielégítően racionális magyarázatnak" tartja. Nehezen tudok ennél kevésbé „kielégítőt" és „racionálist" elképzelni!
Mi, akik naponta szólunk nyelveken, igazolni tudjuk, hogy sem extázisbán, sem traumában, hanem elmebeli képességeink teljes birtokában tesszük ezt. Nils Bloch Hoel azonban, úgy tűnik, maga sem elégedett magyarázatával, mert a végén hozzáteszi: nem tartja kizártnak, hogy a jövőbeni pszichológiai kutatások más magyarázatra fognak vezetni. Valóban könnyen lehet - talán arra, hogy a Szent Szellemtől van?! Miért ne? Ezt a magyarázatot senki nem tudja cáfolni!
Válaszként megemlíthetjük még a szintén norvégiai származású tudós, Thoralf Gilbrant véleményét, aki a tizenhat kötetes Biblical Library (Bibliai Könyvtár) nemzetközi kiadásának szerkesztője. Az 1985-ös Pünkösdi Világkonferencián bizonyságot tett arról, hogy nagymamája, aki egy szót sem tudott olaszul, folyékonyan prédikált olasz matrózoknak, valamint hogy ő maga is fültanúja volt, hogy egy idős kórista gyönyörű brit angolsággal imádkozott, mikor azonban szóba akart elegyedni vele, rádöbbent, hogy az illető egy árva szót sem tud angolul. Egyikük sem volt extázisban, sem traumában, sem ezekhez hasonló állapotokban.
Mások úgy gondolják, hogy csak egy egyszeri alkalomra szóló csoda volt az, amikor Pünkösd napján az apostolok olyan érthető nyelveken kezdtek szólni, amiket soha nem tanultak - a korintusiak nyelveken szólása viszont már egészen más. Ezt az elképzelést nemcsak hogy semmi bizonyíték nem támasztja alá, de semmi különösebb értelme sincs, ha csak nem az, hogy a csodákat visszautalja a régmúlt idők ködébe.
Azt az ellenvetést is többször hallani, hogy nem keresztény körökben is lehet példát találni a nyelveken szólásra. Rendszerint arra hivatkoznak, hogy a mormonok is szólnak nyelveken. Ehhez kétség nem fér. Sőt, ahogy korábban már utaltam rá, a pogány istenek templomaiban elhangzott jövendöléseket a Veszta-szüzek és mások nemegyszer valamiféle halandzsázás formájában adták elő, amiket aztán a papok állítólag megmagyaráztak. Amint az egyiptomi varázslók esetében is láthatjuk, az ördög mindig megpróbálja utánozni Isten csodáit, például azt is, hogy természetfeletti beszédre bírja szolgáit. Pál ennek tudatában mondja azt az lKorintus 12,3- ban, hogy „senki, aki Istennek Lelke (Szelleme) által szól, nem mondja Jézus átkozottnak." Pál itt nem egy elméletileg fennálló lehetőségről beszél. Úgy emlegeti, mint ami könnyen megtörténhet, és alighanem meg is történt, de a benne megnyilvánuló szellem nem Istentől volt. Nemcsak a Szent Szellem ajándékai természetfelettiek, hanem az okkultizmus jelenségei is.
Az a tény azonban, hogy Sátán is képes természetfeletti jelenségeket produkálni, nem jelenti azt, hogy minden természetfeletti sátáni volna. Jézus is szembesült ezzel a félelemmel, és ezért mondta, hogy „melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki? vagy ha halat, vajon a hal helyett kígyót ád néki? Avagy, ha tojást kér, vajon skorpiót ád néki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket (Szellemet) azoknak, akik tőle kérik." (Lk 11 11-13) A nyelveken szólás nemegyszer a gyógyulásoknál és a nyilvánvaló csodáknál is inkább zavarba hozta a hitetleneket, és mélyebben meggyőzte az előítélet nélkül közeledőket.
Ezek után könnyű válaszolni arra a kérdésre, miben is áll a nyelveken szólás ajándéka. Nem minden nyelveken szólónak van ajándéka a nyilvános istentiszteleten való felszólalásra - Pál ezzel foglalkozik a Korintusi levélben. Amennyiben vannak ezen a területen kipróbáltan jól szolgáló személyek, a páli útmutatásokat követve végezzék tevékenységüket. Az „ajándék" kifejezés többféleképpen is értelmezhető. Minden nyelveken szólás tágabb értelemben Isten ajándéka, gyülekezeti értelemben azonban olyan személyeknek „van meg" ez az ajándékuk, akiket a Szent Szellem rendszeresen inspirál arra, hogy ilyen módon építsék a gyülekezetet - természetesen magyarázóval együtt, betöltve azt a törvényt, hogy „két tanú szájából...".
Milyen segítséget nyújtanak a nyelvek?
Próbáljuk meg most összegezni, milyen segítséget jelent az, ha nyelveken imádkozunk:
- Olyan szükségeket tudunk így megfogalmazni, amiket nem tudunk magunktól kifejezni, és azt sem tudjuk, hogyan imádkozzunk. A nyelveken szólás hozzásegít bennünket Isten jelenlétének érzékeléséhez, és megerősít meggyőződésünkben, hogy meghallgatja az imáinkat.
- A démonok ellenállását le tudjuk győzni.
- Mikor az elménk már nem tud tovább az imára figyelni, szellemünk ily módon tovább tud imádkozni.
- Akkor is tudunk nyelveken imádkozni, miközben valamilyen mechanikus tevékenységre kell koncentrálnunk, például autót vezetünk
- A nyelveken szólással építjük magunkat
Bár még távolról sem merítettük ki ezt a rendkívül fontos témát, ezen a ponton befejezzük tanulmányozásunkat. Isten Szelleme minden módot meg kíván ragadni arra, hogy szükségekkel teli életünkbe és kétségbeeséssel küszködő világunkba behatoljon. Azt kívánom, hogy találjon ehhez nyitott partnerekre bennünk!
Az lKorintus 12,10-ben magyarázásnak fordított görög szó a hermiéneia. A szakemberek szerint inkább „az elhangzottak megmagyarázása" jelentést hordozza, semmint fordítást. Az lKor 14,27-28-ban is hasonló kifejezéssel találkozunk: szavakba önt (görögül dierméneuo).
Szeretnénk elsősorban azon a területen segítséget és útmutatást adni, hogyan használjuk a nyelveket nyilvánosan, istentisztelet keretein belül.
A Szent Szellem által adott nyelven tömören elmondott üzenet egy másik nyelven jóval hosszabb magyarázatot igényelhet. Egyikünk sem ismeri az angyalok nyelvét, és könnyen elképzelhető, hogy jóval tömörebbek a földi nyelveknél, így egyetlen kifejezés megmagyarázása esetleg több földi szót is igényelhet. Emellett annak, hogy egy nyelveken átadott rövid mondatot egy ötször olyan hosszú magyarázat követ, az is lehet az oka, hogy ugyanazt a témát a prófétaság szelleme megragadja és még jobban kibontja.
A magyarázatnak nem kell szükségképpen azonnal elkezdődni, amint a nyelveken szóló elhallgatott. Nem szükséges az egész közösségnek elcsendesednie és arra várnia, hogy mikor jön a magyarázat. Semmi akadálya annak, hogy a magyarázat jóval később hangozzon csak el. Ha a Szent Szellem úgy akarja, elméletileg az is elképzelhető, hogy a magyarázó csak egy következő összejövetelen adja elő mondanivalóját, feltéve, hogy ugyanazok az emberek gyűlnek össze - ez azonban a gyakorlatban igen ritka.
Olyanokat is hallani, hogy mivel egyes nyelveken átadott üzenetek kizárólag Isten dicsőítését tartalmazzák, nincs szükség azok megmagyarázására. De vajon miért ne kellene a dicsőítést megmagyarázni? A nyelveken szólás és a magyarázat erőteljes dicsőítő töltést hordoz, a dicséret pedig rendkívül építő. Mikor az első tanítványok pünkösdkor nyelveken kezdtek szólni, az egybegyűlt sokaság azt hallotta, hogy „az Istennek nagyságos dolgait" szólják. Vagyis a százhúsz tanítvány a zsoltárok stílusában szólalt meg először! Miért ne lehetne ez így ma is?
Az Isten nagyságos dolgairól szóló, Krisztus előtt keletkezett leírások, a zsoltárok Istennek hatalmas csodáiról, mint például az Egyiptomból való szabadulásról szóltak. A dicsőítésnek nem kizárólag abból kell állnia, hogy leborulunk Isten mennyei (és számunkra elképzelhetetlen) trónja előtt. Isten legcsodálatraméltóbb tette, hogy Ő volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot". A Golgota kezdettől fogva a keresztény dicsőítés középpontjában áll. Ezért nem meglepő, ha a mai próféták a nyelvek magyarázása során dicsőítik azt a nagyszerű megváltói művet, melyet a régi idők prófétái már előre hirdettek nekünk. A Kereszt dicsősége és Istennek a Golgota vérével szerzett legcsodálatraméltóbb műve volt a dicsőítés tárgya a János által látott mennyei jelenetben is (lásd: Jelenések 5).
Azt állítani, hogy az lKorintus 14-ben Pál helyteleníti a nyelveken szólást, a Szentírás feje tetejére állításának általam ismert legelképesztőbb példája! Épp ellenkezőleg, olyan kijelentéseket tesz itt Pál a nyelveken szólásról, melyek még a prófétálásról sem mondhatók el: „Aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek... lélekben (a Szellemben) beszél titkos dolgokat" (2.vsz.). „Ha nyelvvel könyörgök, a lelkem (szellemem) könyörög" (14.vsz.). „A nyelvek tehát jelül vannak., a hitetleneknek" (22.vsz.). „Szellemeddel dicsőíted Istent" (16.vsz. - az angol fordítás alapján).
Az istentisztelet rendje
A korintusiaknak adott útmutatások így zárulnak le a 39. és 40. versekben: „Azért atyámfiai törekedjetek prófétálásra, és a nyelveken szólást se tiltsátok. Mindenek (azonban) ékesen és jó renddel legyenek". Milyen rendről van itt szó? Istenéről? Vagy a mi saját, kovácsoltvas óvintézkedéseinkről? Szó sincs itt erről! Az isteni rendbe belefér az Alpok csipkés hegygerinceinek nyersesége is, s ez mit sem von le a fenséges összképből. Az istentiszteleten helyet kell kapnia a spontaneitásnak is, mint mikor a hegytetőn hirtelen tárul elénk a szédítő látvány. Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása nyelve, kijelentése, magyarázata." (26.vsz.) A Szent Szellem vezette istentisztelet olyan, mint az élő vizek folyamai, mint a pusztaságban felfakadó vízforrás.
Mindennek ellenére nem úgy áll a dolog, hogy a nyelveken szólás teljesen az istentiszteletekre lenne korlátozva. Pál azt írja, szeretné, ha mindenki szólna nyelveken. Nyilvánvalóan nem arra gondol, hogy az istentiszteleten mindenki nyilvánosan üzenetet adjon át nyelveken. (Vesd össze: 14,5.23) Ehhez talán egy álló hétig tartó összejövetelre volna szükség. Pálnak az a kívánsága, hogy mindnyájan szóljunk nyelveken, csak úgy teljesedhet be, ha a hívők e téren szerzett képességeiket egyéni imaéletükben gyakorolják.
A nyelveken szólás ugyanis ima (2.vsz.), tehát egyik módja annak, hogy „a Szellemben imádkozzunk" - különösen, mikor nem is tudjuk pontosan, miért kellene imádkoznunk, amiről a Róma 8,26 beszél. Érdekes, hogy nem feltétlenül csak arra vonatkozik ez, mikor valaki másért járunk közben, hanem saját magunkra is, hiszen Pál így folytatja: „Maga a Lélek (Szellem) esedezik mi-érettünk" Nyelveken imádkozva önmagunkért is imádkozhatunk. Ez a magyarázata annak, hogy azok a milliók, akik megragadják a Szent Szellemnek ezt a megnyilvánulását, akkor is „áttörést" tapasztalnak meg imaéletükben, amikor úgy érzik, se kedvük, se erejük nincs az imádkozáshoz. Ettől függetlenül igaz az, hogy Pál a nyelveken szólást elsősorban a nyilvános istentiszteletek szempontjából tárgyalja.
Pál a gyülekezetre vonatkoztatja azt is, hogy az ajándékok működésének célja az „épülés, intés és vigasztalás" (14,3), és hogy a próféciákat másoknak kell elbírálniuk. Ez a két útmutatás egészen világossá teszi, hogy a nyelvek, a magyarázás és a prófétálás célja nem az egyéni vezetés elnyerése, ezért nem családi körben, nem is barátok között, sem pedig férj és feleség között kell gyakorolni őket. A gyülekezetben, tehát olyan helyen kell használni őket, ahol olyan személyek is jelen vannak, akik megítélhetik azokat.
A tapasztalat bőséges példával támasztja alá ennek fontosságát. Nem csupán a személyes véleményem az, hogy a nyelveket és a magyarázást nem tanácsos otthon, és különösen nem egyéni vezetés megszerzése céljából használni - a rengeteg szellemi katasztrófa és hajótörés önmagáért beszél. Számos gyülekezetet osztott már meg ez a gyakorlat. Elengedhetetlenül fontos ezen a területen az arra érett személyek ítélete, ami egyenértékű azzal, hogy az istentiszteleteken jelen kell lennie egyfajta felügyeletnek.
A pünkösdiek jellegzetes aprócska kápolnáikban, illetve külvárosi csarnokaikban fél évszázad minden megvetése ellenére kitartottak meggyőződésük mellett. Ezek a gyülekezetek - számuk ma százötvenmillióra tehető - alapokmányaikban a nyelveken szólást nevezik meg a Szent Szellemben való keresztség elsődleges jeléül. Bármilyen érvet is hoznak fel az akadékoskodók - akár lehet az Apostolok Cselekedeteinek könyve alapján teológiát felállítani, akár nem - a tények magukért beszélnek. A Biblia világos képet ad nekünk a Szent Szellemmel való betöltekezésről: mindig külső megnyilvánulások kísérték, melyek közül legszembeötlőbb a nyelveken szólás. Az apostoli időkben senki, de senki nem gyakorolta ezt másként!
Ha valaki nem fogadja el a nyelveken szólást, honnan fogja tudni, hogy tényleg betöltötte-e a Szent Szellem? Hogyan fog ez jelentkezni személyiségében? Ha másokat meggyógyítasz, az nem sokat mond el arról, hogy te magad mekkora áldás alatt vagy? Az Újszövetségben „új teremtésről" van szó; nem egy kicsit életre pofozott régi, hanem élet a halálból!
A nyelveken szólás az egyetlen ajándék, amely az lKorintus 12-14 minden listáján ott szerepel. A bibliai értelemben vett nyelveken szólás kizárólag Isten segítségével válik lehetségessé. Helyes dolog-e, ha az ember védekezik, és elzárja magát ez elől a mennyei ajándék elől? Egy korábbi fejezetben rámutattunk, hogy nincsenek kisebb vagy nagyobb ajándékok. Nem lehet tehát, hogy egy ajándék olyan elhanyagolható jelentőségű legyen, hogy ne is foglalkoztasson bennünket. Isten nem ilyen silány ajándékokat osztogat. Ha mi magunk nem is fogjuk fel értéküket, Ő igen!
Némelyek azt tanítják, hogy nyelveken szólás nélkül is be lehet töltekezni Szent Szellemmel, mások meg azt, hogy a Szent Szellemet az újjászületéskor vesszük, és ezután kell nekilátnunk, hogy keressük az ajándékokat. Mindenképpen cáfolni igyekeznek azt a pünkösdi álláspontot, hogy a nyelveken szólás a Szent Szellemmel való betöltekezés „kezdeti bizonyítéka". Nem értem, mi a vonzó ezekben a tanításokban? Szent Szellem nyelveken szólás nélkül - kinek jó ez? Ha nem akarod elfogadni ezt az ajándékot, egy másikat is szükségképpen ki kell, hogy húzzál a Korintusi levél listájáról - a nyelvek magyarázását. Vajon szabad-e így válogatnunk az isteni kínálatból?
A nyelvek működése
Számtalan írás jelent már meg a nyelveken szólás témájáról. Ebben a tanulmányban néhány alapelv lefektetésén és a mélyebb megértés elősegítésén kívül még valamit szeretnék elérni ezzel kapcsolatban. Ösztönözni szeretném az olvasót, hogy kívánja Isten ajándékait, melyek a tapasztalat szerint mindig a hit megszilárdulását és az evangelizálásra való készség erősödését eredményezik.
A „nyelveken szólók" azért váltak a világi, illetve az egyházi történelem meghatározó tényezőivé, mert olthatatlan vágy élt bennük, hogy másokat Istenhez vezessenek. Sokakat megragadott a lelkükben lobogó tűz, a mély meggyőződés. Ne kérdezd, hogyan, vagy miért. Egyszerűen ott van! Lehet, hogy némelyeknek ez nyelveken szólás nélkül is megvan, sok millió ember szívében azonban egyértelműen az volt a katalizátor, hogy a nyelveken szóláson keresztül mélyebben megismerkedtek a bennük lakozó Szellemmel.
Korábban már megemlítettük, hogy az lKorintus 12-ben Pál csak kilencet sorol fel a Szent Szellem összes megnyilvánulásai közül. Ezen a listán csak a keresztény istentiszteleten rendszerint jelentkező ajándékok szerepelnek. A Szent Szellem más munkái, mint például amikor a hívők kígyókat vesznek fel, vagy nem árt nekik a méreg, nem képezik a rendes keresztény istentisztelet részét.
Pál a prófétálást jobban értékelte, mint a korintusiak, akik inkább a látványosabb megnyilvánulásokat, különösen a nyelveken szólást kedvelték A szenzációhajhászás egyetlen korban sem volt ismeretlen jelenség, mint ahogy manapság is eléggé elterjedt. Előfordulhat, hogy valaki csak a szenzáció kedvéért akar csodát látni. A korintusiak nyelveken szólása Pál fülében inkább a „zengő gong vagy a csattogó cintányér" (Lásd: lKor 13,1 - az angol fordítás alapján) benyomását keltette. Erről a harsány, magamutogató viselkedésről Pál szelíden a prófétai alázatosságra tereli a figyelmet, mondván, hogy magyarázó híján a nyelveken szóló inkább maradjon csendben.
A következő sorok - reményeink szerint - hozzásegítik az új generációt, hogy a nyelveken szólással szemben napjainkig tovább élő fenntartások hátterét jobban megérthessék. Sokaknak semmi ellenvetésük nincs azzal szemben, hogy mások szólnak nyelveken, saját maguk számára azonban nem nagyon erőltetik a dolgot. Lehet azonban valaki pünkösdi, illetve karizmatikus nyelveken szólás nélkül? Nos, az első igazi Pünkösd napján mindnyájan szóltak nyelveken! A többi természetfeletti ajándékkal minden rendben van - gyógyulás, démonűzés, prófétálás, bölcsesség és tudomány beszéde, csodatévő erők. A lényeges különbség: ezek egyike sem követeli meg ugyanazt az önátadást! Mindezek úgy is működnek, ha közben a legjobb zakónkat méltóságteljesen begombolva tartjuk Tény az, hogy betegeket gyógyítani, bölcsesség vagy tudomány beszédével szolgálni, illetve prófétálni egészen visszafogott módon is lehet, a nyelveken szólás azonban valami egészen más. Még az üdvösséget is lehet nagyon illemtudóan venni, a nyelveken szólás azonban, úgy tűnik, teljesen aláaknázza méltóságteljes kimértségünket. (Isten talán pontosan ebből a célból adja!)
Sok kereszténybe szinte belenevelték a nyelveken szólás-ellenes szemléletmódot, ezért eleve előítélettel közelítik meg ezt a gyakorlatot. Mások problémája az,hogy csalódtak. Egyesek rendkívüli károkat okoznak azzal, hogy mesterséges módszerekkel próbálnak másokat hozzásegíteni a nyelveken szólás beindulásához. Az ellenállás mélyén az az ösztönös félelem húzódik meg, hogy az ember nem akarja elveszíteni önuralmát - holott a nyelveken szólásban szó sincs erről. Isten sohasem avatkozik úgy be az életünkbe, hogy ne tartaná tiszteletben szabad akaratunkat. „A próféták Szelleme alá van vetve a prófétáknak (1. Kor. 14:32). Az Apostolok Cselekedetei 2,4 arról számol be, hogy tanítványok betöltekeztek Szent Szellemmel, „kezdének szólni más nyelveken, amint a Szellem) adta nékik szólniuk." Istentől szólni akkor és csak akkor lehetséges, ha az ember akarata Isten akaratával találkozik. Nem kell semmiféle „leuralástól" félnünk, és ilyesmit nem is szabad megengednünk. A Szent Szellemmel való keresztség azonban távolról sem azt jelenti, hogy illetőt megszállja a Szent Szellem. Egy démon megszállhatja az embert, Isten áldott Szellemétől azonban ez távol áll! Azt viszont el kell ismernünk, hogy Isten jogosan tart ránk igényt templomaiként és szolgáiként is - „kérlek azért titeket atyámfiai... hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket". (Róm 12,1)
Ha a Szent Szellemet akarjuk, emlékezzünk meg Péter szavairól: „Az Istennek szent emberei" mindig „a Szent Lélektől indíttatva [értsd: vitetve] szólottak." Nem volt emiatt lelkiismeret-furdalásuk, és nem voltak olyan aggályaik, hogy a Szent Szellem „leuralja" őket, illetve, hogy szeretnék kimért méltóságteljességüket megőrizni. A méltóságteljesség nem szerepel a Szent Szellem gyümölcsei között - ezzel szemben az öröm: igen! Isten nem rángatja madzagon az embert, viszont beköltözik a testünkbe, és felvállalja beszédünk egy részét! Ami pedig a méltóságteljességet illeti: ha az apostolok nyomdokaiban szeretnénk járni, az ő példájukat kell követnünk - ők pedig nem sokat adtak személyi méltóságukra. Már pünkösd napján elkezdték őket csúfolni - akkor éppen részegnek nevezték! Mindez azonban nagyon csekély ár az Istentől kapott hatalmas áldásokért!
A legtöbb ember problémája az, hogy ösztönösen így gondolkodnak: „Én vagyon én, és senki nem jöhet annyira közel hozzám, hogy amit cselekszem, az ne teljesen én legyek. Még Isten sem!" Sok ember úgy felhúzza a lelkén a cipzárt, mintha a Szent Szellem valami betolakodó lenne. Ő a testünkben mint templomban akar lakozni.
Pontosan ez a bajunk, azért akadékoskodunk annyit, mert nem vagyunk hajlandók a testünket átadni neki! A Szent Szellem azonban nem erőszakos, és nem akar letámadni bennünket. Meg kell azonban értenünk, hogy Isten arra teremtett minket, hogy Ő bennünk lakozzon. Dr. Huxley megjegyzése igazabb, mint talán maga is gondolta volna: Valóban „Isten formájú űr van a lelkünkben". Csak Isten tudja betölteni. Ez itt a bökkenő! Az emberi szív arany kapuja - a jeruzsálemi mintájára - csak a Seregek Ura előtt nyílik meg!
Isten nemcsak szellemi, hanem fizikai értelemben is birtokba akar venni bennünket - ebben áll Pünkösd forradalmisága, és sok ember életében ez jelenti a Rubicont, amin nem mernek átkelni, bár csodálják azokat, akik megteszik. Fizikailag és minden más módon is eggyé kell lennünk Vele: Ő mibennünk, és mi Őbenne - miként a szivacs a vízben. A bíborszínű ruhafestékbe mártott kelme felveszi annak a közegnek a karakterét, amibe belemerítik. Így van ez a Szent Szellemben alámerítkezőkkel is.
Na már most, ha Isten fizikailag is bennünk lakik, nem jogosan várhatjuk-e, hogy ennek fizikai megnyilvánulásai is legyenek? És mi más lehetne ez, mint a nyelveken szólás? A nyelv vajon nem a hajót irányító kormánylapáthoz hasonlít - miként Jakab mondja? Mit jelent ebben a viszonylatban, ha nem engedjük Istennek, hogy a nyelvünket beszédre használja? Ez az ajándék Tőle van - és ha mi nyelveken szólunk, ahogy a Szent Szellem adja a szólást, vajon nem jogosan számíthatunk-e csodálatos megtapasztalásra?
Attól a dicsőséges élménytől idegenkedünk, hogy belesodródunk Isten céljainak óceánjába; hogy pünkösd hatalmas szélvihara - miként Izrael prófétáit - minket is magával ragad? Az általunk civilizációnak nevezett keményítő merevítette meg úgy a ruhánkat, hogy nem tudunk kibújni fojtogató páncéljából, hogy "Krisztust öltözzük magunkra"? Hol vannak Jézus könnyei? Hol van az Ő szeretete? Hol van az, hogy mi hordozzuk Keresztet? Hogyan jelenik meg bennünk az, hogy Ő önmagát feladva, teljesen alávetette magát Istennek? A világ mindenféle szenvedélyes lelkesedést értékelni tud egyet kivéve - az Isten szeretetét! Mi az, amit akarunk? Lakályos és kifinomult kultúránkhoz ragaszkodunk vagy átadjuk magunkat az isteni természet égő és lüktető hajtóerejének?
Úgy tűnik, mind a mai napig nem fogadták el széles körben azt a tényt, hogy a Szent Szellemben való keresztség a nyelveken szólással együtt olyan igazság, mely új fénnyel ragyogja be az összes többi igazságot. Nemcsak személyes életünkben, hanem teológiánkban és minden más viszonylatban is új dimenzió nyílik meg előttünk. Minden drágakőnél fényesebben ragyogó igazság ez. Isten a testünkben lakozik, és nemcsak „szellemi módon". Jóel arról prófétált, hogy Isten Szelleme kitöltetik minden testre. Ahogy a szellemünkben, Isten a testünkben is ott akar lakni!
Akár üdvösségről, akár bűnbocsánatról, akár megváltásról legyen is szó, a test mindig ott szerepel - még akkor is, ha magáról Istenről beszélünk hiszen „az Ige testté lett". Az Isten és a mi emberi természetünk közötti egység a lehető legjobban abban tud megmutatkozni, ha a Szent Szellemmel közösen tudunk megszólalni. Istennek az Ő népében való lakozása mindig is együtt járt hallható megnyilvánulásokkal. Ha korunk teológusai nem a pünkösdi események fényében gondolkodnak, eldobják a kezükből az igazság egy jelentősen kibővített könyvtárának kulcsát. Minthogy a világ valaha élt egyetlen tökéletes Embere az isteni és az emberi egysége volt, nekünk pedig Hozzá hasonlóvá kell lennünk, miért igyekszünk minden áron elleplezni ennek bizonyítékait? Őbenne lakik az Istenség teljessége testileg!
Nagyon tanulságos megismerni a jelenleg hívők milliói által gyakorolt nyelveken szólás történelmi hátterét. A huszadik század nagy részében a nyelveken szólást mereven ellenezték, sőt egyenesen tiltották, annak ellenére, hogy az lKorintus 14. így zárul: „A nyelveken szólást ne tiltsátok." Nagyon elgondolkodtató módon ugyanennek a fejezetnek azt a részét, ahol azt olvassuk, hogy „az asszonyok hallgassanak a gyülekezetben" - ezt a kitételt teljes súllyal bevetették a nőkkel szemben, a nyelveken szólással kapcsolatos megjegyzést azonban teljesen figyelmen kívül hagyták. A mai napig is vannak gyülekezetek, melyek a nőket és a nyelveket egyaránt elnémították, és a nőkre vonatkozó fél mondat kivételével az egész 14. fejezet felett elsiklanak. A nőkről szóló verset teljesen elkülönítve értelmezik mindattól, amit Pál máshol ugyanebben a témában leír. Ebben a rövid fejezetben azonban nincs módunk részleteiben végigkövetni bizonyos teológusoknak ezt a hátra-bukfencét.
A „nyelveken szólók" - ahogy elnevezték őket - évtizedeken át hagyományos célpontjai voltak az lKorintus 13 szeretetről szóló verseiből „inspirálódott" dorgálásoknak. Nehezen tudom azonban belátni, hogy ezek a rosszindulatú célozgatások valami hatalmas szeretettől átitatva fogalmazódtak volna meg, vagy hogy maguk a kritikusok a szóban forgó nemes erény ragyogó képviselői lettek volna. Az 1Korintus 13. természetesen Isten Igéje és fontos jól megszívlelnünk. Kilenc versen át hangsúlyozza a szeretet fontosságát. Mit kezdünk azonban ugyanennek a levélnek azzal a hetvenöt versével, melyek az ajándék használatára buzdítanak bennünket? Sőt az egész tizenharmadik fejezet is tulajdonképpen az ajándékokról szól, beleértve a nyelveken szólást (1. és 8.vsz.), és azzal a céllal íródott, hogy bemutassa azt a helyes alapmagatartást, melyben a nyelveken szólást gyakorolni kell. Ezért követi ezt a részt rögtön a következő felszólítás: "Kívánjátok a szellemi ajándékokat!" (a fejezetcím sajnálatos módon megszakítja a gondolatmenet folyamatosságát) Szabad-e nagy figyelmet fordítanunk a szeretetről szóló fejezetre, s ugyanakkor figyelmen kívül hagyni a nyelveken szólás ajándékát, melyről tulajdonképpen az egész fejezet szól.
Azok az emberek, alak századunk elején a nyelveken szólást újra felfedezték és elfogadták, a legodaszántabb és legistenfélőbb keresztények közül kerültek ki - többségük az úgynevezett Szentség Mozgalom képviselője. Szinte szenvedélyesen szívükön viselték az evangélium terjesztésének ügyét, és miután 1901-ben elnyerték Pünkösd áldását, kezdetét vette az a világméretű evangélizálással fémjelzett ébredés, mely az egész huszadik századon változatlan intenzitással átívelt.
A glosszolalia történetét a huszadik század kezdetétől fogva nagy szellemi horderejű események kísérték. Az egész keresztény kor legnagyszabásúbb lélekmentő megmozdulását indította el. Az evangéliumi keresztények egy részét azonban valósággal megszállta a félelem, és vezetőik minden tekintélyüket latba vetették a nyelveken szólás terjedésével szemben. Ennek viszont tragikus és igen messzire ható következményei lettek. Az Isten által elküldött ébredést Biblia-hívő keresztények milliói utasították el. Az apostolok idejére emlékeztető, huszadik századi ébredés jelentős része az evangéliumi körök támogatása nélkül ment végbe. Miközben George Jeffreys, a legelső és legnagyobb brit pünkösdi evangélista (akiről korábban megjegyeztem, hogy kézrátétellel imádkozott értem) Nagy-Britannia-szerte lobogó tűzlángkén terjesztette az evangélium üzenetét, szinte minden pulpitusról figyelmeztetések hangzottak el vele szemben. Anglia második legnagyobb városában, Birminghamben tízezer ember fogadta el Krisztust, és ezren tettek bizonyságot csodálatos gyógyulásról, a szabadegyházak vezető személyiségei mégis ellenpropagandába kezdtek szolgálata ellen.
Ez a hozzáállás csak akkor változott meg, mikor az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején kezdetét vette a karizmatikus ébredés. Azokon a nemzeteken, ahol a Szent Szellemnek ezt az újszerűen ható mozgását az evangéliumi keresztények elutasították, az ébredés lángjai helyett a háború tüze söpört végig. Példátlan a bibliai ajándékoknak ez a szomorú kimenetelű elutasítása! Első számú okként talán a rágalmakkal teli, az embereket félrevezető beszámolókat jelölhetnénk meg. Az Ellenség - aki az atyafiak vádlója - a félelmet használta fő stratégiai eszközként. Nagyon is jól látta, hogy egy csodákkal kísért evangélium mekkora kárt tud okozni alvilági, sötét birodalmának. Sajnálatos módon a „nyelveken szólóknak" éppen az a buzgalma váltott ki gyanakvást Biblia-hívők és liberálisok köreiben egyaránt, hogy mindenképpen meg akarták nyerni az embereket Krisztusnak. A hamis beszámolók, az előítéletek és egy megfelelő mértékű gyakorlati nyomásgyakorlás még a legistenfélőbb egyházvezetőket is kényszervágányra juttatta. Olyan légkör alakult ki, hogy a legnevesebb evangéliumi keresztényeket is minden további nélkül kiközösítették volna, amennyiben a nyelveken szólást elfogadják - kétségkívül nemcsak átvitt értelemben, hanem magából az Egyházból is.
1904-ben kezdetét vette a walesi ébredés. Nyomában világszerte szinte kétségbeesett éhség támadt hasonló áldás iránt. Az evangéliumi keresztények Németországban is konferenciákat és ima-összejöveteleket rendeztek. Jelszavuk ez volt „Urunk, tedd meg újra!" A Wesley-Whitefíeld-Finney-Edward-féle ébredések folytatásáért könyörögtek Isten azonban újat akart cselekedni, és egyelőre várt.
Németországban egy evangéliumi keresztény vezető minden karizmatikus tapasztalat nélkül gyakorlati összejöveteleket kezdett szervezni a Szent Szellemmel való megkeresztelkedés céljából, melyek csodákra éhes emberek meglehetősen vegyes összetételű sokaságát vonzották, kik közül sokan kétes vallási háttérrel rendelkeztek. Sajnos elvesztették a kontrollt a fejlemények fölött, míg végül az a két tapasztalt pünkösdi nő, aki segítő szándékkal jött Norvégiából megundorodva indult haza.
Az eset messze ható következményei között találjuk azt a hírhedtté vált "Berlini Deklarációt" is, mely ördöginek nyilvánította a nyelveken szólást Ez a rövid dokumentum kizárólag feltételezésekre épülő állításokat fogalmaz meg mindenféle igei vagy egyéb érv, illetve bizonyíték nélkül. A kiközösítéssel való fenyegetés hálására a legtöbb németországi evangéliumi keresztény úgy érezte, kénytelen felsorakozni a Deklaráció mögé. Így tudott ez a határozat olyan mély gyökereket verni, és olyan keserű gyümölcsöket teremni.
Hála Istennek, hogy ma, e könyv írásának idején már személyes tapasztalataim is vannak arról, hogy Németország-szerte - de más helyeken is - kibontakozóban van a pünkösdi-karizmatikus mozgalom újfajta iránya. A nyolcvan évet megélt Deklaráció levelei sárgulni kezdenek, és a keresztény szeretet lassan kitörli a múlt félreértésének nyomait. Remélhetőleg a Deklarációval együtt örökre leköszönnek azok a tragikus napok!
Talán azt is érdemes megjegyeznünk, hogy az üldöztetéstől való félelmükben az ébredést felvállalok közül is sokan levették a lábukat a „szellemi gázpedálról" - és ezen nem is lehet csodálkozni. Kialakult egy olyan mentalitás, hogy „ne okozzunk megbotránkozást a többi felekezetnek azzal a kirívó nyelveken szólással" - és gyakran ostobaságnak tartották, hogy ennek a furcsa gyakorlatnak túlságosan nagy nyilvánosságot adjanak. Végül a karizmatikus megújulási mozgalom kezdett némi enyhülést hozni az ilyen és ehhez hasonló, óvó rendszabályok terén.
Stanley H. Frodsham 1946-ban írta meg With Signs Following (Ezek a jelek követik őket) című művét, melyben olyan emberek történetét idézi, akik általuk soha nem hallott, illetve tanult nyelveken szóltak. A kritikusok természetesen mindezt hihetetlennek és lehetetlennek tartották, és a nyelveken szólásról való beszámolókat harmad- illetve negyedkézből származó legendáknak bélyegezve ennyivel el is intézték az egészet. Igazuk is volt, nemde?! Ugyanezen az alapon szokás a Biblia csodáit is semmibe venni!
Robert Skinner a kanadai Pentecostal Evangel szerkesztőjeként 1993 szeptemberében jó néhány, első kézből származó információt tett közzé a Redemption magazin hasábjain. Apja, aki folyékonyan beszéli a szuahéli nyelvet, szem- és fültanúja volt, amint egy Szent Szellemmel megkeresztelkedett fiatal hölgy tisztán és érthetően szuahéli nyelven szólt, holott ilyen beszédet életében még csak nem is hallott. A férfi a hölgynek minden szavát pontosan megértette, s a körülállók számára le is fordította. Fia, Gary, akit személyesen is ismerek, épp abban az évben tért haza Ugandából, hogy az Eastern Pentecostal Bible College (Keleti Pünkösdi Bibliai Főiskola) hallgatója lehessen. Az egyik ott tanuló diákot meglátogatta egy németországi ismerőse, aki azelőtt két héttel lett csak kereszténnyé. Az összejövetel után elmondta, hogy mennyire jól érezte magát, s meglepetten fejezte ki örömét, hogy az összejövetelen valaki orosz nyelven imádkozott, amit ő megértett, s gratulált a szabatos fordításhoz. A beszélők egyike sem tudott egy szót sem oroszul!
Sok érdekes eset között Robert Skinner megemlíti azt a húsz nyelvészhallgatót is, akik meglehetősen hitetlenül mentek el egy pünkösdi istentiszteletre, ahol aztán több, általuk is ismert nyelvet fedeztek fel - többek között olyan személyek szóltak folyékonyan olaszul és oroszul, akiknek ezen a területen a legcsekélyebb képzettségük sem volt.
Századunk jelentős részében képtelenség volt a nyelveken szólásról írni, hacsak nem a védekezés szempontjából. Azok számára, akiknek talán még a mai napig is kritikusok ellenvetéseivel kell megküzdeniük tanulmányunk során kitérünk majd á legjellegzetesebb érvekre, melyek e hosszú küzdelem alatt elhangzottak, azzal a megjegyzéssel, hogy mindig is lesznek egymással ütköző nézőpontok.
Minden ajándék közül ez váltotta ki a legnagyobb érdeklődést - és a leghevesebb ellenállást is. Annak elfogadása, hogy ez is az érvényes keresztény megtapasztalások körébe tartozik, korszakalkotónak bizonyult az Egyház történetében. A nyelveken szólás indította be világszerte azt a folyamatot, hogy a Szent Szellem kezd az Egyház figyelmének középpontjába kerülni, ezen felül egy olyan hatalmas evangélizációs hullám katalizátora is volt, amely mind méreteiben, mind sikerességében minden addigit felülmúlt.
A nyelveken szólást gyakran emlegetik annak görög nevén: glosszolalia. Mivel számos különböző elképzelés van forgalomban a nyelveken szólás mibenlétéről és eredetéről, mindenekelőtt rögzíteni szeretném, hogy ebben a tanulmányban milyen értelemben használjuk. Olyan földi vagy mennyei „nyelvekről" van szó, amit csak a hívők tudnak szólni, kizárólag a Szent Szellem segítségével. Sokszor maga a beszélő nem tudja, hogy mit mond. A nyelvek magyarázása is pontosan ugyanígy működik. Amennyiben a nyelveken szólás az istentiszteleten nyilvánosan, az egész egybegyűlt sokaság előtt hangzik el, feltétlenül magyarázatnak kell követnie. Elsősorban ebből az okból fejezetünk nagy részében együtt tárgyaljuk ezt a két ajándékot: a nyelveken szólást és a nyelvek magyarázását.
A nyelveken szólás a Szentírásban
Az Újszövetségben 26 ízben találunk említést a nyelveken szólásról: egyszer a Márk 16-ban, négyszer az Apostolok Cselekedeteiben és 21-szer az első Korintusi levélben. Mindez első ránézésre talán kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy a nyelvek a modern pünkösdi-karizmatikus körökben mekkora hangsúlyt kaptak. Ne tévesszük azonban szem elől, hogy a prófétálásról szóló utalások gyakran egyúttal a nyelveken szólásra is vonatkoznak. Pünkösd napján, mikor az első tanítványok elkezdtek nyelveken szólni és hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy lássa, mi történik, Péter így magyarázta meg a jelenséget: "Ez az [mármint a nyelveken szólás], ami megmondatott Jóel prófétától: ...prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok." A nyelveken szólás tehát egyben prófétálás is, ha a hallgatók megértik - ahogy az Pünkösd napján is történt. Ugyanez elmondható természetesen akkor is, ha a nyelveken szólást magyarázat követi, ahogy az az istentiszteleteken rendszeresen megfigyelhető - a kettő együtt próféciát alkot.
A glosszoszaliát tehát az egész Újszövetségben mindössze három könyv említi: a Márk, az Apostolok Cselekedetei és az első Korintusi levél. Ez azonban cseppet sem lebecsülendő. Pál a Korintusiakhoz írt második levelében nemcsak a nyelveken szólást, hanem az összes többi ajándékot sem említi. A keresztény hit egyik központi kérdéséről - az Úr asztaláról - hosszú bekezdést írt az 1Korintusban, második levelében azonban még csak halvány utalást sem tesz rá, de ugyanígy az összes újszövetségi könyv sem beszél róla, az első három evangélium kivételével. Még a János evangéliuma sem ad közvetlen beszámolót róla, mint ahogy egy tucatnyi más fontos kérdést sem tárgyal. Az újszövetségi írásokat nem elsősorban átfogó teológiai tételek felállításának igényével írták. Ennek ellenére Pál rengeteget tanít a hit különböző aspektusairól, nem olyan formában azonban, hogy A-tól Z-ig végigtárgyalja a teljes igazságot.
Az Egyházat leginkább fenyegető sátáni erő a "démonok tanításaiban", azaz az ellenség által bedobott újításokban, új tanításokban rejlik. Ezek egyaránt származhatnak vallási, illetve világi körökből. Néha nagyon ravasz módon, féligazságokként vannak elrejtve látszólag szellemi, illetve istenfélelmet sugárzó kifejezések mögé. Néha egyenesen Igékbe vannak becsomagolva, amivel Sátán is próbálkozott Jézussal szemben a pusztában - sikertelenül. Egyesek olyan új kijelentéseket hangoztatnak, melyeket állítólag még maguk az apostolok sem értettek! A Szentírás sokat beszél hamis tanítókról, hamis prófétákról, hamis Krisztusokról, hamis pásztorokról, hamis atyafiakról, hamis vezetőkről, hitető csodákról, báránybőrbe bújt farkasokról - akik nemcsak kívülről akarnak beszivárogni, hanem a hívők között is támadnak ilyenek, akik „fonák beszédeket szólnak".
Ha valahol megosztások, netán egyházszakadások vannak; ha dédelgetett dogmáikat túlhangsúlyozó vezetők embereket gyűjtenek maguk köré; ha lényegtelen kérdések válnak lényegessé; ha valahol maroknyi csoportoknak szélkakasként viselkedő vezetői hatalmas léggömbökké fújnak fel apróságokat, vagy agyonhangsúlyozzák bagatell panaszaikat - a háttérben mindig Sátánt kell keresni! Ezeket a hibákat kihasználva, nyílt sebeket ejt Krisztus Testének oldalán, hogy azután terve szerint "elvérezzen rajtuk keresztül a bizonyságtétel" - ahogy Isten előre figyelmeztetett bennünket a Szentírásban. A szellemek megítélésének ajándéka nélkül az Egyház nem tudja kikerülni a megosztást, és egyre csak gyengül.
Ha nem vigyázunk, az Egyházon kívül kialakult tévelygések könnyen belopakodhatnak az Egyházba, mint ahogy ez nemegyszer meg is történt. Az ellenség intellektuális vonzást próbál gyakorolni az igazságot meg nem ismert hívők elméjére, akik kívülről keresni látszanak ugyan, belülről azonban elvetik az evangélium igazságát. A huszadik század igen emlékezetes módon hozta el az egyik legerőteljesebb Isten-ellenes mozgalom, a marxista kommunizmus bukását, mely jó háromnegyed évszázadon át frontális háborút viselt az Egyház ellen - míg mindenki számára egyértelműen ki nem derült, hogy merő gonoszság az egész. Isten emberei persze kezdettől tudták, hogy veszedelmes jelenségről van szó, őket azonban kigúnyolták, és „szélsőjobbosoknak" bélyegezték. Biztosak lehetünk benne, hogy ez hidrafejű, Isten-gyűlölő politikai szörnyeteg - a nácizmushoz hasonlóan - mindent el fog követni a túlélésért! Evilágias és istentelen eszmei áramlatok azonban a nyugati világ gondolkodásmódját sem hagyták érintetlenül. Sátán az ügynökeit a legnevezetesebb oktatási intézményekbe, sőt még a teológiai szemináriumokba is beültette. Nem-keresztény, sőt egyenesen keresztényellenes eszmék sorban zúzták széjjel a különböző nemzetek „szellemi gerincét" - kezdve saját hazámmal, Németországgal, ahol a Bibliában való kételkedés intellektuális kultusza már több mint kétszáz évvel ezelőtt, az úgynevezett Felvilágosodással elkezdődött - nyomában a forradalmak, zűrzavar és háborúk valóságos sorozatával.
Az eredmény minden tekintetben rémisztő. A bibliai erkölcsiség alapját teljesen szétzúzták. Belső világosság hiányában az egymást követő évtizedek a pogány, istentelen mentalitás egyre rosszabb hullámait hozzák elénk - nemzeti kormányzatok és ördög inspirálta egyének egyaránt az öncélú gonoszság, a perverz kéjvágyból fakadó pusztítás és gyilkolás borzalmas példáival szolgáltak. Rendületlenül kergetik az „új politikai kezdeményezések" lidércfényeit, mert nem veszik észre, hogy az egész világon tapasztalható felfordulás mögött az a "levegőbeli hatalmasság fejedelme" áll, aki „most az engedetlenség fiaiban munkálkodik". Az emberi viselkedésmódokat erkölcsi és szellemi tényezők határozzák meg. A hívőnek rendelkezésére áll az az eszköz, melynek segítségével kikerülhet ezeknek az igen népszerű, de rendkívül romboló hatású eszméknek az igézetéből - a szellemek megítélésének ajándékára gondolok. A világ az apostolok idejében is tele volt pogány gondolkodásmóddal. Mikor Pál „e világ bölcsességéről" beszél, elsősorban azokra a görög filozófusokra gondol, akik hat évszázad intenzív intellektuális tevékenysége ellenére sem találták meg Istent, és továbbra is pogányokként borultak le „az ismeretlen istennek" emelt oltár előtt. Hamis bölcsességük azonban (miként napjainkban is) a világ szemében oly nagy becsben állt, hogy az Egyházba beszivárogva a keresztény tantételeket is megrontotta. Sokan próbálták meg misztikus vagy filozofikus vallási elképzeléseiket a kereszténységgel ötvözni - egyesek nem sikertelenül! Pál magatartása ezzel szemben az volt, hogy jóllehet ismerte - és, ha kellett, idézni is tudta - ezeket, bátran hangoztatta a kereszténységgel való összeegyeztethetetlenségüket.
Az egyházi tanítás történelmének jelentős részét sajnálatos módon azok a próbálkozások alkotják, melyek a keresztény hitet a humanista világi filozófiákkal próbálták összeházasítani - ezek palettája Platóntól Berkeley-ig legkülönbözőbb agyszüleményeket és divatos eszméket magában foglalja. Az evangélium üzenetét folyamatosan nyesegették, csiszolgatták, gyömöszölték, hogy lehetőleg minden olyan kósza ötlethez hozzá lehessen igazítani, amit az ördög valaha emberi fejekbe becsempészett. Gyülekezetek ezreiből párolgott el a hit bizonyossága. Hasonlóan ahhoz, ahogy az ősi városok is az őket megelőző városok kőtörmelékére épültek, a modern kételkedés erődítményeit is a múlt kiselejtezett teóriái fölé húzták föl. Pál ezeket nevezi „veszedelmes eretnekségeknek". A Jelenések könyve tanúsága szerint János látott a "sárkány szájából és a fenevad szájából és a hamis próféta szájából három tisztátalan szellemet kijönni, a békákhoz hasonlókat". A hazugság „szentháromságáról" van itt szó. A Biblia figyelmeztetése értelmében nemcsak egynéhány egyháztag fog eltévelyedni az utolsó időkben, hanem teljes nemzetek - sőt az egész világ Armageddonra készül.
Ezért van szükség a szellemek megítélésének ajándékára. Hívőként azt tapasztaljuk, hogy egyre nehezebb szinkronban maradnunk a világgal, egyre nehezebben tudunk „politikailag korrektek" lenni, mert a világ tévelyeg. A szellemek megítélésének ajándéka azonban át fog vezetni bennünket a veszedelmes aknamezőkön is. A Szent Szellem az igazság Szelleme, aki elvezet minket minden igazságra, amint Jézus megígérte. A hívők az igazság hordozói, az Egyház pedig az igazság oszlopa és erőssége.
„A Szellem pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető szellemekre és gonosz szellemek (démonok) tanításaira figyelmezvén." (lTim 4,1) Legfőbb figyelmünket nem az asztaltáncoltató szellemekre, kísértetekre vagy állítólagos zöld démonokra kell fordítanunk, melyeket úgymond fel kell köhögnünk, hanem az Egyházat és az egész világot elárasztó tévelygésekre. A démonok kiűzésének fontos szerepe van Isten munkájában, a démonok tanításaival szemben azonban nem a démonok kiűzése, hanem az igazság Beszédének hirdetése a válasz.
Végezetül ne feledkezzünk el róla, hogy ez az ajándék is a Szent Szellem egy megnyilvánulása, aki úgy és akkor cselekszik, ahogy és amikor szükségesnek látja - ahogy ezt a bölcsesség beszéde, tudomány beszéde vagy a prófétálás ajándékainak esetén is láttuk. Hogyan működik ez a gyakorlatban? A többiekhez hasonlóan látomáson, álmon vagy éppen Isten Igéjén keresztül, sokszor spontán vagy éppen észrevétlen módon. A lényeg az, hogy a Szent Szellem valóban elvezet bennünket minden igazságra - nem azért, hogy intellektuálisan naggyá tegyen bennünket, hanem hogy megoltalmazza Isten népének szívét-lelkét. Ez többek között úgy is történhet, hogy „némelyiknek szellemek megítélésének ajándéka adatik".
Maga az Úr tehát, az apostolok, Filep és a többi tanítványok mindnyájan kiűzték a démonokat, de csak úgy, ha az emberek e célból odajöttek, vagy társaikat odahozták hozzájuk - nyilvánvalóan azért, mert tudták, mi a problémáik forrása. A démonok jelenléte rendszerint valamiféleképpen érzékelhető, jóllehet az ördög kerüli, hogy szembetűnő módon viselkedjen. Különféle okkult és fizikai megnyilvánulások nagyon jól rámutatnak jelenlétére - ez azonban sokszor neki is kellemetlen. Jobban szeret a sötétben meghúzódni, vagy akár a világosság angyalának maszkírozni magát. Az is igaz azonban, hogy akik démonok befolyása alá kerülnek - például úgy, hogy a „szellemi vezető" fedőnév alatt gonosz szellemeket hívnak be az életükbe -, nem mindig látják át a helyzetet ilyen tisztán. A sötétség erői rendszerint inkognitóban szeretnek tevékenykedni. Jézus is erre figyelmeztetett, mondván, hogy „hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is". Még akikben familiáris szellemek vagy „szellemi vezetők" tevékenykednek is, rendszerint nem dühöngenek úgy, mint a gadarénus megszállott, akit a démonok légiója kis híján szétszaggatott - Jézus azonban kiűzte őket. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ezek a tisztátalan szellemek ragaszkodnak azokhoz, akik a sötétség szellemeihez fordulnak segítségért, vagy halottakkal próbálnak kapcsolatot teremteni. A szellemek megkülönböztetésének ajándéka a megcsalattatás minden más formája ellen is fegyverként szolgál.
Sokféle tanítás van ma forgalomban, melyek igazságként hangzanak és jónak tűnnek, de akár több ponton is különböznek az evangéliumtól. Ott van például az a népszerű tanítás, hogy tulajdonképpen mindnyájan szentek vagyunk, Isten gyermekei, és csak annyit kell tennünk, hogy ezt tudomásul vesszük, és máris egy önmagunkat messze meghaladó szinten élhetünk - ezt nevezik a pozitív gondolkodás erejének. Az egész olyan jónak és tetszetősnek tűnik. Kétségtelen, hogy a kisebbrendűségi érzés nagyon rossz dolog, a bűnök őszinte megvallása és az üdvösség teljes szívből való elfogadása azonban dicsőséges és igen hatékony orvosság erre - az Isten-fiúság örömteli meggyőződésével töltve be a hívő szívét. Nem lehet azonban a dolgot így rövidre zárni. Ahhoz, hogy új életben feltámadhassunk, előbb a kereszt lábánál kell alázatos szívvel megtérnünk. A szellemek megítélésének ajándéka elválasztja még a látszólag jót is az igazán jótól.
Okkult figyelemelterelés
Nehéz felfogni, miért köti le az okkultizmus oly nagy mértékben a keresztények figyelmét. Vannak persze olyan helyek - ahogy én is tapasztalom, különösen Afrikában -, ahol a démonok tevékenysége mindennapos realitás, és az ember egy hatalmas csatatéren találja magát. Az ellenség azonban rendszerint a fizikai megnyilvánulásoknál jóval szélesebb fronton támad. Legjobb, ha Pál példáját követjük, ahogy már az imént is rámutattunk! Ő mindaddig nem foglalkozott a démonizált személyekkel, míg a szituáció meg nem kívánta. Jól szívleljük meg, hogy a „démon-vadászatnak" egyáltalán nem találni apostoli példáját, egyeseket viszont annyira lenyűgöz és magával ragad, hogy már nem is foglalkoznak az emberi szív közönséges hitetlenségével; nem prédikálják az evangéliumot, az Isten Igéjét - ami pedig a Szellem kardja, az egyetlen támadó fegyver, amit Pál az Efézus 6-ban a szellemi fegyverzet felsorolásakor megemlít. Barátom, Ray McCauley egyszer ezt mondta: „Egyesek inkább már démon-centrikusak, sem mint Krisztus-centrikusak."
Smith Wigglesworth mindig az Istenbe vetett hitet prédikálta, manapság azonban egyes „szakértők" már semmi másról nem tanítanak, csak démonokról, sőt már egész iskolák alapultak „Isten teljes tanácsa" helyett a démonológia tanára. Magatartásukat azzal az ingatag érvvel próbálják igazolni, hogy a Biblia keveset tanít a gonosz szellemek kiűzéséről, ezért - a Szentírás fogyatékosságait kiküszöbölendő - szükséges a tapasztalatok alapján tanítani. Ezzel szemben a 2Péter 1,3-4 úgy nyilatkozik, hogy Istennek „nagy és becses ajándékaiban megvan „minden, ami az életre és kegyességre való".
Rendkívül veszélyes gyakorlat fejlődhet ki ebből. Sokan szeretik felvenni a szellemi bokszkesztyűt, és dühödten, vészjósló fellépéssel igyekeznek farkasszemet nézni Sátánnal, erőszakosan parancsokat üvöltözve akár órákon át. Egy ilyen démonológus azt mondta egy 24 éves diáklánynak, hogy nincs más megoldás: A démonokat ki kell verni belőle! A lány reményekkel telve alávetette magát ennek a megaláztatásnak, de semmi javulást nem tapasztalt. Ilyeneknek nem szabadna történniük - mindez egészségtelen, cseppet sem építő, és még csak nem is hasonlít a Biblia által elénk tárt képhez. Néhány erőszakos ördögűzés emberhalálhoz és bírósági eljáráshoz vezetett. A sajtó is beszámolt egy londoni és ausztráliai esetről. A legtöbb esetben azonban a parancsoló szón kívül másra nincs szükség, ahogy az újszövetségi szabadító szolgálatok példáiban is láthatjuk. Az ördög pedig közben tovább folytatja valódi tevékenységét, ami messze túltesz a kísértetkastélyok legendáin, és egész nemzeteket taszít a tévelygés útjára.
Isten munkájába minden kétséget kizáróan beletartozik a démonok kiűzése. Afrikai evangélizációs kampányaink során nem egyszer jutottunk olyan területekre, ahol még a minket körülvevő légtér is tele volt démonokkal. Az ilyen helyeken virágzik a varázslás és a boszorkányság. Nemrégiben néhány démonizált férfi varázslatokat próbált rám bocsátani, és egész éjjel a szállodánk körül táncoltak. Mikor azonban prédikálni kezdtem, és kiejtettem Jézus nevét, démonok sokasága jajdult fel azonnal, az általuk uralt személyek pedig vonaglani és visítozni kezdtek, hogy megakadályozzák az Ige hirdetését. Ilyenkor soha nem hagyom abba a prédikálást, hiszen éppen ez az ördög stratégiája. Lehet, hogy ötven-hatvan emberben a démonok jeleneteket rendeznek, a többi százhatvanezer azonban az evangéliumot akarja hallani! Munkatársainkat kiképeztük, hogy az ilyen démonizált személyeket elvezessék, és a tömegtől távol foglalkozzanak velük, hogy az evangélium üzenete zavartalanul haladhasson előre. Nem azért megyünk oda, hogy jeleneteket rendezzünk, hanem hogy az evangéliumot hirdessük!
A szellemek megítélésének ajándékát a karizmatikus jelenségek három fő próbájával is szokás kapcsolatba hozni, melyekről az 1 Korintus 12-14-ben olvashatunk;
- A nyelveken szólás és a prófécia soha nem mondja Jézust átkozottnak (1 Kor 12,3).
- Alapvető ismertetőjegyük a szeretet (1 Kor 13,4-7).
- A gyülekezet építését segítik elő (1 Kor 14,12).
Ezek a megítélést elősegítő bibliai alapelvek nyilvánvalóan nem természetfeletti próbák, a szellemek megítélésének ajándéka azonban egyértelműen természetfeletti - nem is lehet más. Oly sok tanítás, hang, elképzelés zaklatja az elménket, illetve merül fel bennünk - akár saját gondolataink termékeként is -, hogy magának Istennek az ítélőképességére van szükségünk, hogy a jót a rossztól el tudjuk különíteni. Még a saját szívünk is képes félrevezetni bennünket, hiszen „csalárdabb... mindennél" - írja a Jeremiás 17,9. Számtalan olyan jel és csoda, prófécia és mindenféle más jelenség figyelhető meg, melyek egyetlen célja, „hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is" - ahogy Jézus is figyelmeztetett bennünket.
A szellemi ítélőképesség ajándékának szerepe az, hogy a megcsalattatástól megőrizzen minket, bár ne felejtsük el, hogy ugyanezt a munkát Isten Igéje is végzi, mely „megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait". A csalások jelentős része csak azért lehet sikeres, mert a hívők oly kevéssé értik az Igét. Saját emberi akaratunk hamis törekvéseit épp úgy le kell lepleznünk, mint szívünk tévelygéseit vagy az Ellenség trükkjeit - és Isten Szelleme tesz érzékennyé bennünket arra, hogy megítéljük, mi az, ami Istentől van, és mi az, ami nem. „Az én juhaim hallják az én szómat". Az is ugyanolyan probléma, ha nem figyelünk fel arra, ami szent, mint ahogy egyesek „nem becsülik meg az Úrnak testét" (1 Kor 11,29).
Albert-Marie Besnard azt írja, hogy „az ébredési mozgalmak bizonyos képviselői egyre inkább hajlamosak démonokat látni minden olyan jelenség mögött, mely sokszor nem több bűnös emberi megnyilvánulásnál". Valóban nem mindennapi ajándék kell ahhoz, hogy valaki démonokat fedezzen fel ott, ahol nincsenek! Az ajándék leutánzásának próbálkozásai ezek, de még a legártatlanabb esetet feltételezve is legfeljebb arról lehet szó, hogy valaki saját emberi eszközeivel, kritikai érzékével próbálja erőltetni a Szent Szellem megnyilvánulását. Ez azonban távol áll a szellemek megítélésének ajándékától!
Az Újszövetségben nem találunk említést arról, hogy bárki démonokat fedezett volna föl mások életében. Ez persze nem zárja ki azt, hogy ilyesmi megtörténhessen. Péter már az első pillanatban felfigyelt rá, hogy Ananiáss és Szafira nem becsületes. Valamivel később Simon mágus, a varázslással és fekete mágiával foglalkozó boszorkánymester pénzen akarta megvásárolni Isten erejét, Péter azonban így intette meg: „Látom, hogy keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel." Egyik esetben sem esett szó démonokról. Péter nem kezdett el démonokat űzni ahhoz, hogy Simont helyre tegye, hanem egyszerűen felszólította, hogy térjen meg gonoszságából, és könyörögjön Istenhez bűnbocsánatért. Mint tudjuk, Simon erre nem volt hajlandó, hanem Pétert kérte, hogy imádkozzon helyette. Nehéz eldönteni, hogy ezeket az eseteket a szellemek megítélésének, a próféciának vagy a tudomány beszédének kategóriájába soroljuk. Nem könnyű a Szent Szellem összes megnyilvánulását kilenc címszó alá besorolni.
Sokan éppen akkor buzdulnak fel, hogy mindenütt démonokat keressenek és űzzenek ki, mikor erről az ajándékról tudomást szereznek. Azzal érvelnek, hogy a legjobb védekezés a támadás, így hát fel kell kutatni a démonokat és lecsapni rájuk. Pálról azonban nem olvassuk, hogy így viselkedett volna. Azt tudjuk, hogy egy rabszolgalányból kiűzte a jövendőmondó démont (Csel 16,16). Ehhez azonban nem kellett különösebb szellemi ítélőképesség. A városban mindenki tudta, hogy a lányban benne van a jövendőmondás szelleme - Pál pedig napokon át halogatta, hogy támadást intézzen a sötétség erői ellen. Végül aztán kezdett nagyon terhére lenni a lány zaklatása, ugyanakkor félő volt, hogy többek szemében a jövendőmondás szelleme összekapcsolódik az evangéliummal, és Pál tanításának részeként fogják kezelni. A szellemi megítélés ebben az esetben abból állt, hogy Pál meglátta: a lány tevékenysége károsan befolyásolja az Isten munkáját. Hasonló helyzetben volt Jézus is, hiszen a tisztátalan szellemek ismerték és tudták ki Ő, Jézus azonban rájuk parancsolt, hogy maradjanak csendben.
Nem kért a démonok dicsőítéséből! El akarta kerülni, hogy bárkiben is az a meggyőződés alakuljon ki, hogy a démonokkal barátkozna, vagy velük együtt járna. A démonok „a konjunktúrát megragadva" megpróbálták úgy beállítani a helyzetet, mintha Jézus is a szellemek valamiféle egyetemes világából jövő jó ismerősük volna - Ő azonban mindig kiűzte őket!
Jelentős átfedések vannak a bölcsesség beszéde és a megkülönböztetés ajándéka között, az utóbbi azonban csak a szellemekkel foglalkozik. A Biblia több helyen is figyelmeztet bennünket, hogy mérlegeljük, illetve értékeljük, amit látunk vagy hallunk. A hívők nem azért hívők, hogy mindent elhiggyenek, amit hallanak, és ez különösen vonatkozik az olyan dolgokra, amik állítólag az Úrtól vannak, sőt amiket - úgymond - maga Isten szól. A Biblia bolondságnak tartja a mindenféle úgynevezett próféciák, ismeretek vagy kijelentések megfelelő ellenőrzés nélküli elfogadását, de sajnos ez gyakran mégis megtörténik. Megdöbbentő, hogy egyesek milyen naivak tudnak lenni! Rendszeresen találkozunk megtévesztett emberekkel, néha talán csak jelentéktelen ügyekben - néha azonban félelmetes dolgokat eredményező komoly hibákkal kell szembenéznünk, s ezek végtermékeként számtalan újkeletű kultusz áll elő, melyek fanatizmusa nem egyszer tragédiákhoz, emberek halálához vezet.
A természetfeletti ajándékok kapcsán jól jegyezzük meg a következőt: rengeteg hamisítvány van forgalomban - innen a „démonok tanításairól" szóló megjegyzés az lTimóteus 4,1-ben -, emellett az emberi utánzás is sok furcsa dolgot produkál. Az ajándékokat megfelelő ítéletnek kell alávetnünk. Olyan ez, mintha a természetfeletti ajándékok birodalmát a betolakodók ellen riasztócsengővel szerelnénk fel. Többen próbáltak már logikai egymásutániságot kimutatni az lKorintus 12-ben szereplő listán. Ha ez így lenne, véleményem szerint a szellemek megkülönböztetésének ajándékát kellene az első helyre sorolni!
Ez az ajándék a szellemi dolgok igen széles területeit fogja át, és nem kizárólag az ördög felismerését teszi lehetővé. A prófétálás és a tanítás kapcsán, de sok más dologban is nélkülözhetetlen fontosságú, melyekkel kapcsolatban a Szentírás oly gyakran figyelmeztet. A démonok tevékenységük 99%-át láthatatlanul, „megnyilvánulás nélkül" viszik végbe, ezért fokozott figyelmet kell fordítanunk az új kijelentésként ható „démonok tanításaira".
A Szent Szellem hangja gyakran nagyon halk. Saját vágyaink és céljaink kavargásának zaja könnyen el tudja nyomni. Jézusnak a pusztában való megkísértése olyan szempontból is figyelemre méltó, hogy minden kísértés első ránézésre az emberiség javát volt hivatott szolgálni, s ráadásul még a Szentírással is alátámasztották - Ő azonban minden alkalommal leleplezte Sátán ravaszságát. Jóval fontosabb tehát az új tanítások megítélése, mint az, hogy mindenkiben démonokat keressünk.
Démonok érzékelése
Különféle nézetek terjedtek el ezzel az ajándékkal kapcsolatban is. Dr. Ralph Martin úgy emlegeti, mint a próféciák és démonikus utánzataik megítélésének képességét. D G. Dunn tudományos szakvéleménye az, hogy ez nem más, mint a prófétálás egy formája, ami a többi ajándékkal való visszaélés fékjeként használatos, többek között a próféciák megítélésére, amire az ITesszalonika 5,20-21 felszólít bennünket. Sokan úgy tekintik, mint „a Szellem által adott képességet arra nézve, hogy az ajándékokat a hívőkben működtető Szent Szellemet meg tudjuk különböztetni a démoni szellemektől".
Egy másik szerző azon az állásponton van, hogy ez az ajándék hivatott tehermentesíteni a lelkipásztor életét a nem Istentől jövő és nem a gyülekezet építését elősegítő behatásoktól. Egyfajta doktrinális ítélőképesség tehát mely korrekt, tárgyilagos értékítéletre tesz képessé - esetenként az egész közösségben működő ajándékokkal kapcsolatosan is. Mindezek a feltevések többé-kevésbé helyesek lehetnek, hiszen Pál csak megnevezi az ajándékot, de nem fejti ki bővebben annak tartalmát. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: az Úr a hamis szellemből fakadó megnyilvánulásoktól akar ily módon megőrizni bennünket.
A megkülönböztetés ajándéka nem természetes pszichológiai képesség, még kevésbé az emberekbe való „belelátás" tudománya, mely folytonosan azzal a szenzációs felfedezésével hozakodik elő, hogy az emberi lények tökéletlenek.
A legjobb módszer most is az, ha pontosan megvizsgáljuk, mi áll a Szentírásban. Az egyik bibliafordítás (NIV) „szellemek közötti különbségtételről", egy másik (AV) „szellemek észleléséről vagy megkülönböztetéséről" beszél. Görögben a diakriszisz szó szerepel - az alapját képező "krinó" igét az angol fordítás 87 ízben úgy adja vissza, mint „ítélni". Széles jelentéstartama nem elsősorban arra vonatkozik, hogy az ajándék birtokosa látja a láthatatlant - például egy démont - hanem a láthatót képes megítélni abban az értelemben, hogy az jó vagy rossz (Zsid 5,14). Bizonyos dolgoknak másoktól való „elkülönítéséről" van tehát szó.
Ugyanez a görög kifejezés az első Korintusi levélben még háromszor fordul elő:
- Ítélettétel a testvérek között (6,5);
- Önmagunk megítélése (11,31);
- Próféciák megítélése (14,29).
Ezeknek azonban semmi közük nincs a megkülönböztetés ajándékához.
A közismert „kritikus" szónak is ugyanez a kifejezés, a gyökere, mint ahogy azt könnyen beláthatjuk a Zsidó 4,12 alapján is: az egyik angol fordítás szerint (AV) Isten Igéje „megkülönbözteti a gondolatokat és a szívnek indulatait". Más fordítások (többek között a Károli féle magyar változat) szerint „megítéli a gondolatokat," -ez utóbbi korrektebb. Ítélettételről, megkülönböztetésről, különbségtételről van tehát szó.
Mindebből világos, hogy ennek az ajándéknak a lényege nem az, hogy valaki démonokat lát, hanem hogy meg tudja ítélni a látható, hallható, tapasztalható dolgokat. Nem látás, hanem megkülönböztetés ajándéka. Igaz, hogy a jelenlétüket rendszerint titkolni szándékozó démonok „látásának" vagy érzékelésének élménye nem ritka a keresztény hívők között - és ebbe az ajándékba tágabb értelemben a megkülönböztetés is beleérthető -, de ez nem szükségszerű. Lehetnek olyan tapasztalataink, amelyre vonatkozó külön ajándékot nem sorol fel az Ige.
A következő dolog, amit észre kell vennünk hogy a szó többes számban szerepel: „szellemek megkülönböztetései". Nem a különbségtétel céljából adott általános ajándékról van tehát szó, hanem Istentől adományozott megnyilvánulások sorozatáról, mint ahogy a Szent Szellem többi ajándékának esetében is - úgy és akkor, amikor szükség van rá. Jóllehet a Szent Szellem bárkit bármikor használhat, előfordul, hogy egy személy esetén rendszeresen megnyilvánul ez a szellemi ítélőképesség - erre mondjuk, hogy megvan neki ez az ajándéka.
A próféciákkal kapcsolatban arról olvasunk hogy azokat másoknak kell megítélniük (1Kor 14,29). Ehhez nem mindig szükséges a megkülönböztetés ajándéka, de az is igaz, hogy ajándék nélkül könnyen követhetünk el hibát, és kárhoztathatjuk azt, amit örömmel kellene fogadnunk. Az ajándék nemcsak a szellemi gonosz, hanem a jó felismerésére is szolgál. Az Úrnak Szelleme megnyugodott Dávidon, a bátyjai azonban nem akartak erről tudomást venni. Az Úr áldottait nem mindig zárják azonnal a szívükbe saját barátaik vagy sorstársaik!
Vannak alapszabályok, melyek segítségével bárki megtud ítélni egy próféciát és hasonló dolgokat. Sokszor semmilyen természetfeletti segítség nem kell ahhoz, hogy „megítéljük.": egy adott személy démoni befolyás alatt áll. Ennek gyakran nyilvánvaló jelei vannak. A minden ajándékok Szelleme jelen van az Egyházban, és az Ő különféle megnyilvánulásai - mint például a gyógyulás, a nyelveken szólás, a hit - folyamatosan részét képezik az Egyház szolgálatának. Egyes személyeknek azonban a Szent Szellem ajándékainak bizonyos területén kiemelkedő szolgálatuk lehet; ilyenkor azt mondjuk, hogy megvan nekik ez és ez az ajándék. A szellemek megkülönböztetésének - vagy más szóval, a megítélésüket szolgáló képességnek - magától értetődően jelen kell lennie az egész Egyházban. A Pál által használt szó tehát a szellemek közötti különbségtételt jelenti. Ugyanerről szól az 1 János 4,1-3 is, bár egy más kifejezéssel (dokimádzete azaz: vessétek alá próbának). János így ír: „Valamely szellem Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van." Ezt az egyszerű próbát használhatjuk tehát a hamis tanítás egy bizonyos formájának kiküszöbölésére. Tudom, ez egy kicsit úgy hangzik, mintha több szellem is lehetne Istentől, János azonban nem ezt állítja, hanem azt, hogy ha egy szellem azt vallja, hogy Krisztus megjelent testben, az biztosan Istennek (egyetlen) Szelleme. "Erről ismerjétek meg az Isten Szellemét." János a „Szellem" szót itt a szellemi megnyilvánulások tágabb értelmében használja. Ez esetben egy bizonyos tévtanításra koncentrált, ami abban az időben kezdett belopakodni az Egyházba, és később gnoszticizmus néven vált ismertté. A gnosztikusok azzal álltak elő hogy a kereszten megfeszített Krisztus csupán egy fantom volt. János meg sem említi a szellemek megkülönböztetésének ajándékát, hanem egy bárki által alkalmazható egyszerű próbát ajánl. Ugyanezzel kapcsolatban azonban azt is hangsúlyozza, hogy „néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok" - ez már kimondottan természetfeletti ítélőképességre utal (1Jn 2,18-21).
Bizonyára segítséget jelent az ajándékok tanulmányozói számára, ha megjegyezzük, hogy különbséget kell tennünk azok között, akik próféták, és azok között, akik prófétálnak. Ezt azonban könnyebb mondani, mint meg is tenni, mivel ezen a területen a szókincsünk cserbenhagy bennünket. Az Újszövetség semmiféle kritériumot nem tartalmaz, aminek alapján ezt a megkülönböztetést elvégezhetnénk. Feltételezhetően azok, akik gyakran prófétálnak, nevezhetők prófétának, nincsenek azonban megfelelő kifejezéseink a merev különbségtételre. Pál az IKorintus 14,29-ben illetve 32-ben mindenkit „prófétának" nevez, aki prófétál, de az ő gondolkodásában is megfigyelhető egyfajta különbség. Úgy tűnik, más-más kategóriába sorolja azokat, akik gyakran prófétálnak és azokat, akiket a Jóel által megjövendölt általános jelek követnek („prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok"); hiszen maga is felteszi a kérdést: „Vagy mindnyájan próféták-é?" Azt is olvassuk, hogy Filepnek volt négy lánya, akik „prófétáltak" - a leírás kerüli, hogy prófétanőknek nevezze őket, bár lehet, hogy csak azért, mert abban az időben a nők nem voltak olyan szabadok, mint manapság.
A Biblia nemcsak a prófétálóknak, de a nyelveken szólóknak, gyógyítóknak, csodatevőknek és más ajándékokkal szolgálóknak sem ad megkülönböztető nevet. Azok próféciája, akik rendszeresen prófétálnak, semmivel nem értékesebb, mint azoké, akik csak alkalomszerűen szólnak. Ha egy gyülekezet vénjének kézrátétele által meggyógyul egy beteg, ez nem jelenti azt, hogy megvan neki a gyógyítások ajándékainak ajándéka, ez a gyógyulás azonban Isten szeretetének épp oly eredeti megnyilvánulása, mintha a világ legnagyszerűbb gyógyító szolgálatán keresztül történt volna meg.
Istennek nem szokása, hogy titulusokat és medálokat osztogasson. Az egész munkát nem emberek, hanem a Szent Szellem végzi. Milyen dicsőség jár tehát az embernek? Nekem körülbelül annyi közöm van az evangélizációs kampányaim során megtörténő gyógyulásokhoz, mint egy elektromos teafőzőnek az atomreaktorhoz. Az Egyházban a Szent Szellem jelenléte miatt az összes isteni megnyilvánulás megtalálható, minden tagnak azonban megvan a maga ajándéka. Az egész egyetlen hatalmas, szervesen összefonódó karizmatikus alkotás, de Isten „úgy osztogat mindenkinek külön-külön, amint akarja".
Isten hangja a nemzetekhez ma az Egyházon, Krisztus testének teljességén keresztül jut el. Amit Ézsaiás jelentett Izraelnek, ugyanazt jelenti ma az egész Egyház Németország, Nagy-Britannia, Amerika és a többi nemzet számára. Az Egyház puszta léte, életvezetése, alapelvei folytonos kihívást kell, hogy jelentsenek a nemzetek számára. Voltak idők, mikor „ritkán volt az Úrnak kijelentése, nem volt nyilvánvaló látomás (látás)." Ha az Egyház nem tárja az isteni látást a nemzet elé, közel van a veszedelem - ezért is kell az Egyháznak karizmatikusnak lennie! Izrael kezdeti történelmének minden vezetője karizmatikus volt egészen Salamonig. Izrael ezt követő gyengesége éppen abban nyilvánult meg, hogy volt ugyan dávidi dinasztia, de hiányzott a dávidi karizmatikus kenet.
Az apostoli Egyházban a próféta nem egy lerögzített hivatalban állt, mint ahogy az apostolok, tanítók, evangélisták vagy pásztorok sem. Az ilyen személyeket Isten helyezte az Egyházba, akár megkapták az emberi elismerést, akár nem. Emberek választhatnak, de csak Isten képes felruházni, Ő pedig aligha veszi figyelembe önkényes döntéseinket vagy választásainkat Az Egyház számára a példa az Apostolok Cselekedetei 13-ban van lefektetve: nevezetesen, hogy „válassza el" az embereket arra a munkára, „amelyre Isten őket elhívta". Az egyes emberek elhívása vagy ajándéka felé másokban megnyilvánuló irigység, féltékenység sajnos nagyon gyakran meg is hiúsította az elhívásuk betöltését. Előfordult, hogy épp a vezetésben lévők zárták be a lehetőségek ajtaját Isten választottai előtt, ahogy Saul is szembeszegült Dáviddal. Ha nem is jelölhetünk ki valakit prófétának, fontos lenne legalább elismerni!
Fontos, hogy egy próféta ismert személy legyen. A Korintusiakhoz írt első levél soraiból erre tudunk következtetni. Nemcsak illetlen, de rendetlen dolog is volna, hogy egy idegen az istentiszteletre behatolva minden felkérés nélkül szónokolni kezd az egybegyűltekhez. Egyesek szeretnek postán vagy körleveleken keresztül, illetve magazinokban prófétálni, olyanok is, akiknek neve semmit nem mond számunkra. Jönnek próféciák szervezetektől is - hogyan tud egy szervezet prófétálni?! - ha azonban az ilyen ömlengések olvasói nem tudják, kik az illető próféták, és mi áll az ajánlólevelükben, jól teszik, ha nem veszik komolyan őket. Ézsaiást ismerjük, Pálról is tudunk, de ők vajon kicsodák?
Hogyan jön a prófétai beszéd?
Az első és legfontosabb annak érzékelése, hogy a Szellem vonja, illetve vezeti bele az embert ebbe a tevékenységbe. A prófétai szellem ilyen értelmű indíttatásainak már azelőtt jelentkeznie kell, mielőtt tudnánk, mi is „az Úr terhe". A próféták a Bibliában is előbb kapták az elhívást a szólásra, s csak aztán vehették át az üzenetet (Ézs 6; Jer 1). Hideg szívből nem lehet szólni. Megtörténhet viszont, hogy valaki nyelveken szól, és ez azonnal felindít minket a magyarázásra. Vannak, akiknek a prófétáláshoz szükségük van erre az ösztönzésre, különben nem tudnak megszólalni. Ha így áll a dolog, nekik a magyarázásra van ajándékuk.
Isten Igéje eljuthat hozzánk az Úr terhének fokozatos növekedése, de egy villanásszerű fényes megvilágosodás formájában is. Megjelenhet az elménkben szavak, gondolat vagy jelentőséggel bíró kép formájában, látomásként, álomként, belső meggyőződésként vagy késztetésként - de mindenképpen szavakban kell kifejezést nyernie. Előfordulhat, hogy ez azonnal megtörténik, mikor a gondolatok és a szavak szinte rögtönzésszerűen áradnak együtt, mintha teljesen az emberen kívüli szférából jönnének.
Isten bennünk megnyilvánuló hangját nem lehet „felgerjeszteni", sem kitalálni. A Mennyből jön. Ennek ellenére teljesen a mi felelősségünk az, hogyan és mikor adjuk át. Le lehet írni és fel lehet olvasni azoknak, akiket Isten megmutat nekünk. Ézsaiás, Jeremiás és mások is író próféták voltak. Bizonyos dolgokat a írás precízségével sokkal jobban ki lehet fejezni. Illésnél is olvasunk olyat hogy egy próféciáját levélben küldte el.
Egy gyülekezet vagy összejövetel vezetője azért van jelen, hogy a megfelelő rendet biztosítsa, és megakadályozza a hamis tanítások átadását. Sok gyülekezetben szinte tradíció az, hogy „boldog-boldogtalan" szóhoz juthat - jól ismertek azonban az ezzel járó veszélyek is. Bizonyos vezetők nem ismerik fel saját felelősségüket, ezért mindent megengednek. Vannak azonban olyan helyzetek, ahol az Isten kegyelmességében végrehajtott helyreigazításra van szükség. Legalábbis a próféciák esetén ez teljesen igei. Nagyobb gyülekezetek esetén az is szükségessé válik, hogy a próféciákat, de legalább a prófétálók személyét előre ellenőrizzék. Csak így kerülhető el, hogy a gyülekezetben csőcselék-hangulat uralkodjon el. Helyeselendő gyakorlat az, mikor a próféciákat először a pásztornak adják át, hogy „mindent megpróbálhasson, és ami jó, azt megtarthassa". Az ily módon ellenőrzött próféciákat aztán az istentisztelet megfelelő részében a nyilvánosság elé hozzák. A spontán megnyilvánulások egyébként rendetlenséggé fajulhatnak.
A nyelveken szólás azonban jellegzetesen spontán megnyilvánulás. Pál is tudatában volt ennek, ezért adott megfelelő irányelveket mind a nyelveken szólás, mind a prófétálás számára. Azt rendelte, hogy egy beszélő egy istentiszteleten legfeljebb kétszer vagy háromszor szóljon. Tudta, hogy egyesek hajlamosak leuralni az egész összejövetelt. A Szellem megnyilvánulásaiban „jeleskednünk kell (lásd lKor 14,12 - a King James Version alapján), és minden dologban bölcsességgel kell eljárnunk. Egyes pásztorok a nyelveken szólást is engedélyhez kötik. Ezzel valóban minden zavaró, oda nem illő esemény elkerülhető, nagy azonban a veszélye annak, hogy a prófétaság szellemét teljesen elnyomják. Sokszor rengeteg bölcsesség és szeretetteljes tapintat kell ahhoz, hogy „a Szellemet meg ne oltsuk".
Némely próféciák egyes szám első személyben hangzanak el: „Én vagyok az Úr, aki nektek ezeket szólóm." Tiszteletet parancsoló megnyilatkozás! Nem egyszer kiderült azonban, hogy nem az Úr Isten, csak Jack vagy Mary szólt. Egyesek arra hivatkoznak, hogy ők „az Úr tanácsában állanak". Észre kell azonban vennünk hogy az ilyen emberek ezzel exkluzív módon a többi hívő fölé emelik magukat, hiszen mindnyájunknak rendelkezésére áll Isten Igéje, ami azonos az Úr tanácsával, és mi is mindnyájan ebben állunk. Az olyan szellemi ajándékokról, mint a bölcsesség vagy tudomány beszéde, illetve a prófétálás, Pál így írta korintusiakhoz: „A szellemi ember azonban mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg. Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus értelme van." Aligha lehet tehát jogos bármely hívő részéről, hogy a többiek fölé emeli magát, akikben mindnyájukban „Krisztus értelme" van.
További kérdés a próféciák nyelvezete. Az angol nyelvterület prófétái gyakran váltanak át a King James Version jó háromszáz éves nyelvi fordulataiba. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy ez a nyelvhasználat már a King James Biblia első megjelenésekor is elavultnak számított. Ezt a tradíciót hagyományozta aztán egyik generáció a másikra az évszázadok során, különösen azok, akik mélyen jártasak voltak ebben a szövegben. A nyelvezet azonban nem von le annak értékéből, ami elhangzik. A próféciák azért jelentkeznek gyakran ebbe a stílusba bebugyolálva, mert emberi elmék szűrőjén kell áthaladniuk - és ami a dolgok vallási részét illeti, az angol nyelvterületen élők gondolkodásmódját és stílusát nagyban befolyásolta az Isten Igéjének ez az Erzsébet királynő-korabeli fordítása. Ez a vallásos beszédmód gyakran felismerhető imákban is, példának okáért az anglikán imakönyvekben. A hangsúly azonban magán a képen van, nem a kereten!
Lehet prófétálni hétköznapi nyelvezettel is - a bibliai időkben nyilvánvalóan így történt. Ami viszont már nem megengedhető, hogy az isteni inspirációt teljesen vagy csaknem teljesen nélkülöző szellemi kliséket fennkölt irodalmisággal próbáljuk előadni, annak reményében, hogy felveszik a versenyt Ézsaiás szárnyaló szónoklataival, különösen, ha odatűzzük mögé, hogy „Én vagyok az Úr, aki ezeket szólom néktek". Ha mondanivalónk valóban a Szent Szellemtől származik, törekednünk kell arra, hogy ezt hiteles formában is adjuk elő! Az ószövetségi és az újszövetségi próféta
A „próféta" megjelölés a szellemi inspirációból szólók minden fajtáját magában foglalja, beleértve a hamisat is. Különbséget kell tennünk az ószövetségi és az újszövetségi próféta között. Krisztus egyenesen azt mondta, hogy a próféták Keresztelő Jánosig prófétáltak, azt jelezve ezzel, hogy ez a korszak lezárult. Vizsgáljuk meg hát a különbségeket!
A Krisztus előtti kor prófétája Isten szócsöve volt azok felé, akik nem álltak közvetlen kapcsolatban az Úrral. Az Úr mondanivalóját először a prófétáknak jelentette ki, és rajtuk keresztül jutott el Izraelhez, sőt esetenként távolabbra is. Isten akaratához a prófétán keresztül vezetett az útja mind az egyénnek, mind az egész nemzetnek - esetleg a Főpapon keresztül, az Urim és Thummim segítségével. Ez az út az edomitáknak is rendelkezésükre állt (Ézs21,12).
A héber próféták magányos alakok voltak, szemben a prófétálás szolgálatában álló pünkösdi vagy karizmatikus személy nem az, hiszen egy prófétikuscsoportnak, az Egyháznak tagja. Olyan csoport ez, melynek minden tagja ismeri az Urat, és nincs szüksége közvetítőre Istennel való kapcsolatában. Isten Új Szövetségének népe ez, egy új kapcsolatrendszerben, akik „megismerték az Urat" (Zsid 8). Senkinek nem kell „megkérdeznie" az Urat a másik emberért.
Ahogy már mondtuk is, az Egyházban nincsenek alacsonyabb vagy magasabb pozíciók, hanem az egész egy test, melynek sok tagja van. A vezetőknek elsőbbségük és nem felsőbbségük van. A vezetetteknek is megvan a maguk fontos szerepe, ezért Isten szemében nem alacsonyabb rendűek, hanem egyenlőek. A vénekről és diakónusokról szóló újszövetségi részekbe hajlamosak vagyunk beleérteni a „hivatal" kifejezést, pedig erről szó sincs. Isten mindig funkcióban, nem pedig pozícióban gondolkodik. „Mindnyájan pedig egymásnak engedelmeskedvén az alázatosságot öltsétek fel" (lPét 5,5). Ez a prófétára éppen úgy vonatkozik, mint bárki másra. Nem létezik olyan prófétai „hivatal", amibe egy hívőt hivatalosan be lehetne iktatni. A prófétaság nem azon múlik, hogy van-e emberi meghatalmazás, avagy nincs.
Nincs helye semmiféle közvetítőnek az emberek és a Szent Szellem között, hiszen mindnyájan „a királyi papság" részei, akiket a Szellem energizál és szerel fel ajándékokkal. „Ne hívassátok magatokat Mesternek" - mondta Jézus. „Legeltessétek az Istennek köztelek lévő nyáját... nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken." Szó sincs hierarchiáról, hiszen mindnyájan egymás szolgái vagyunk, és „Krisztusban nincs se szolga, sem szabad... ." Az Egyház nem az elit tekintélyétől függő laikusréteg, hiszen mindnyájunkban karizmatikus - vagy, ha tetszik apostoli - erők működnek Ha egy pásztor mindent maga akar csinálni, a test tagjai elsorvadnak Egy felekezeti vezető egy időben azt követelte, hogy az evangéliumot csak tapasztalt evangélisták hirdessék. Hogy lesz azonban valaki tapasztalt, ha nem evangélizál?
Az újszövetségi hívők életét nem szabad, hogy egy harmadik fél irányítsa. „Akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek fiai." Ez a mi királyi privilégiumunk és szabadságjogunk. A hatalom átruházása másokra - illetve a másik oldalról ennek követelése - teljesen ellentétes Isten országának alapelveivel, viszont tökéletes szinkronban van a mostani világi, társadalmi berendezkedéssel. Jézus soha nem avatkozott bele az emberek döntéseibe - még saját tanítványai esetében sem. Mindig megadja a szabadságot, ezért akármilyen tanácsról vagy próféciáról legyen is szó, mi magunk vagyunk a felelősek azért, hogy kinek engedelmeskedünk, és mit cselekszünk.
Izrael prófétái gyakran az egész nemzethez szóltak, az újszövetségi próféta azonban nem. Pontosabban a Krisztus előtti héber próféták Izrael nemzetéhez, mint Isten népéhez szóltak, a keresztény próféták üzenete viszont az Egyházhoz, mint Isten népéhez szól. Keresztelő Jánost követően egyetlen újszövetségi személyiség sem kapott olyan, Jeremiáséhoz vagy Ámóséhoz hasonló küldetést, hogy nemzetek ügyeibe avatkozzon bele. Izrael királyainak idejében egyes próféták, mint például Náthán, bizonyos módon helyet kaptak a nemzet vezetőségében is. Sámuel és a karizmatikus Bírák a nemzeti vezető szerepét töltötték be Izrael életében, a keresztény korban azonban ilyesmivel nem találkozunk.
A Biblia utat vág az önkényes prófétálgatások kusza szövevényén át, és megismertet bennünket a valódi próféciával. Tulajdonképpen az egész Biblia egyetlen, hatalmas lélegzetű prófécia, amely egyetlen csúcspont felé halad a kiteljesedésig.
Az Ószövetség három fő részből áll, melyek nevei: a Törvény, a Próféták és az Írások. A Próféták címszó alá a történeti könyvek tartoznak. Ezek az Isten végső céljait folyamatosan felfedő kijelentés részét képezik. Ezek a célok már a Biblia első lapjain, az 1Mózes 1,27-28-ban kifejezést nyertek: „Teremté tehát Isten az embert... férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket... ." Az 1Mózes 3,15 tanúsága szerint Isten így szólt az Évát tőrbe csaló kígyóhoz: „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod." Messze előremutató kijelentés ez Krisztusra és az Ő végső győzelmére.
Ábrahám elhívása is annak a távoli jövőbe mutató isteni tervnek volt része, hogy a föld minden nemzetség áldást nyerjen Istentől. Ábrahám „látta Krisztus napját" és a látható dolgok fölé emelkedve Isten örök városának megvalósulását várta (lMóz 12,1-3; Jn 8,56; Zsid 11,jq) Ez a mindenek feletti cél kell, hogy irányt szabjon minden próféciának - beleértve az ajándékot is -, hogy mindnyájunk hite, reménysége és életvezetése az örök megváltás megvalósulása és az Isten országának eljövetele felé legyen betájolva.
Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy még a drámaian zengő tónusban előadott próféciák is közölhetnek jelentéktelen dolgokat, szólhatnak olyan mellékes ügyekről, melyeknek nincs szorosabb kapcsolatuk Isten országának céljaival és Isten nagyszabású terveivel. Értéktelen az a prófécia, amely nem Isten megváltói tervének anyaméhéből születik meg. Az ilyen üzenetek - jelentőségükre nézve - a tenyérjóslás vagy a horoszkópok színtjén állnak. Valaki azt mondta: „Ha egy prófécia nem Istentől van, nem érdemes vesződni a bizonyításával, ha pedig Istentől van, nincs igazolásra szüksége." Ez azonban hibás okoskodás! Elsőrendűen fontos tudnunk,hogy egy prófécia Istentől van-e - ezért kell őket megpróbálnunk.
A prófécia nem más, mint Isten jelenlétének megnyilvánulása, ezért a hallgatóságot Isten színe elé állítja. Kihívást jelent szellemi célkitűzéseink számára, és arra sarkall bennünket, hogy kizárólag az isteni késztetéssel összhangban cselekedjünk
Az igazi próféta egyik legpontosabb bibliai ábrázolása érdekes módon Bálámnak Izrael társaságán kívül álló, különös karakteréhez fűződik a 4Mózes 24,4-ben. Úgy mutatja be magát, mint aki hallja Istennek beszédét, aki látja a Mindenhatónak látását leborulva de nyitott szemekkel". (Egyes fordítások a „leborulást" úgy adák vissza, hogy „transzba esve", ez azonban nem felel meg az eredeti szövegnek.) A „Mindenhatónak látása" nem más, mint Istennek az egész emberiségre vonatkozó „nagyszabású elképzelése; és Bálám belátta, hogy csakis az Istennek Izrael jövőjével kapcsolatos terveivel összhangban tud prófétálni.
Az Újszövetség nagy profetikus könyve a Jelenések könyve. A korábbi próféciák elemeit is felhasználva egyedülálló panorámáját nyújtja a lélegzetelállító isteni tervnek. Így kezdődik „Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar." Ha bármely prófécia szellemisége eltér a Biblia kijelentésének átfogó irányvonalától és Istennek az evangéliumban kifejezett céljaitól úgy, hogy nem is hozható ezekkel kapcsolatba, nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Vagy az ördögtől van, vagy - ami még valószínűbb - az emberi fantázia terméke.
"Mindent megpróbáljatok"
Az a próféta, akinek szavai beteljesednek alkalmasint sokkal veszélyesebb lehet, mint az, akinek szavai nem teljesednek be. Az igazi próféta próbája ugyanis nem az, hogy szavai beteljesednek-e vagy sem. Ilyen színjátékot sátáni erők is meg tudnak szervezni. Az 5Mózes 13,1-5 így figyelmeztet bennünket; „Mikor teközötted jövendőmondó vagy álomlátó támad, és jelt vagy csodát ád néked; ha bekövetkezik is az a jel vagy csoda, amelyről szólott vala néked mondván: Kövessünk idegen isteneket, akiket te nem ismersz, és tiszteljük azokat, ne hallgass efféle jövendőmondónak beszédeire, vagy az efféle álomlátóra... Az a jövendőmondó pedig vagy álomlátó ölettessék meg." Amennyiben egy prófécia nem teljesedik be, természetesen azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy nem volt igaz. „Miképpen ismerhetjük meg az igét melyet nem mondott az Úr? Ha a próféta az Úr nevében szól és nem lesz meg és nem teljesedik be a dolog: ez az a szó melyet nem az Úr szólott; elbizakodottságból mondottá azt a próféta; ne félj attól!" (5Móz 18,21-22)
Ettől függetlenül Isten igaz embere is szólhat saját magától, és tévedhet is. Nagy különbség van azonban a hamis próféta és az elbizakodottságból szóló között. A hamis próféta ugyanis hamis tanításokkal áll elő. Egy be nem teljesedett prófécia csupán azt bizonyítja, hogy az illető nem Istentől, hanem saját magától szólt. Náthán is így járt, mikor azt mondta Dávidnak, hogy csak bátran álljon neki, és építse fel a Templomot. Később korrigálnia kellett magát, és Isten valóságos akaratát ekkor adta Dávid tudtára - azaz, hogy ne ő építsen. Ézsaiás is azt mondta Ezékiásnak, hogy meg fog halni, de szinte azonnal vissza kellett térnie az ellentétes üzenettel: A király élni fog! Pál is több esetben hallott olyan próféciát, melyeket nem fogadott el, és nem tartott tévedhetetlennek. Van olyan is, hogy valaki hitének mértéke szerint prófétál. Mikor Isten azt mondta nekem, hogy építsük meg a világ legnagyobb evangelizációs sátrát, melyben 34 ezer ember tud helyet foglalni, megtanácskoztuk a kérdést a vezetőség tagjaival. A részletek megtárgyalása után közös imába kezdtünk, és az egyik jelenlévő férfi prófétálni kezdett:
- Ezt mondja az Úr: Ezrek fognak megtérni e tető alatt. - Hirtelen abbahagyta, és így szólt hozzánk: - Bocsássatok meg, a Szent Szellem tulajdonképpen nem ezt mondta, csak nem volt rá hitem, hogy kimondjam! Kezdem elölről! Ezt mondja az Úr: Milliók fognak megtérni e tető alatt!
Teljesen igaza lett, csakhogy a prófécia nem a sátor vászontetejére vonatkozott. Ezt a sátrat ugyanis éveken át kellett volna csupa hitetlenekkel teletömni ahhoz, hogy milliók megtéréséről egyáltalán szó lehessen. Olyan munka kezdődött el azonban az alatt a vászontető alatt, ami aztán Isten dicsőségének ernyője alatt folytatódott tovább, miközben az afrikai kontinenst bejárva csakugyan millió szám láttuk megtérni azokat a csodálatos embereket.
Egyes próféták különleges tekintélyt tulajdonítanak maguknak, csak azért, hogy saját ötleteiket másokra erőltethessék, sőt elhiszik, hogy maguk kreálta igemagyarázataik kijelentésből származnak, s ily módon megkérdőjelezhetetlenek. Egy tanító azzal érvelt, hogy „Isten mutatta meg nekem, hogy ez és ez az igerész mit jelent", holott interpretációja nyilvánvalóan torz és helytelen volt. A Szentírás szerint mindent próbának kell alávetnünk, ezért nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül az illegális tekintélyszerzés efféle próbálkozásait. A szolgálati ajándékok közül talán a prófétának kell leginkább alárendelnie magát a többiek ítéletének. Önmagában nem elég a prófétának az az állítása, hogy az Úr beszédét szólja. Isten a gyülekezeteket kollektíve ruházta fel tekintéllyel. Jézus figyelmeztetett, hogy óvakodjunk az ilyen dogmatistáktól.
Ha valaki „az Úr beszédét" szólja, tisztában kell lennie azzal, hogy ez mit jelent - a Szentírás alapján ezzel burkoltan prófétának állítja magát. Ennek felelősségét átlátva jól győződjön meg az illető, hogy valóban Isten szólt, mielőtt kinyitja a száját! Isten előtt utálatos ugyanis, ha valaki prófétának állítja magát, és közben nem az.
