Mint ismeretes, a
tömeggyilkosságot a nácik, igazi német alapossággal, ipari problémaként
értelmezték. A hagyományos procedúra, vagyis az agyonlövés nemsokára nem
bizonyult elég termelékenynek. A fejenkénti legalább egy golyó költsége a
forgalomhoz viszonyítva túl nagy volt, amellett a szemtől szembe való gyilkolás
szakképzett munkaerőt igényelt, hiszen az áldozatok körében újra meg újra
kitört a pánik, és ezt a megterhelést a képzetlen személyi állomány nehezen
viselte. Így aztán gyakorta került sor munkaidőben mértéktelen
alkoholfogyasztásra, és a túl sűrűn foglalkoztatott gyilkosok közül számosan
követtek el öngyilkosságot. Otto Ohlendorf, a keleti front mögött megnyitott
tömeggyilkossági leányvállalatok egyikének, az Einsatzgruppe D-nek a
parancsnoka úgy iparkodott megoldani a problémát, hogy elrendelte: ezentúl
„egyes emberek nem lőhetnek agyon egyes embereket” – ehelyett „több ember lőjön
egyszerre, s így elkerüljük a közvetlen személyes felelősséget”. A
különítmények egyes vezetői – magyarázta később, pere során, Ohlendorf – „azt
akarták, hogy az áldozatok feküdjenek a földre, és úgy lőjék őket tarkón. Ám én
ezzel a módszerrel nem értettem egyet.” Amikor a véleménykülönbség okáról
kérdezték, Ohlendorf szakszerű elemzéssel válaszolt: „Mert ez mind az
áldozatok, mind a kivégzés végrehajtói számára túlságosan nagy lélektani
megterhelést jelentett.”
Ezért hát olyan módszert kellett keresni,
amely anyagilag kedvezőbb, és egyszersmind a tettesek lelki megterhelését is
csökkenti. A minden igényt kielégítő újításról orvosszakértők gondoskodtak. A
különleges intézményekben, Hartheimben, Hadamarban vagy Sonnensteinben
végrehajtott eutanáziakísérletek során a gáz alkalmazása eredményesnek
bizonyult: kisebb költséggel lényegesen több hullát lehetett termelni, amellett
az orvosokat és az ápolószemélyzetet az eljárás sokkal kevésbé viselte meg a
gyilkolás egyéb módszereinél.
Ezenközben a halálpiac folyamatosan bővült,
és a kevés számú rögzített gázkamra nem bizonyult elegendőnek; át kellett térni
a bárhol bevethető mobil egységekre. A német feltalálói lelemény alighanem még
a szállítás közben előállítható beton felfedezése előtt eljutott a szállítás
közben előállítható hullák eszméjéhez. Mint közismert, a teherautóra szerelt és
annak motorjával hajtott betonkeverő egész sor gazdasági követelménynek tesz
eleget, méghozzá roppant elegáns módon: a beton előállítása nincs helyhez
kötve; a menetidő nem vész kárba, mert egybeesik a keveréshez szükséges idővel;
továbbá a betont rögtön át lehet billenteni a kijelölt gödörbe. A gázkocsi
feltalálása éppily elegánsan oldja meg a változtatható helyszínű zsidóirtás
kérdését. A gyilkolás nem kötődik meghatározott helyszínhez, hanem bárhol
végbemehet; a menetidő nem vész kárba, mert egybeesik a gyilkolás idejével; a
hullákat pedig rögtön át lehet billenteni a kijelölt gödörbe. És ahogy a
teherautó motorja egyidejűleg a betonkeverő dobját is hajtja, éppígy kettős
rendeltetést szolgál a gázkocsi motorja is: a kipufogógázt be lehet vezetni a
rakodótérbe, és az oda zárt emberek lassan, de biztosan megfulladnak tőle.
A nürnbergi törvényszék előtt Ohlendorf
röviden, de hatásosan ecsetelte a bíráknak a halálteherautó előnyeit. „Külsőleg
teljesen ártalmatlannak látszott, és ezért, amikor az áldozatokat felrakták rá,
nem tört ki pánik; az agyonlövésre vagy akasztásra kiszemelt embereket a
kivégzés és a temetés helyszínének legjobban megfelelő távolságból lehetett
elindítani; végül pedig az eljárás nem jelentett túl nagy megterhelést a
teherautó vezetője és segítőtársai számára, mivel a motorzaj túlharsogta a
haldoklók kiáltozását.”
