Ami a Jobbik cukikampányából kimaradt

Szavazz a Jobbik ellen!

https://www.facebook.com/szavazza.jobbikellen

Ha nem akarod, hogy tönkremenjen az ország
Ha eleged van a gyűlöletkeltő politikai bűnözőkből
Ha nem akarsz Vona Gábor játékszere lenni
Ha szereted a betyárokat, de nem a Betyársereget
Ha nem hiszed, hogy a kurucok ma a kurucinfót olvasnák
Ha szerinted sem a Jobbiknak írta Petőfi a Nemzeti dalt
Ha szeretnél békében és biztonságban élni
Ha nem akarod, hogy kiiratkozzunk Európából
Ha bármely kisebbség tagjaként is egyenlő jogokat akarsz
Ha szégyennek tartod, hogy hazánkban van a legnagyobb náci párt
Ha nem akarsz 400 forintos euróárfolyamot

SZAVAZZ MAGYARORSZÁGÉRT,
SZAVAZZ A JOBBIK ELLEN!

Veled sikerülni fog!

Április 6-án minden szavazat gyengíti a Jobbik erejét!

https://www.facebook.com/szavazza.jobbikellen

Simon Wiesenthal - Aki önmaga elől menekült 4.

Már-már azt hittem, hiába minden remény, elgondolásom füstbe ment – ám ekkor a film váratlanul és egészen más módon mégiscsak megtette hatását. Meghökkentette Roschmann Dél-Amerikában élő régi cimboráit – és feltehetően magát Roschmannt is. A történtekről egy német színész számolt be, aki egy turnézó társulat tagjaként vendégszerepelt a dél-amerikai kontinens német településein. Ezeket a vendégjátékokat az NSZK kulturális egyesületei támogatták, a külföldön élő németekkel való kapcsolattartás előmozdítására, és a színészek általában német családoknál kaptak szállást. Ily módon betekinthettek azokba a viszonyokba, melyek arrafelé ma is virulnak. Számos lakásban Hitler, Himmler és más náci nagyságok képe lógott a falon, a szökésben lévő náci gyilkosokat pedig úgy emlegették, mint másutt az együttérzésre méltó üldözötteket. Az efféle nézetek furcsamód nem csupán a háború után odamenekült nácik körében kaptak hangot, hanem a háború előtti idők kivándorlói között is. Képzeletükben eszményivé varázsolták német hazájukat, s felruházták minden lehetséges erénnyel – azt pedig, ami a Harmadik Birodalomban történt, egyszerűen félretolták. Egy idősebb német például így nyilatkozott Hansnak (hadd nevezzem így színész barátomat): – Elképzelhetetlen, hogy egy német képes volna nőket és gyermekeket ölni. Ilyesmi előfordulhat a vadak között, akik az itteni őserdőkben élnek – de egy olyan kultúrnépnél, mint a miénk, soha.

  

Ha elhangzott az az érv, hogy számtalan bírósági eljárás folyik éppen ilyen bűnügyekben, az illetők elzárkóztak, s legfeljebb arra céloztak, hogy ezekben az esetekben a győztesek joga érvényesült. Bezzeg másként festenének az újságcikkek, a könyvek, az ítéletek, ha a németek nyerik meg a háborút! A világnak azon a táján, ahol a Harmadik Birodalom legádázabb zsidógyilkosai adtak egymásnak találkát, számos német vélekedett úgy, hogy a több millió zsidó megsemmisítése nem más, mint a szövetségesek – vagy épp a zsidók – rosszindulatú koholmánya. Ez magyarázza, hogy annyi menekült náci bűnöző talált védelemre és menedékre honfitársainál, akik között időnként rendes, tisztességes emberek is akadtak. Magam Argentínát egyszer elneveztem „az utolsó reménység fokának”, és ez minden értelemben igaz volt: a náci bűnözők itt remélhettek végső menedéket, a helyi német telepesek pedig minden erejükkel belekapaszkodtak abba a reménységbe, hogy a nácik mégsem voltak bűnözők.

  

Ebben a légkörben természetesen nagyon súlyosan esett a latba „Az ODESSA-ügyirat”-ban elhangzó vád, amely szerint Roschmann lelőtt egy német tisztet, hogy a kiürítés során elfoglalja annak helyét a hajón. Hans barátomnak ki is jelentették újra meg újra a külföldön élő németek: „Micsoda disznó volt ez az ember! Érthető, hogy menekülni akart, de hogy ezt másvalaki vesztére tegye…!” A nők meg éppen hallani sem akartak Roschmannról: a rigai gettó irányítását még elnézték volna neki, de a bigámia igazán sötét jellemre vall! Feltételezhető, hogy Roschmannt régi barátai egyre inkább kerülni kezdték, azt pedig tudjuk, hogy miután a „róla szóló” filmet Dél-Amerikában bemutatták, s a könyv is az üzletekbe került, állandóan változtatta lakhelyét, s néhány hétnél tovább sehol sem állapodott meg.

  Hiába nem hasonlított csöppet sem Maximilian Schellre: a plakátokról tudta, hogy voltaképpen őróla van szó. A filmmel foglalkozó újságcikkek őt állították pellengérre, s a mozikból kiáramló emberek őt őrizték meg emlékezetükben, az ő bűneit, az ő menekülésének történetét. Azt, hogy a nézőktől érkező adatok és hírek egytől egyig hamisak voltak, nem tudhatta. Ha valaki hosszabban nézett rá, ha egy vendéglőben valaki szemügyre vette, vagy az üzletben egy percre megvárakoztatták, már rettegnie kellett: most értesítik a rendőrséget. Még német barátai közül is bárki felcsaphatott árulójának, hogy ekképpen álljon bosszút egy német tiszt „meggyilkolásáért”. A filmbéli helyzet valósággá változott: Roschmannból üldözött vad lett.

Simon Wiesenthal - Aki önmaga elől menekült 3.

Bár újra meg újra hallottunk róla, sőt még álnevét is tudtuk, Roschmann-nak mégis nyoma veszett. 1958-ban Irmtraud Schubert elhagyta, és visszatért Németországba, majd egy hamburgi bíróság a házasságot semmisnek nyilvánította. Roschmannról az a szóbeszéd járta, hogy áttelepült Brazíliába. Éveken át sikertelennek bizonyult minden kísérlet harmincötezer zsidó gyilkosának kézrekerítésére.

  

Így festett a helyzet, amikor 1972 nyarán felbukkant irodámban Frederick Forsyth, hogy elém tárja az ODESSA-val kapcsolatos terveit. A könyv, majd a film főszereplője, elgondolása szerint, egy Bergmann nevű képzeletbeli bűnöző lenne, akit én veszek üldözőbe, s aki ezért az ODESSA segítségével próbál menekülni. A jól megírt sztori valóságízű volt és roppant izgalmas. Bergmann űzött vadként jelent meg benne; mindenütt csak néhány napra állhatott meg, aztán máris tovább kellett menekülnie. És épp innen eredt az ötletem. Így szóltam Forsythhoz:

  – Hajlandó vagyok segíteni, ha Bergmannt egy valóban létező náci bűnözőről mintázza. Olyasvalakiről van szó, aki valóban az ODESSA révén menekült meg, és ez idő szerint hamis néven él valahol Dél-Amerikában. Igaz, egyesek majd a szememre vetik, hogy most már a krimi színvonalára süllyedek, de ezt se bánom, ha így el tudjuk kapni az illetőt.

  – Köszönöm, Wiesenthal úr – mondta Forsyth. – Ez lesz a regényem előszava.

  És utána mindketten elmélyedtünk Roschmann dossziéjában.

  Mivel magam nem ismertem a viszonyokat az egykori Rigában és a kaiserwaldi táborban, bemutattam Forsythot Fritz Deutsch bécsi régiségkereskedőnek, akit Bécsből Rigába deportáltak, és szerencsésen életben maradt. Ő szolgáltatta a részleteket a könyvhöz, melynek címe – „Az ODESSA-ügyirat” – akkor már megvolt.

  

Később is kapcsolatban maradtam Forsythszal; minden egyes fejezetet megbeszéltünk. Ily módon újabb aknát telepíthettem: megkértem az írót, iktasson be egy jelenetet, melyben Roschmann eljátssza régi bajtársai rokonszenvét. Forsyth erre kitalálta, hogy a menekülő főszereplő a visszavonulás során lelő egy német tisztet, mert el akarja foglalni annak helyét a kiürítéshez igénybe vett hajón.

  Csak a happy endet illetően nem volt szerencsém. Én úgy képzeltem, hogy akárcsak Roschmann-nak, Bergmann-nak is sikerül megszöknie, mert azt akartam, hogy a közönség kutasson tovább utána. „Az ODESSA-ügyirat” című filmben viszont Bergmannt elfogják és agyonlövik. A filmesek közölték velem: nem lehet a közönségnek két órán át mutogatni egy gonosztevőt, és aztán a végén futni hagyni a fickót; a film befejezéséül az embereknek meg kell kapniok az elégtételt, hogy a végén győz az igazság. Ezt be is láttam: ebben különbözik az élet a mozitól.

Simon Wiesenthal - Aki önmaga elől menekült 2.

Roschmann eredetileg nem nagyon izgatta magát letartóztatása miatt, mert azt hitte, „csak” újnáci üzelmekkel gyanúsítják, és e címen kétszázadmagával került fogságba. Csak akkor ébredt a veszély tudatára, amikor egy szép napon elébe állt két brit katona, hogy elvigyék Dachauba. Osztrák náci körökben ekkorra már elterjedt a hír, hogy az egykori koncentrációs táborban működő amerikai katonai bíróság hozza a legkeményebb ítéleteket.

  Vonatra szálltak, és Graztól Salzburgig Roschmann-nak bőven volt ideje, hogy elgondolkodjék a jövőről. Amikor a vonat megállt Halleinben, engedélyt kért, hogy az illemhelyre menjen, ami voltaképpen feltűnhetett volna őreinek, hiszen az állomásokon való tartózkodás alatt az illemhelyet tilos használni, de a brit katona beérte azzal, hogy odaállt az ajtó elé. Roschmann pedig kiugrott az ablakon – amely nem a peronra nyílt –, és eltűnt a téli éjszakában.

  Az angol katona néhány perc múlva feltörte ugyan az illemhely ajtaját, majd a vészfékkel megállította a vonatot, de akkorra az már megtett néhány kilométert, és a frissen hullott hóban nyomok után is hasztalan kutattak. Roschmann később elmesélte, hogy egész éjjel mozdulatlanul feküdt a hóban, nehogy elárulja magát. Csak másnap kereste fel egyik bajtársát, aki aztán továbbsegítette. Az újságok nem tudósítottak Roschmann szökéséről, mert az angolok fátylat akartak borítani a baklövésre; magam is csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor érdeklődtem Dachauban, hogy áll a pere. És így odalett az esély, hogy esetleg még menekülés közben el lehessen csípni.

  

Évekkel később megtudtam, hogy Halleinből eljutott a Felső-Ausztria és Salzburg tartomány közötti határnál lévő Ostermiethingbe, a menekülő nácik egyik csatlakozási állomására. A régi bajtársak szájról szájra adták a szükséges kódszavakat; Roschmann is így igazolta magát. Két hétre elbújtatták egy téglaégetőben, míg aztán a szervezet a következő szállítmánnyal átcsempészte az olasz határon. Mint csaknem valamennyi barátja, ő is a római via Sicilián lévő ferences kolostorban talált menedéket, és élvezte Hudal püspök védelmét. A római Caritas szervezte meg és fizette kivándorlását Argentínába, ahol a Buenos Aires-i Villa de Mayóban telepedett le.

  Argentínát Roschmann azért választotta, mert feleségének rokonai éltek ott (bizonyos Vidmerék), és tőlük segítséget remélt. Mint Hudal valamennyi védence, ő is el volt látva hamis papírokkal: most Fritz vagy Frederico Wegenernek hívták, s mint ilyen dolgozott először egy Aeros nevű utazási irodában, majd egy bizonyos Stemmlerrel asztalosműhelyt nyitott. 1955-ben összeházasodott titkárnőjével, Irmtraud Schuberttel, noha Grazban feleséget és gyermekeket hagyott. A törvényes feleség Vidmerék révén értesült az eseményről, és feljelentést tett. Így történt, hogy Eduard Roschmann, alias Fritz Wegener ellen 1959-ben bigámia miatt letartóztatási parancsot adtak ki. Az újabb, immár rigai működésével kapcsolatos letartóztatási parancs csak egy évvel később született meg.

Simon Wiesenthal - Aki önmaga elől menekült 1.

Még soha nem hallottam a nevét, de ismert írónak mondta magát, akinek néhány könyvét már meg is filmesítették. Hogy szavait megerősítse, át is adott egy ajánlólevelet Fred Zinnemanntól, aki tömören csak ennyit közölt: Frederick Forsyth úr tehetséges író, és ő arra kér, legyek segítségére.

  – És miben segíthetnék önnek? – érdeklődtem.

  Ekkor kiderült, hogy Forsyth többet tud rólam, mint én őróla. – Olvastam A gyilkosok közöttünk járnak című könyvét – mondta –, és abban van egy fejezet a menekülőket segítő szervezetről, az ODESSA-ról. Elsőrangú filmsztori lehetne.

  – És én mit tehetnék a film érdekében?

  – Ön szállítaná a történelmi hátteret. Egy bűnügyi történetben is a helyén kell lennie mindennek. Úgy kell hatnia, mintha akár meg is eshetett volna.

  Elgondolkodtam. Természetesen már többször is bábáskodtam könyvek megszületésénél, csakhogy ott komoly dokumentációkról volt szó. Ha most egy szórakoztatóipari náci krimi létrejöttéhez nyújtok segédkezet, sokat árthatok az ügynek, melyet szolgálok. – Sajnos attól tartok, ebben nem segíthetek – mondtam bocsánatkérőn.

  De Forsyth nem hagyta lerázni magát. – Itt hagyom a könyv szinopszisát, fussa át. Utána talán mégis szóba áll velem.

  – Rendben van – feleltem, és megbeszéltük, hogy másnap ismét találkozunk.

  

Este elolvastam Forsyth szinopszisát. Egy menekülő német háborús bűnösről szólt – és mindjárt eszembe jutott róla valami. Az ötlet egyik legrégibb ügyemhez kapcsolódott: Eduard Roschmann ügyéhez. Az első értesülést 1946. december 8-án kaptam róla; az anyag, személyi adatai mellett, rövid életrajzot tartalmazott. Az 1908. november 25-én született Roschmann a háború előtt likőrügynök, majd egy stájerországi sör- és szeszesital-gyár alkalmazottja volt. Nem örvendett valami jó hírnek, a nácikkal pedig már akkor is meghitt kapcsolatban állt. A Harmadik Birodalomban aztán karriert csinált: a rigai gettó parancsnokhelyettese lett, s e minőségében legalább háromezer-nyolcszáz zsidó, köztük nyolcszáz gyermek meggyilkolása száradt a lelkén. Ezen túlmenően meghatározatlan számú zsidót szállíttatott az auschwitzi megsemmisítő táborba. Újabb. 1960-ból való dokumentumok szerint az áldozatok száma ennél is nagyobb volt; kitűnt, hogy Roschmann volt a felelős kétezer munkaképtelen zsidó meggyilkolásáért, és ő szervezte meg a hírhedt transzportokat Dünamündéből Lettországba. Ha a szám szerint ismert halottakat a becsültek legkisebb számával összeadjuk, kiderül, hogy mintegy harmincötezer emberélet volt a rovásán.

  

Akárcsak számos más náci bűnözőről, röviddel a háború után róla is az a hír járta, hogy felismerték és agyonverték, de a hírt nem lehetett megerősíteni. 1947-ben aztán kiderült, hogy él és virul: megjelent Grazban, a családjánál, sőt, le is tartóztatták, igaz, nem rigai bűntettei miatt, hanem azért, mert belépett egy újnáci szervezetbe: Theodor Soucek barátjaként tagja lett a Soucek vezette Európai Társadalmi Rendmozgalomnak, a SORBE-nak. Grazban és környékén lakat alá került Soucek régi és újabb bajtársainak egész csapata – köztük Eduard Roschmann is.

  Akkoriban elég szorosan együttműködtem az osztrák rendőrséggel, így tudomást szereztem a letartóztatásról, és magam is tehettem bizonyos lépéseket; értesítettem az amerikaiakat, hogy véletlenségből horogra akadt a rigai parancsnokhelyettes, és jó lenne, ha a gondjukba vennék, mielőtt az osztrákok, ne adj isten, eleresztik. Az amerikaiak nem is haboztak: tájékoztatták az angolokat – Graz ugyanis az ő megszállási övezetükben volt-, és kérték Roschmann „kiadatását”.

Simon Wiesenthal - Házassági ajánlat 4.

Ő azonban megkímélte a rendőrséget a fáradozástól. Úgy látszik, beleunt a folytonos bujkálásba, erejét felőrölte az örökös menekülés. Amikor – hála a vöröskeresztes igazolványnak és a brazil személyi igazolványnak – valamennyi újságból a saját hiteles körözési fényképe meredt rá, nem bírta tovább, és önként jelentkezett a hatóságnál.

  Utolsó lehetőségét a tagadásban látta. Elismerte ugyan, hogy Sobibórban teljesített szolgálatot, de vallomása szerint először is csupán a barakkok felépítésével foglalkozott, másodszor is Sobibórban egyetlen zsidó sem vesztette életét. Ám a tömegkommunikáció többé nem engedte ki a markából. Săo Paulótól kilencszáz kilométerre, Goiana városában Stanisław Szmajzner az újságból értesült Wagner letartóztatásáról, és a mellékelt fényképen rögtön ráismert egyik sobibóri kínzójára. Szmajzner – a táborban kevesen maradtak életben rajta kívül – tizennégy évesen került Sobibórba, és különleges kézügyességének köszönhetően másfél éven át meg tudta úszni a gázkamrát. Most azonnal Săo Paulóba utazott, hogy tanúként a hatóság rendelkezésére álljon. A két férfi, aki utoljára a lágerben találkozott, most az őrszobán került szembe egymással.

  – Hát hogy s mint, Gustl? – kérdezte Szmajzner.

  Wagner egy pillanatig elképedten meredt rá, aztán felismerte. – Igen, persze, jól emlékszem rád. Hiszen én emeltelek ki a transzportból, és ezzel megmentettem az életedet.

  – Ez igaz – mondta Szmajzner –, csakhogy a húgomat, a fivéreimet, az anyámat és az apámat nem mentetted meg. És ha azt mondod, hogy meg kellett mentened az életemet, akkor azt is tudtad, hogy a többieknek meg kell halniok.

  Wagner nem válaszolt, a hatóságok pedig belátták, hogy vallomása, miszerint Sobibórban nem halt meg senki, mégsem lehet egészen helytálló. Azt is megértették, hogy olyasvalakiről van szó, aki eldönthette a foglyok sorsát: élet vagy halál… így az önkéntes brazil állampolgárt kiadatásáig őrizetbe vették.

  

Éppen csak az nem volt világos, hogy melyik országnak adják ki. Ausztriában működött közre az eutanáziaprogramban, legtöbb bűnét Lengyelországban követte el, német egyenruhát viselt, és áldozatai főleg zsidók voltak. Elsőnek tehát Tamir izraeli igazságügy-minisztert értesítettem, Izrael pedig huszonnégy órán belül benyújtotta a kiadatási kérelmet, bár a kérelem teljesítésére nem volt esélye. Ausztriában ugyan két érvényes letartóztatási parancsot is adtak ki Wagner ellen, az egyiket a hartheimi, a másikat a sobibóri működése miatt, de már többször kitűnt, hogy az osztrákok nem nagyon sietnek a kiadatási kérelmekkel. Lengyelország ugyan megtette a szükséges lépéseket, de ugyancsak kevés eséllyel, mert Wagnerre ott halálbüntetés várt volna, míg Brazíliában enyhébb büntetést kapna, és ilyen esetekben a kiadatást általában megtagadják. Csupán a düsseldorfi államügyészség volt az, amelynek egyaránt álltak rendelkezésére alapos indokok és megfelelő tárgyalási feltételek.

  Legalábbis így hittük mi. Ám 1979 júniusában a brazil legfelsőbb szövetségi bíróság úgy határozott, hogy a kiadatási kérelmek egyikének sem ad helyt. A német kiadatási kérelem portugál fordításába ugyanis géphiba csúszott. A németek leszögezték, hogy az elévülés már 1947-ben félbeszakadt – ám a portugál fordításban „1974” állt. Így aztán a gyilkosságok a brazil jog értelmében elévültek, és Wagnert szabadlábra helyezték.

  

A brazíliai német követ felfedezte a hibát, és azonnal szót emelt a legfelsőbb törvényszéken, hogy korrekciót kérjen. Ám közölték vele: várja meg a döntés írásbeli kiadmányozását. Amíg ez eljutott a követségre, több hónap is eltelt, és mire a német követség végre benyújthatta felülvizsgálati kérelmét, Wagnernek már nyoma veszett; a brazilok pedig végérvényesen megtagadták kiadatását.

  Ez az elutasítás a PFSZ egyidejű elismerésével párosulva nem keltett épp kedvező benyomást a zsidók körében. Gustav Wagner azonban ismét megkímélte a hatóságokat a munkától. Már fogsága alatt is többször volt szívrohama, és többször kísérelt meg öngyilkosságot. Hosszabb ideig kezelték a börtönkórházban, s mire kiszabadult, már nem tudott mit kezdeni a szabadsággal. A brazil újságok hónapokon át ismertették sobibóri rémuralmát és közöltek részleteket a tanúvallomásokból – bárhol zörgetett, még német körökben is becsapták előtte az ajtót. 1980 október elején egy elhagyott farmon felakasztotta magát.

  Szeretném tudni, vajon a halála előtti pillanatokban megjelent-e neki a lelkén száradó sok százezer halott szelleme, vajon a nyomasztó bűntudat őrölte-e fel, vagy csak a hajszába, a bujkálásba fáradt bele, és úgy járt, mint Eduard Roschmann, akit talán soha nem sikerült volna elfognom, és akire mégis szörnyű halál várt: belehalt az önmaga előli menekülésbe.

Simon Wiesenthal - Házassági ajánlat 3.

A háború végén a németek, hogy minden nyomot eltüntessenek, felrobbantották Risierát. Wagner és Stangl Ausztriába menekült, és ettől kezdve már végig közös maradt az útjuk. Együtt internálták őket Glasen-bachba, majd onnan együtt kerültek a linzi vizsgálati fogságba; együtt szöktek meg az építkezésről, és jutottak el Rómába, Hudal püspökhöz; együtt időztek átmenetileg Bejrútban és Damaszkuszban, hogy végül mindketten Brazíliában kössenek ki.

 

Amikor évekkel később hozzáfogtam Stangl felkutatásához, és rekonstruáltam menekülési útvonalát, az egyik informátortól megkaptuk Gustav Wagner vöröskeresztes igazolványának másolatát, így hát tudtuk, milyen volt közvetlenül a háború után. Brazíliában sem tévesztettük egészen szem elől; hallottam, hogy folytonosan úton van egyik német településről a másikra, sehol nem időzik sokáig. Brazil okmányok birtokában a paraguayi határon sem volt nehéz átkelni. Hiába próbálkoztunk: pontos tartózkodási helyét nem sikerült felderíteni. A rendőrség nem nagy készséget mutatott az együttműködésre; egyhangúan ismételte, hogy Wagnert nem tudják megtalálni.

  

A továbbiakban a Stangl utáni nyomozás némiképp háttérbe szorította Wagner felkutatását. Ám Stangl halála után két évvel megismerkedtem egy házaspárral; ők Săo Paulóban összetalálkoztak Stangl özvegyével. Az asszony méltatlankodva számolt be nekik egy különös esetről. Egy szép napon, mesélte, Gustav Wagner jelent meg ajtaja előtt, teljesen lerongyolódott, megviselt állapotban. Részvétét fejezte ki férje halála alkalmából – és rögtön utána házassági ajánlatot tett! Ő persze felháborodva utasította el, majd kitessékelte. Úgy látszik, Stangl még a feleségét sem avatta be múltja minden titkába, mert az asszony az osztrák házaspárnak nemcsak Wagner magánemberi mivoltáról, hanem egész tevékenységéről is becsmérlően nyilatkozott. – Az én férjem rendes, tisztességes ember volt, aki csak a kötelességét teljesítette – fejtette ki nézeteit a treblinkai parancsnok működéséről. – Soha egyetlen foglyot sem bántott, legföljebb, ha muszáj volt, egyszer-egyszer rájuk kiabált. De az a Wagner hírhedt szadista volt, mindenki rettegett tőle. És még van képe elém állni és megkérni a kezem!

  

A különös beszélgetésre 1975 második felében került sor. Láthattam belőle, hogy Wagner továbbra is Brazíliában tartózkodik, feltehetően Săo Paulo környékén, és el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen ember ne vett volna részt a Tyll szállodában tartott Hitler-ünnepségen: Wagner ugyanis szívesen járt társaságba, szeretett nyilvánosan kérkedni hőstetteivel. Barátainak unos-untalan előadta, hogy 1936-ban gerelyvetőként indult a berlini olimpián – ám nevét semmiféle sporttudósításban vagy versenyzői névsorban nem leltük. Mi csak azt tudtuk, hogy testi erejét védtelen, csont és bőr foglyokon próbálta ki, és sorozatban gyártott holtakat a félholtakból. No persze, a Tyll szállóban ezzel is el lehetett dicsekedni.

  

Azt gondoltam: valamiképpen pontosabb adatokat kell szereznem erről az ünnepségről. A véletlen sietett segítségemre. Egy izraeli látogatásomon megismerkedtem Mario Chimanovichcsal, a Jornal do Brasil nevű újság munkatársával.

  – A lapodnak nincsenek véletlenül fényképei erről a Tyll szállóbeli találkozóról? – kérdeztem tőle.

  A válasz biztatóan hangzott: az ünnepség három napig tartott, egész falka riporter jelenlétében. Mario megígérte, hogy beszerez minden hozzáférhető anyagot.

  Már néhány nappal a Bécsbe való visszatérésem után felhívott: nemcsak egy hatalmas fénykép van a birtokában, amelyen valamennyi vendég tisztán felismerhető, hanem a meghívó és a vendégek listája is.

Megkértem Mariót, jöjjön minél hamarabb Bécsbe.

  Lázasan futottam át a vendégek névsorát – Gustav Wagnernek semmi nyoma. Ettől még a fényképen ott lehetett volna – talán álnevet használ. Nagyítón át tanulmányoztam a képet – Gustav Wagnernek semmi nyoma. Csupán egy Manfred Roeder nevű régi ismerőst fedeztem fel, akivel számos perben kerültem szembe; mesterségére nézvést ügyvéd, és egy NSZK-beli újnáci mozgalom vezetője. (Ez idő szerint Roeder Stuttgartban tölti büntetését; 1982. június 18-án tizenhárom évi börtönre ítélték mint főkolompost többrendbeli gyújtogatás és robbantás miatt – a merényletekben két ember meghalt. Ilyen értelemben Roeder igazolta a Tyll szállodában tartott összejövetelnek a meghívón olvasható mottóját: „Nem a tegnap utolsó, hanem a holnap első képviselői vagyunk.”)

 

Ez a felfedezés azonban nem enyhítette mélységes csalódásomat. Megszállottan hittem, hogy Wagnert a meghívottak között találom, és most úgy éreztem, távolmaradásával a történelem megbocsáthatatlanul letért kiszabott pályájáról. Ám éppen a bosszúság sugallta az újabb ötletet: ha ez így van, akkor majd én fordítok a sorson. Nem voltam benne bizonyos, vajon elképzelésem száz százalékig kóser, azaz törvényes-e, de úgy véltem, százötvenezer sobibóri zsidó lemészárlása és a brazil hatóságok magatartása saját lelkiismeretem előtt igazolja eljárásomat.

  – Hajlandó vagy segíteni nekem? – kérdeztem Mariótól.

  – Ha lehet…

  

Nem akartam az újságíró helyzetét túlontúl megnehezíteni, ezért nem árultam el, hogy szándékosan félretájékoztatom. A fényképen látható társaságból egyszerűen kiválasztottam egy fickót, aki hatalmas, elálló fülével vonta magára figyelmemet. Rámutattam, és közöltem Marióval: – Ez itt Gustav Wagner, aki Brazíliában nyilvánosan mutatkozik a Hitler születésnapja tiszteletére rendezett ünnepségen, és senki még csak rá sem hederít. Ha ezt így megírod, akkor a rendőrség számára nem marad több kibúvó, hacsak nem akarja magát mindörökre blamálni a világ közvéleménye előtt. Most már el kell hogy kapják Wagnert. Mert természetesen pontosan tudják, hogy hol keressék.

  Mario megtette, amire kértem, és a Jornal do Brasil első oldalán megjelent a hír: a Hitler tiszteletére rendezett Tyll szállóbeli ünnepség fényképén felismertem Sobibór helyettes parancsnokát. A hírt átvette a rádió, s így az egész ország értesült róla. A rendőrségnek nem volt módja tovább tétlenkedni, még akkor sem, ha az általam Wagnerként leleplezett férfiú hevesen és teljes joggal kardoskodott amellett, hogy itt valamilyen tévedésről van szó: Gustav Wagnert valamiképpen elő kellett teremteni.

Simon Wiesenthal - Házassági ajánlat 2.

Dov Freiber tanú például az Eichmann-per tárgyalásán elmondta, hogy a munkás zsidóknak mindig énekszóval kellett munkába vonulniok. A kötelező dal szövegét húsz év múltával is tudta még:

Uram, Mózest add vissza, kérlek,

hogy vezesse át az ígéret

földjére hitsorsosait.

Válaszd ketté a vizeket,

oszlopok emelkedjenek,

álljanak, mint a sziklaszirt.

Ha már a keskeny folyosón

a zsidó bagázs ott oson,

csapd rájuk a kaput, siess,

és minden népnek nyugta lesz.

  Mivel a kettéváló vízben nem lehetett bízni, Wagner, erejéhez mérten, átvállalta a feladatot: a gázkamrába mindenkor száz-száz zsidó fért, ő pedig Stangllal egyetemben gondoskodott róla, hogy az expediálás gyorsan és zökkenőmentesen bonyolódjék. Ha mégis adódtak nemkívánatos incidensek, Wagner ügyelt rá, hogy így is meglegyen a napi előírt hullamennyiség: azokat, akik kitörtek a sorból, tiltakoztak vagy összeestek, saját kezűleg ütötte agyon. Mindez akkor is folytatódott, amikor 1942 nyarán Stanglt a treblinkai koncentrációs tábor parancsnokává nevezték ki, hogy ott még szélesebb körben kamatoztassa Sobibórban szerzett tapasztalatait.

  Stangl utóda, Franz azonban már nem kormányozta Sobibórt oly biztos kézzel. 1943 októberében lázadás tört ki a munkás zsidók között, akik tudták, hogy nemsokára fölöslegessé válnak, és véget ér a haláltól kapott haladék. Megtámadták az őröket, néhányukat megölték – agyonverték Josef Niemann helyettes lágerparancsnokot is –, majd az erdőkbe menekültek. Az SS azonnal hozzálátott felkutatásukhoz, számos szökevényt el is fogott, de hiába, így is voltak, akik megmenekültek. Az utóbbiak között volt egy zsidó származású szovjet tiszt is, akit a hadifogolytáborból vittek át Sobibórba – ő szervezte meg a felkelést. Vallomása volt az egyik legsúlyosabb terhelő bizonyíték Gustav Wagner ügyében.

  

Nem sokkal később a tábort feloszlatták. A még életben lévő foglyokat agyonlőtték, az őrszemélyzet pedig Olaszországba került, ahol Wagner ismét összetalálkozott Stangllal. Együtt csapódtak egy nagyobb csoporthoz, amely csupa hasonszőrű úriemberből állt, méghozzá korántsem véletlenül: Odilo Globocnik, akiből időközben az SS rendőri erőinek trieszti parancsnoka lett, nem akarta, hogy kipróbált és hűséges munkatársai a szövetségesek kezére kerüljenek, s netán mindenféle vallomásokat tegyenek. Ezért a titkok hordozóit áthelyeztette arra a frontszakaszra, ahol nem volt divat foglyokat ejteni – Jugoszláviába, ahol a partizánok egyre eredményesebben aprították a német hadsereget.

  

A számítás bevált: a legádázabb zsidógyilkosok egész sorát küldte ily módon vérpadra tulajdon kápójuk. Christian Wirthet, a treblinkai, sobibóri és belżeci megsemmisítő táborok főfelügyelőjét éppúgy agyonlőtték a partizánok, mint Franz Reichleitnert, Sobibór parancsnokát. Wagnernek és Stanglnak azonban kedvezett a szerencse: tudásukat ismerős terepen hasznosíthatták. Megbízták őket, hogy a Fiume melletti Arbe szigetén, valamint Abbáziában kutassák fel és gyűjtsék össze valamennyi még életben levő zsidót, majd szállítsák őket a sussaki táborba. Egy részüket már ott, Sussakban megölték, a többieket csak valamivel később, a Risiera di San Sabba-i megsemmisítő táborban. (Itt egyébként Ernst Lerch személyében egy másik osztrák is működött; őt is a „Reinhard-akciótól” vezényelték át. Risierai szerepét azonban – hála az osztrák igazságszolgáltatás csekély érdeklődésének – soha nem sikerült tisztázni.)

Simon Wiesenthal - Házassági ajánlat 1.

Valamikor 1978 májusában történt. Ültem a repülőgépen New York és Amszterdam között, és unottan lapozgattam a The New York Daily Newst. Ekkor szemem megakadt egy kishíren: eszerint április 20-án, Brazília Săo Paulo tartományában, az italiatai Tyll szállodában egy öreg nácikból álló társaság megünnepelte a vezér, Adolf Hitler nyolcvankilencedik születésnapját.

  Megkíséreltem magam elé képzelni ezt a kis ünnepséget. Öreg nácik csak akkor élnek Brazíliában, ha jó okuk van rá. Tizenegy évvel korábban Săo Paulóban bukkantam rá Franz Stanglra, Treblinka parancsnokára. Nem valószínű-e, hogy legjobb barátja, Gustav Wagner is Brazíliában él?

  Amikor Stangl még a sobibóri megsemmisítő tábort vezette, Wagner volt a jobbkeze, és később ő lett a helyettese Stangl utódának, Kurt Franz lágerparancsnoknak. A megmaradottak elmondták, hogy az iszonyat poklában is egyike volt a legkegyetlenebb szadistáknak. Híres volt félelmetes testi erejéről; ha csak gyomorszájon vágott vagy leütött egy csontig aszott foglyot, az már nem kelt fel többé.

  Seregnyi adatunk volt rá, hogy Wagner Brazíliában tartózkodik – még brazil személyi igazolványának másolatát is megkaptam –, de a hivatalos szervek egybehangzóan állították, hogy nem tudják megtalálni. És most feltűnt lelki szemeim előtt, ahogy a Tyll szállóban koccint régi bajtársaival Hitler tiszteletére; ahogy közösen megbeszélik az együtt töltött szép időket, és előszámlálják, ki hány halott zsidóval büszkélkedhet, ő pedig kijelenti: „Akkor is én vagyok a legkülönb – mert én saját kezűleg végeztem velük!”

  Határozottan éreztem, hogy Wagnernek ott kellett lennie azon a különös ünnepségen. Valamilyen újság talán fényképet is közölt az eseményről – azzal könnyebben a nyomára bukkanhatnék.

  

Egyszer, 1967-ben már konkrét adataim voltak Wagner hollétéről. Csakhogy Dél-Amerikában követni valakit nem olcsó mulatság, és Franz Stangl költséges felkutatása miatt anyagi tartalékaink kimerültek. Segítőkész barátaim akkor összehoztak egy zsidó milliomossal, aki maga is megjárta a koncentrációs tábort; őt kellett volna megpumpolnom. Roppant kínosan éreztem magam, mindenről beszéltem, csak pénzről nem: végül aztán barátom szelíden megrúgott az asztal alatt, és én, minden bátorságomat összeszedve, elmondtam: a koncentrációs táborok egyik legsötétebb hóhérját szeretnénk felkutatni, az illető Dél-Amerikában él, ott pedig nagyon sokba kerül a nyomozás. A koncentrációs tábort megjárt milliomos megértő lélek volt: tüstént kezembe nyomott egy – ötven dollárról szóló csekket.

  – Ha Gustav Wagnert ötven dollárból elcsíphetném, akkor nem jöttem volna ide – közöltem, majd felálltam, és az ajtóhoz indultam. Az amerikai ekkor felpattant, utánam szaladt, és negyedórán át magyarázta, hány milliót veszített az utóbbi időben.

  – Ha ilyen rosszul megy a sora, kaphat tőlem száz dollárt – mondtam, beszálltam a liftbe, és visszamentem a saját szobámba. Ha Gustav Wagnernek sok ilyen ellensége van, mint ez az életben maradt fogoly, akkor barátokra már nincs is szüksége.

  
Amellett éppen Wagner személye általában több indulatot gerjesztett, mint az úgynevezett „könyökvédős” gyilkosoké, akik inkább csak számoszlopokat adtak össze – bár a vonal alatt a végösszeg csupa halottból állt. Wagner úgy volt gyilkos, ahogy az emberek elképzelik maguknak; széles vállával, hatalmas mancsával szinte megtestesítette az eszményi SS-legény fogalmát. Nem véletlen, hogy már 1940-ben a Linz melletti hartheimi kastélyba helyezték, ahol közreműködött az eutanáziaprogram végrehajtásában. A hullák elégetésénél segédkezett, s e ténykedése során ismerkedett meg kollégájával és későbbi hartheimi parancsnokával, Franz Stangllal is. Jó barátok lettek, s együtt maradtak akkor is, amikor 1942 tavaszán rangosabb feladatra rendelték őket: a Hartheimben szerzett tapasztalatokat kellett a „Reinhard-akció” keretében gyümölcsöztet-niök. Stangl a sobibóri megsemmisítő tábor parancsnoka lett, Wagner pedig mint legfőbb csicskása felügyelt az „elszállásolásra” és később a gázkamrákra is. Durva modora miatt különösen alkalmasnak tartották az úgynevezett „munkás zsidók” irányítására; ezeket a szállítmányokból válogatták ki, hogy mint kézművesek vagy szakmunkások szolgálják az SS-t. A beosztás ugyan hasznos és kellemes volt, de a Wagner-féle emberekei bizonyos mértékig ingerelte is, elvégre a „munkás zsidót” nem lehetett azon nyomban megölni – ki kellett várni, amíg legyengül vagy megbetegszik. Ezért aztán meg kellett mutatni a büdös zsidajának, hogy csupán célszerűségi megfontolásokból és korlátozott időre marad életben, és ez az engedmény mit sem változtat személye alapvető értéktelenségén. A legvilágosabb magyarázat a verés, még inkább a rugdosás volt. És bár előbb-utóbb úgyis megölték valamennyit, a németek egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a szabadságolt halottakat szavakkal is meg ne alázzák. 

Simon Wiesenthal - Mennyit ér egy hulla? 3.

1965 decemberében Bécsben sajtókonferenciát tartottam a Hartheimben, Hadamarban, Sonnensteinben és Grafeneckben működött gyilkolási iskolákról, és felvilágosítottam az újságírókat, miféle kapcsolat állt fenn az eutanázia intézményei és a koncentrációs táborokban zajló tömeges megsemmisítés között. Elmondtam: a szóban forgó intézmények személyzetét, amely hozzászokott az elégetett holttestek bűzéhez, csaknem egytől egyig a megsemmisítő táborok vezető posztjaira léptették elő. Az ilyen jellegű karrier egyik mintapéldájaként említettem meg Franz Stangl esetét.

  Egy hónap múlva egy rossz külsejű, ápolatlan, szakadt ruhájú fickó jelentkezett az irodámban; egész beszélgetésünk alatt egyetlen pillanatra sem tudott a szemembe nézni. A sors vagy a véletlen jóvoltából megesik, hogy valaki pontosan olyannak lássék, amilyen valójában. Látogatóm közölte, hogy a Gestapónál dolgozott, bár természetesen – a gestapósok már csak így voltak ezzel – „semmi rosszat” nem követett el: – Hát mit tehettem volna? Kis pont voltam én, és most mi fizetünk meg mindenért.

  

A nyelvemre kívánkozott a megjegyzés, hogy tulajdonképpen magam is csak kis pont voltam, és mégis mindenért nekem meg a magamfajtáknak kellett megfizetnünk, de láttam, hogy a másiknak mondanivalója van, és ez a mondanivaló esetleg fontos is lehet – így hát fékeztem magam.

  – Az újságban olvastam annak a Franz Stanglnak a történetét. Az ilyen alakok miatt gyötörnek bennünket, kisembereket már a háború vége óta. Valahányszor álláshoz jutottam, egy idő után mindig rájöttek a múltamra, és én megint csak az utcára kerültem.

  – Úgy tudtam, nem követett el semmi rosszat.

  A szemben ülő férfi tekintetében egy pillanatra düh lobbant fel, de aztán a hajdani üldöző ismét visszatalált az alázatos hangnemhez. – Bezzeg a nagyfejűek, a Stangl- meg az Eichmann-félék annyi támogatást kaptak, amennyi csak kellett. Azokat kicsempészték, ellátták pénzzel meg iratokkal. De ki segít énnekem? Nézze meg ezt az inget, nézze meg az öltönyömet. Nincs munka, nincs pénz. Még egy pohár borra se telik.

  Az utóbbi állítás mindenképp valótlan volt: látogatóm lehelete elárulta, hogy a pálinka élvezetéről azért nem kellett lemondania.

  – Nézze csak – szólalt meg, minthogy én továbbra is hallgattam –, én tudom, hol van Stangl. Segíthetek, hogy megtalálja. Stangl nem segített énrajtam – hát akkor én miért fedezzem őt? – Néhány másodpercig sandán figyelt, majd hozzáfűzte: – De nem lesz ingyen.

  Kezdettől éreztem, hogy a pénznél fogunk kilyukadni. – Mennyit akar? – kérdeztem, és eszembe jutott az az ember, aki felajánlotta segítségét Adolf Eichmann felkutatásához, ha cserébe hozzásegítem a legyilkolt testvéreim szájából származó aranyhoz.

  – Huszonötezer dollárt.

  – Éppígy kérhetne kétmilliót is. Ennyi pénzem nincs.

  De a férfival lehetett alkudni. – Hát jó, akkor alkalmi árat szabok… Hány zsidót is ölt meg Stangl?

  – Hogy hányan pusztultak el Treblinkában az ő parancsnoksága idején, az pontosan soha nem fog kiderülni. Lehettek talán hétszázezren.

  A másik néhány pillanatig magában számolt; szeme ugyan nyitva volt, de látszott, hogy elsüllyedt számára a világ. Aztán egyszer csak felcsillant a szeme, mint némely pénztárgépeken csengetés előtt a lámpa: – Egy centet kérek minden egyes halottért. Hétszázezer cent – az annyi, mint hétezer dollár. Igazán nevetséges összeg.

  Az íróasztalhoz szorítottam kezem, nehogy az arcába vágjak, és iparkodtam, hogy az én tekintetem is vak legyen, mint az imént az övé; látni se akartam a képét. Lassan, nagyon lassan sikerült visszanyerni önuralmamat. A treblinkai parancsnok, hétszázezer zsidó gyilkosa fontosabb volt, mint ez a hitvány fickó, aki most várakozásteljesen állt előttem, és alighanem azt latolgatta, kihez forduljon, ha én nemet mondok az alkura.

  

– Ma egy fillért se kap tőlem – mondtam végül –, de ha Stanglt a felvilágosításai alapján valóban elkapják, akkor kifizetem a pénzt.

  – Ki kezeskedik róla, hogy betartja az egyezséget?

  – Senki. És ha nem tetszik, máris szedheti a sátorfáját.

  – Jó, jó, kár magát felizgatnia. Már most elmondom, hol dolgozik Stangl. De azt nem tudom, hogy most minek hívják. Azért áll az alku?

  – Áll, csak kezdje el.

  – Csak ha aláír egy kötelezvényt.

  Elővettem egy névjegyet, és ráírtam a hátoldalára. „E névjegy átadójának hétezer dollárt fizetek, amennyiben a tőle kapott információk alapján Franz Stanglt Brazíliában letartóztatják.”

  A másik levéltárcájába csúsztatta a névjegyet, de azért még most sem nyugodott meg. Ezúttal azt akarta: adjam becsületszavam, hogy nem kísérlem meg kinyomozni az ő személyazonosságát.

  Franz Stanglért ez az ár sem volt túl drága.

  Látogatóm csak a fenti előjáték után rukkolt ki értesülésével: – Stangl a Săo Pauló-i Volkswagen-műveknél dolgozik mint műszerész.

  

Az adat helytállónak bizonyult. Alig telt néhány hétbe, és már Stangl címét is tudtam. A linzi tartományi bíróság letartóztatási parancsa még érvényben volt, és Ausztria kérte Stangl kiadatását.

  Valamely oknál fogva a brazil rendőrség csak a karnevál után akarta Franz Stanglt letartóztatni, de a házát már 1967 február közepe óta figyelte. Két nyomozó telefonszerelőnek álcázva épp a kapujával szemben kezdett gödröt ásni. Közben persze megizzadtak, és bekopogtak Stanglékhoz egy pohár vízért. Az alkalmat megragadva azt is felderítették, van-e a háznál fegyver – tömeggyilkost másként el sem tudtak képzelni. De csupán tisztes polgári otthont láttak, házi szentéllyel, a kredencen horgolt terítőkkel. Feljebbvalójuknak azt jelentették, hogy Stangl nem fog fegyveresen ellenállni.

  Február 27-én a Săo Pauló-i rendőrfőnök felkereste a riói osztrák követséget, hogy betekintsen a portugálra fordított dokumentumokba, melyekkel Ausztria a letartóztatási és kiadatási kérelmet alátámasztotta. Minden egyes papírlap többezernyi gyilkosságról tanúskodott.

  A rendőrfőnök még aznap visszautazott Săo Paulóba, és a rendőrség már másnap reggel lecsapott – utasítás nélkül, amint később felhánytorgatták. Három rendőr egy fotóriporter társaságában beállított az egyik Săo Pauló-i kórházba, s igazolványukat felmutatva megkérték az egyik ápolónőt: hívja fel a Volkswagen-műveket és üzenje meg Stangl úrnak, hogy siessen, mert leányát autóbaleset érte, és kórházba szállították.

  

A Volkswagen-művek igazgatósága be is mondatta az üzenetet hangszórón, és fél óra múlva Stangl már ott is állt a kórház előtt. A fotós megörökítette a letartóztatás pillanatát, és ez a kép nemsokára bejárta a világsajtót.

  Mindezekről a részletekről csak később értesültem. Éppen az Egyesült Államokba utaztam, és Amszterdamban megállva március 2-án a rádióból hallottam Stangl nevét. Ám a letartóztatás hírét újabb, igen riasztó bejelentés követte: Săo Paulo kormányzója rossz néven veszi, hogy rendőrfőnöke őt nem tájékoztatta. Már amúgy is lelkem mélyéig megdöbbentett, hogy egy dél-amerikai országban ily zökkenőmentesen sikerült letartóztatni egy náci bűnözőt, és nem Stangl lett volna az első, aki utána ismét meg tudja váltani szabadságát. Brazília addig még egyetlen nácit sem adott ki, és tudtam, hogy most is csak a közvélemény rendkívül erős nyomására szánná el magát.

  Még Amszterdamból érintkezésbe léptem a különféle országokban élő barátaimmal, és megkértem őket, szervezzék meg az életben maradottak tüntetéseit a brazil követségek előtt. Dr. Neubergerrel, Észak-Rajna-Vesztfália tartomány igazságügy-miniszterével megbeszéltem, hogy az NSZK is kiadatási kérelmet intéz Brazíliához, és ugyanezt javasoltam a náci bűntettek felderítésére létesült lengyelországi bizottságnak is. Ha Dél-Amerikáról van szó, kiadatási kérelemből soha nem lehet elég.

  

Tudtam azonban, hogy a legerősebb nyomást az Egyesült Államok fejtheti ki. Ezért mihelyt megérkeztem New Yorkba, kihallgatást kértem a korábbi igazságügy-minisztertől, Robert Kennedy szenátortól, közbenjárását sürgetve. Még ott voltam, amikor Kennedy felhívta a washingtoni brazil követet, és egyértelműen megfogalmazta azt, amit ridegebben is mondhatott volna: Iszonyatos bűnökért kell igazságot szolgáltatni. Most eljött az alkalom, hogy Brazília sok millió új barátot szerezzen.

  A biztonság kedvéért a brazil kormány elszánta magát, hogy éljen az alkalommal. A közvélemény nyomására és számtalan felszólítás után 1967-ben teljesítette a Német Szövetségi Köztársaság kiadatási kérelmét.

  Már visszatértem Bécsbe, amikor jelentkezett nálam egy német közjegyző, akinél ott volt a névjegyem. New York-i barátom, Hermann Katz, akit már korábban tájékoztattam az általam kötött furcsa egyezségről, átutalta a hétezer dollárt.

  1970. május 13-án Düsseldorfban hosszas előkészítés után megkezdődött a per. Stangl azzal védekezett, amit igaznak és helyesnek tartott: „Én csak a kötelességemet teljesítettem.” 1970. december 22-én a bíróság meghozta ítéletét: életfogytiglani fegyház. Stangl fogsága azonban nem tartott sokáig: 1971. június 28-án a fegyházban meghalt.

  Nem sokkal ezután egykori legjobb barátja, Gustav Wagner gondolt egyet, és felkereste Săo Paulóban Stangl özvegyét, hogy nőül kérje. Többek között ez a kis ballépés segített hozzá, hogy Gustav Wagnert is megtaláljam.

Simon Wiesenthal - Mennyit ér egy hulla? 2.

Az életről vagy halálról szóló döntést már akkoriban is törvényes formaságok szabályozták. A kórházak megküldték az egyes betegek anyagát az úgynevezett „T4-szakértőknek”, akik aztán ennek nyomán formálták meg véleményüket. Az akta végére biggyesztett kereszt a halált jelentette. Az eutanáziára szánt betegeket különleges egység gyűjtötte össze és szállította a legközelebbi „szanatóriumba”, ahol kezdetben méreginjekciókkal ölték meg őket.

  De ez még csak a nyitány volt. Midőn a Harmadik Birodalom teljes lendülettel hozzálátott a zsidók kiirtásával járó szervezési problémák megoldásához, Heydrich felismerte, hogy az eutanáziát végző szanatóriumok eszményi terepet kínálnak a gyakorláshoz, a kiképzéshez és a kísérletezéshez. Hartheimben vagy Hadamarban kutatói szinten lehetett kipróbálni azt, amit később Treblinkában vagy Auschwitzban nagyipari méretekben alkalmaztak. A kísérleti helyiséget a kastély pincéjében rendezték be, s közvetlen összeköttetése volt egy kis krematóriummal. A helyiségben Hartheim parancsnoka, Christian Wirth rendőr főfelügyelő embereket gyilkoltatott meg mérges gázzal. Haláltusájukat lefényképezték, stopperórával mérve az időt, majd a képeket és adatokat elküldték Berlinbe. Később véletlenül találkoztam azzal az emberrel, akit fényképezésre kényszerítettek – így fedeztem fel, mi történt Hartheimben.

  

1941-ben Wirthet áthelyezték, s utóda egy bizonyos Franz Stangl lett. Az osztrák hatóságok eleinte ugyan nem voltak egészen tisztában Hartheim szerepével, de azért elrendelték Stangl letartóztatását, s így az egykori SS-tisztnek az amerikai internálótáborból át kellett települnie a linzi tartományi bíróság vizsgálati fogházába. Abban az időben a foglyoknak romeltakarításon és lebombázott házak újjáépítésén kellett dolgozniok. Stanglt olyan brigádba osztották, melynek tagjait csak apróbb vétségek terhelték, s így nem őrizték őket valami szigorúan. 1948. május 30-án este Stangl nem tért vissza a börtönbe – szökésére napközben senki nem figyelt fel. De amikor az esetre fény derült, akkor sem keltett különösebb izgalmat. Az ügyről az amerikai hivatalos szerveket sem értesítették, így aztán magam is csak sokkal később tudtam meg, hogy Stangl már nincs lakat alatt. Ekkor utánanéztem a családjának, a szomszédok pedig közölték, hogy Stanglné 1949. május 6-án leányaival együtt Ausztriából ismeretlen helyre távozott.

  

Később, a per folyamán Stangl nagy vonalakban beszámolt róla, miképpen boldogult a továbbiakban. Azt már Glasenbachban megtudta, hogy a fő dolog eljutni Rómába; onnan az egyházi szervek már továbbsegítik. A protestánsok Heinemann zsinati elnökhöz forduljanak, a katolikusok Alois Hudal német püspöknél kaphatnak menedéket. A tájékoztatás helytállónak bizonyult. Hudal vöröskeresztes útlevelet szerzett Stanglnak, a német papi szeminárium Collegium Germanicuma pedig álláshoz segítette, ahol továbbutazásáig dolgozhatott.

  Az 1976-ban Grazban megjelent Római napló című emlékiratában Hudal szerencsésnek mondja magát, amiért 1945 után karitatív tevékenységét teljes egészében a nemzetiszocializmus és a fasizmus hajdani hívei, kivált az úgynevezett „háborús bűnösök” javára fordíthatta, és hamis iratok segítségével sokukat boldogabb tájakra menekíthette üldözőik elől.

  Stangl „boldogabb tája” Szíria lett. Szökése után hat héttel már el is jutott Damaszkuszba, és végül kivitethette a családját is. Stanglné a Svájcon át vezető útvonalat választotta. Bernben megkapta a szíriai vízumot, és kereket oldott.

  

Időközben egyre több részlet vált ismeretessé a treblinkai megsemmisítő táborról, és Franz Stangl az egyik leglázasabban keresett náci bűnözővé lépett elő. A kiadatás veszélye persze a legcsekélyebb mértékben sem fenyegette: a szírek őt és a hozzá hasonlókat szellemi testvéreikként és az Izrael elleni harc szakembereiként becsülték. Ha Stangl ott marad Szíriában, kollégájához, Alois Brunnerhez hasonlóan még ma is biztonságban élhetne. Csakhogy amikor 1960-ban Eichmannt Argentínában elfogták, az illegalitásba vonult náci gyilkosok nyugtalanok lettek. Egyszer csak egyikük sem érezte magát biztonságban ott, ahol éppen volt. Ráadásul az idő tájt még senki sem tudta pontosan, ki is rabolta el Eichmannt: mivel az akció formailag ellentmondott a nemzetközi jognak, az izraeli kormány nem vállalt vele semmilyen közösséget. Amikor például nem sokkal Eichmann elfogása után a Yad Vashem meghívott, hogy számoljak be a felkutatásában játszott szerepemről, dr. Koubovy, az intézmény igazgatója nyomatékosan figyelmeztetett: semmi esetre se említsem meg, hogy egész levelezésem az izraeli követségen át bonyolódott, és hogy a nyomozásba természetszerűleg bekapcsolódott az izraeli titkosszolgálat is. Az utasítást tisztességgel megfogadtam: az izraeli titkosszolgálatról egy árva szó sem esett. Ezen viszont Isser Harel, a titkosszolgálat főnöke úgy felbőszült, hogy 1971-ben megjelent emlékiratában nem méltatja egyetlen szóra sem az én tevékenységemet.

  

No de ezt csak úgy mellesleg jegyeztem meg. Mindenesetre akkoriban, 1960 tavaszán az Eichmann elfogása körüli titkolózás a világsajtót a legkülönfélébb találgatásokra ihlette. Így például egy német képes újságban az a változat látott napvilágot, hogy Eichmannt a szíriai–izraeli határ közelében élő Izrael-barát drúz törzs tagjai rabolták el s szállították Izraelbe. A mese ugyan az első szótól az utolsóig koholmány volt, de arra épp megfelelt, hogy Stangl megijedjen. Legalábbis egy német újságírótól úgy hallottam, hogy ekkor menekült el hanyatt-homlok Damaszkuszból. Én pedig kivettem a lapját kartotékrendszeremből, és a „Damaszkusz” megjelölés helyett ráírtam: „tartózkodási helye ismeretlen”.

Simon Wiesenthal - Mennyit ér egy hulla? 1.

Franz Stangl volt az egyik legnevezetesebb náci azok közül, akiket az ODESSA szöktetett meg, hogy aztán Dél-Amerikában találjanak új hazát. Nevével először egy listán találkoztam, amelyen frissen kitüntetett magas rangú SS-tisztek szerepeltek. A nevéhez ceruzával a következő megjegyzést fűzték: „Titkos birodalmi ügy – lelki megterhelésért”. A nemzetiszocializmus szótárában ez annyit jelentett: a treblinkai parancsnokot azért tüntették ki, mert a tömeggyilkosság kivitelezésében különleges érdemeket szerzett.

  Azt viszont nem hiszem, hogy Stangl lelkét ez a feladat különösebben megterhelte volna. Amikor 1970 májusában végre bírái elé állt, elmondta, mi viselte őt meg valójában. Voltak napok, amikor egy tételben tizennyolcezer embert kapott megsemmisítés céljából, és elvárták tőle, hogy még aznap üresen küldje vissza valamennyi vagont. Mi mást tehetett volna, mint hogy azonnal meggyilkolja őket? Hiszen ennyi embert nem tudott elszállásolni!

  

Ehhez a védekezéshez jól illik egy dokumentum, melyet Odilo Globocnik, a „Reinhard-akció” vezetője küldött a Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak. A jegyzék felsorolja mindazon vagyontárgyakat, melyeket a treblinkai, sobibóri és belżeci megsemmisítőtáborok igazgatósága 1942. október 1. és 1943. augusztus 2. között juttatott el Berlinbe, a Biztonsági Főhivatal címére. Íme a lajstrom, pontról pontra:

„25 tehervagonnyi női haj

248 tehervagonnyi ruhanemű

100 tehervagonnyi cipő

22 tehervagonnyi fehérnemű

46 tehervagonnyi gyógyszer

254 tehervagonnyi szőnyeg és takaró

400 tehervagonnyi különféle használati tárgy

2 800 000 amerikai dollár

400 000 font sterling

12 000 000 szovjet rubel

140 000 000 lengyel złoty

400 000 aranyóra

145 000 kilogrammnyi arany jegygyűrű

4000 karátnyi, egyenként több mint kétkarátos gyémánt

120 000 000 złoty különféle aranyérmékben

Néhány ezer igazgyöngy nyaklánc

Odilo Globocnik

s. k.”

A nácik nem egyszerűen gyilkosok, hanem rablógyilkosok voltak.

1943 végére erről a vidékről kifogytak az áldozatok: Lengyelország „zsidómentessé” vált, és mint ahogy a maffiacsaládok keresztapái megszabadulnak a fölöslegessé vált gyilkosoktól mint gaztetteik utolsó tanúitól, úgy döntötték el a Harmadik Birodalom „keresztapái” is: elteszik az útból megsemmisítési szakértőiket. Franz Stanglt a jugoszláv frontra vezényelték, ahol nem sok esélyt adtak neki az életben maradásra: Tito partizánjai ugyanis nem ejtettek foglyokat. A férfiút, aki Treblinka krematóriumaiban nyolcszázezer embert intézett el, most kiszolgáltatták: intézzék el őt is. Ám Stangl egyike lett a keveseknek, akik hazatértek. Nem sokkal a háború befejezése után már ismét Welsben volt, gyermekei körében, nevelőnő felesége oldalán.

  Nemigen iparkodott elrejtőzni, hiszen ezzel valószínűleg csak feltűnést keltett volna. Ehelyett, mint egykori SS-Hauptsturmführert, nemsokára „automatikusan” őrizetbe vették az amerikaiak, és a Salzburg melletti Glasenbachba, a Marcus W. Orr elnevezésű internálótáborba szállították. Treblinkában viselt tisztségét elhallgatta, és kétéves glasenbachi tartózkodása alatt nem is derült fény rá. Ám 1947-ben hirtelen kritikussá vált Stangl helyzete: az osztrák hatóságok felfedezték a rendőrtiszt nevét a hartheimi kastély személyzeti listáján.

  

Hartheim, ez az ősi reneszánsz kastély, amely a felső-ausztriai Mauthausen koncentrációs tábora közelében áll, a Limburg melletti Hadamarral, a szászországi Sonnensteinnel és a brandenburgi Grafeneck-kastéllyal egyetemben egyike volt ama négy „szanatóriumnak”, amelyekben a Harmadik Birodalom a tömeggyilkosságot oktatta. A folyamat az „életképtelen életek” megsemmisítési programjával kezdődött. A programot orvosi szempontból dr. Werner Heyde professzor, a würzburgi egyetem pszichiátriai tanszékének nyilvános rendes tanára irányította. (Heyde, aki legalább százezer ember haláláért felelt, a háború után a dr. Savade nevet vette fel, majd amikor 1962-ben letartóztatták, öngyilkoslett.)

  Ha azt hallom, hogy orvosi körökben ma ismét vitáznak az eutanáziáról, nevezzék bár „irgalmas halálnak”, feltámad bennem az irtózat. Az akadémiai fokozat megszerzése sajnos nem óv meg sem a pszichopátiától, sem a szadizmustól – amint ékesen bizonyítja a hartheimi kastély orvosainak példája. Kezdetben ott is „gyógyíthatatlan betegekről” volt szó, hozzájuk csatlakoztak aztán az elmezavarban szenvedők, a gyengeelméjűek és a nagyon öregek, hogy nemsokára minden testi vagy szellemi fogyatékos „életképtelennek” minősüljön.

Simon Wiesenthal - Eichmann felkutatása 8.

Eichmann felkutatása azért számíthat olyan sikeres vállalkozásnak, mert akkor emlékeztette a világot a zsidók tragédiájára, amikor az emberek éppen ki akarták küszöbölni tudatukból ezt az emléket, és mert Adolf Eichmann pere után immár senkinek sem lehettek kétségei e tragédia méretei felől. Eichmann vallomása megcáfolta az „auschwitzi koholmány”-ról szóló hazugságot. S végül az Eichmann-per nyomán a világ sokkal mélyebben ismerhette meg a nemzetiszocializmus tömeggyilkosságainak gépezetét és e gépezet működtetőit. Azóta vált fogalommá „a könyökvédős gyilkos”; azóta tudjuk, hogy milliók lemészárlásához nincs szükség fanatikus, elmebetegséggel határos szadizmusra, hanem bőségesen elég hozzá a „Vezér” iránti buzgó és kötelességtudó engedelmesség; azóta tudjuk, hogy a tömeggyilkosok nem feltétlenül aszociális elemek – sőt nem is lehetnek azok –, mert az igazán nagyszabású tömeggyilkosság valójában a társadalomba tökéletesen beilleszkedő végrehajtókat feltételez.

  A tárgyaláson éppen egy amerikai újságíró ült mellettem, amikor a bíró feltette a kérdést: bűnösnek érzi-e magát a vádlott. Eichmann „nem”-mel válaszolt.

  – Ezt a kérdést voltaképpen hatmilliószor kellene feltenni neki – mondtam szomszédomnak.

  Később egész sor amerikai újságban láttam viszont ezt a megfogalmazást, lévén hogy sürgönystílusban szemlélteti az efféle perek egész problematikáját: sajnos a milliószoros gyilkosságot szinte lehetetlen érzelmileg úgy tálalni, hogy az emberek konkrét, meghatározott személy elleni, csak éppen több millió esetben elkövetett gyilkosságként fogják fel.

  

Ausztriában – és világszerte – egy időben heves viták zajlottak a büntetőjog értelméről. Christian Broda igazságügy-miniszter, akinek e könyvben majd egy teljes fejezetet szentelek, azt az álláspontot képviselte, hogy az emberséges büntetőjog csakis reszocializálásra törekedhet. Ezen az alapon Adolf Eichmannt nem kellett volna elmarasztalni. Ő teljes mértékben beilleszkedett az argentin társadalomba; dolgozott, rendezett családi körülmények között élt, jó apja volt gyermekeinek. Arra sem lehetett számítani, hogy további életében ismét gázba küldene zsidókat. Egy televíziós vita során meg is kérdezték Brodától: ha a büntetőjog egyetlen célja a reszocializálás, miért kellett akkor Eichmannt elítélni? Az igazságügy-miniszter tanácstalan volt. Ha az ő elméletét fogadják el, a náci gyilkosok békésen üldögélhettek volna argentínai, brazíliai, uruguayi vagy paraguayi villáikban; legföljebb abban lehetett volna bízni, hogy saját lelkiismeretük válik börtönükké. Mindenesetre kétlem, hogy Eichmann-nál ez bekövetkezett volna. Pere alatt egyetlenegyszer, a tárgyalás negyvenötödik napján hangzott el szájából egy mondat, amely valamilyen belső rezdülésre utal: „El kell ismernem, hogy a zsidók megsemmisítését ma az egyik legsúlyosabb bűntettnek tartom az emberiség történetében. De hiába, megtörtént, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy még egyszer ne ismétlődhessék meg.” Vajon őszintén gondolta-e, vagy csak ügyvédje tanácsát fogadta meg, hátha ily módon elkerülheti a halálbüntetést, azt már nem tudom.

  

És mégis: hálásnak kell lennünk ezért a mondatért. Hiszen a treblinkai megsemmisítő tábor parancsnoka az NSZK-ban tartott tárgyalásán azzal akart együttérzést kelteni, hogy kijelentette: azért kellett a zsidókat elgázosítania, mert különben a táborban nem lett volna elegendő férőhely. Ezt az embert Franz Stanglnak hívták. Ha elmondom, miként bukkantam a nyomára, kiderül egy s más a volt SS-tagok úgynevezett lelkiismeretéről.

Simon Wiesenthal - Eichmann felkutatása 7.

Az amerikai zsidóknak akkoriban bizonyára egyéb gondjuk is volt, az izraeliek meg Nasszerrel harcoltak az életben maradásért, és Eichmann már nem izgatta őket; és ugyanígy voltak ezzel az amerikaiak is, akiknek a Szovjetunió ellenében, a hidegháborúban kellett helytállniuk. Úgy éreztem, maroknyi hasonlóan gondolkodó őrülttel együtt végképp magunkra maradtunk. 1954 márciusában becsuktam a dokumentációs központot, az összes ügyiratot takarosán ládákba csomagoltam, és elküldtem Jeruzsálembe, a Yad Vashem-archívumba. Csak Eichmann aktáját tartottam meg, hogy miért, fogalmam sincs, hiszen valójában feladtam a küzdelmet.

  

Öt évvel később, 1959. április 22-én épp megszokott napilapomat, a linzi Oberösterreichische Nachrichtent olvastam, amikor az utolsó oldalon megakadt a szemem egy gyászjelentésen. Az elhunyt Maria Eichmann volt, Adolf Eichmann mostohaanyja; neve alatt következett a gyászoló hozzátartozók listája. Gépiesen átfutottam, és összerezzentem: rábukkantam a Vera Eichmann névre. Gyászjelentésekben nem szokás hazudni: Veronika Liebl visszatért ahhoz a névhez, amelyet bizonyára az egyedüli jogszerűnek érzett. Bárhol éljen is, Adolf Eichmann feleségének tekinti magát.

  Elküldtem egyik emberemet Eichmann-né anyjához, ő pedig minden bizonnyal úgy vélte, a legjobb álcázás a féligazság: azt állította, hogy leánya Dél-Amerikában férjhez ment bizonyos „Klemshez” vagy „Klemthez”.

  

Az információt elküldtem Izraelbe, az izraelieknek pedig módjukban állt utánajárni. Nemsokára értesítettek, hogy Eichmann-né egy német férfival él vadházasságban. Az izraeliek az illető nevét is tudták: Ricardo Klementnek hívják.

  A gyászjelentés alapján meg voltam győződve, hogy az a német nem lehet más, mint Adolf Eichmann; ez esetben pedig Eichmann fiainak is ott kell lenniök Buenos Airesben, a szüleiknél. Érdeklődtünk a német követségen, és sejtésem igazolódott: a fiúk Buenos Airesben eredeti nevükön voltak bejelentve. (Később egy követségi alkalmazott közölte velem: ők igazán nem tudhatták, hogy a hírhedt Adolf Eichmann fiairól van szó.)

  

Most már csak valamilyen alkalomra volt szükségünk, hogy Ricardo Klementet többé-kevésbé hitelesen azonosíthassuk Adolf Eichmann-nal. A lehetőséget egy újabb gyászjelentés kínálta. 1960 februárjában meghalt Eichmann apja, és az ismét csak az Oberösterreichische Nachrichtenben felsorolt gyászoló családtagok között ismét csak ott szerepelt Vera Eichmann mint az elhunyt menye.

  Úgy látszik, Eichmannékban a családi érzület elnyomta a veszélyérzetet. Egy ideig még azt a reményt is dédelgettem magamban, hogy Adolf Eichmann személyesen jelenik meg a temetésen. Szerződtettem két sajtófényképészt, és arra kértem őket, rejtőzzenek el valamilyen sírkő vagy fa mögé, és teleobjektívvel fényképezzék le a halottas menet valamennyi résztvevőjét. A fényképeket még aznap este megkaptam, és egész sor Adolf Eichmannhoz hasonló férfit fedeztem fel rajtuk: Emil, Robert, Otto és Friedrich nevű testvéreit. Ottót, Friedrichet és Robertet már ismertem. Emil, akit addig még sohasem láttam, Frankfurtból érkezett. Adolf hiányzott a sorból.

  

A fivérek közötti egész valószínűtlen hasonlatosság azonban újabb ötletet sugallt. Elővettem Eichmann régi fényképét, melyet linzi barátnőjétől szereztünk, és összehasonlítottam testvéreinek képével. És íme, akadt egy, amely mintha a fiatal Adolf Eichmannt ábrázolta volna, harminc évvel idősebben: Otto fivérének fényképe. Alighanem ezért is jelentkeztek újra meg újra emberek, hogy látták Eichmannt, csupa olyan helyen, ahol egészen bizonyosan nem járhatott – összetévesztették a fivérével. Ha valakinél ott van Otto Eichmann fényképe, arról Adolf Eichmannt is felismerheti – még akkor is, ha azóta Ricardo Klementnek hívatja magát.

  Ezután közölte az izraeli követség, hogy nemsokára két fiatal izraeli fog meglátogatni. Azok hamarosan fel is bukkantak Linzben, nagy sietve zsebre vágták a temetésről készült valamennyi fényképemet, és azon nyomban el is utaztak. 1960. május 23-án, egy hétfői napon pedig David Ben Gurion bejelentette az izraeli knesszetben, hogy Adolf Eichmannt letartóztatták, és izraeli fogságban van. Másnap sürgönyt kaptam a Yad Vashemtől: „Szívből gratulálunk ragyogó sikeréhez.”

Simon Wiesenthal - Eichmann felkutatása 6.

1951 őszén megjelent irodámban egy karcsú, negyvenes évei derekán járó férfi, modora éppoly kifogástalan, mint a ruházata. Kurtán meghajolt – közben kis híján összeütötte a bokáját –, majd felmutatta a névjegyét. Neve Heinrich von Klimrod, és egy hajdani SS-ekből álló bécsi csoportot képvisel, amely már régóta érdeklődéssel és csodálattal figyeli munkásságomat. Látni való volt, hogy olyan légkört szeretne teremteni, mintha hasonszőrűek beszélgetnének. Elvégre valamennyien profik vagyunk, és mondhatni, merő véletlen, hogy más-más oldalon állunk; magasabb szempontból tekintve, a közös vonások a mérvadók. – Az ön érdekei és a mieink egy ponton találkoznak. Ön meg akarja találni Eichmannt, hogy bíróság elé állítsa. Mi pedig Eichmann aranyát akarjuk. Nézetem szerint mód nyílnék a mindkettőnk számára előnyös együttműködésre.

  Valóban, mi lehetett volna ennél természetesebb? A kifogástalan modorú, feddhetetlen urak meg akarták szerezni azt az aranyat, amelyet Eichmann poroszlói a meggyilkolt zsidók szájából tördeltek ki; ennek érdekében még arra is készen álltak, hogy együttműködjenek egy zsidóval, és kiszolgáltassák neki egykori kollégájukat. Végre is az már elvégezte a maga munkáját – azt a piszkos munkát, amelytől von Klimrod urat megkímélte a sors. Most pedig itt az ideje, hogy úriemberekhez illőn megkössük az üzletet. – Mi rengeteget tudunk Eichmann szökéséről. Tudjuk, hogy két pap volt a segítségére: Weber páter és Benedetti páter. Ismerjük azt a kapucinus kolostort, ahol meghúzta magát. Igaz, azt nem tudjuk, hogy most milyen nevet visel, de sok bajtársunk van Dél-Amerikában, akik segíteni tudnának. Nos, mit szól az ajánlatomhoz?

  

Azt hiszem, von Klimrod úr a mai napig sem érti, hogy is lehetett elvetni egy ilyen ajánlatot. Ámbár beszélgetésünk során többször is elismerte, hogy „idealista” vagyok – hamar rájött, hogy a „profi”-trükkre nem harapok rá –, nem fogta fel, hogy az idealizmus nem szentesít minden eszközt. A saját zsebembe talán még bele is nyúltam volna, ha von Klimrod segítségével hozzáférhetek Eichmannhoz, de azt, hogy a meggyilkolt testvéreim szájából származó aranyat átengedjem neki, hullagyalázásnak éreztem volna. Ám az ilyen fogalmak, mint meggyalázás vagy szégyenérzet, alighanem hiányoztak erkölcsi kódexéből. Mindenesetre értetlenül hagyta el az irodámat.

  Fél év telt el, míg valaki ismét szóba hozta előttem Eichmannt: egy altausseei ismerősöm közölte, hogy Veronika Eichmann-Liebl a fiaival együtt eltűnt. A tanév kellős közepén vette ki az iskolából a gyerekeket, noha bizonyítvány nélkül semmilyen más osztrák vagy német iskolába nem iratkozhattak volna be. A lakbért ugyan továbbra is átutalták, és bútort sem szállítottak el a házból, ahogyan költözködéskor szokás, de a szomszédok rögtön gyanították az igazságot: Eichmann-né távozni készül, feltehetően Dél-Amerikába, pontosabban – így szólt a fáma – Brazíliába.

  

A döntő adat egy öreg osztrák bárótól származott, akivel a bélyeggyűjtők klubjában ismerkedtem meg. Egy napon meghívott otthonába, hogy megmutassa gyűjteményét. Ennek során szóba került a náci korszak is. Ő maga az Abwehrnél dolgozott, Canaris tengernagy beosztottjaként, és katolikus-monarchista meggyőződése miatt mindig szkeptikusan szemlélte a nácikat. Amikor megtudta, mivel foglalkozom mostanában, felállt, és így szólt: – Azt hiszem, mutathatok valamit, ami bizonyára érdekli. – Azzal egy halom könyv és iromány közül előhúzott egy kék légiposta-borítékot: – Ezt egy katona bajtársam írta, aki Buenos Airesben él, és jelenleg Perón elnök mellett dolgozik mint tanácsadó. Rendszeresen levelezünk, és egyszer megkérdeztem tőle, nem találkozott-e közös ismerősökkel. Nézze csak, mit válaszolt. – Odanyújtotta a levelet, és ujjával az utolsó bekezdésre mutatott – nekem pedig a lélegzetem is elállt a szavak olvastán: – „Láttam azt a nyomorult disznó Eichmannt, aki a zsidóknak dirigált: Buenos Aires közelében él, és a vízműveknél dolgozik.”

  Jól tudtam, hogy ezzel saját egyéni lehetőségeim kimerültek. Perón Argentínájában a nácik tekintélyes politikai hatalomra tettek szert, ők szervezték meg az argentin hadsereget, szakértőként működtek közre az ország iparosításában, és pénzük növelte a helyi bankok likviditását. Argentínában Eichmann teljes biztonságban érezhette magát – én pedig mint ellenfél túl könnyű fajsúlyú lettem.

  

Megtanácskoztam a dolgot Arie Eschellel, Izrael bécsi konzuljával, és ő megkért, hogy készítsek értesüléseimről összefoglaló jelentést a Zsidó Világkongresszus számára. A jelentés lényegében megegyezett Eichmann-dossziém tartalmával; az elején megírtam, mit tudtam meg Eichmann személyiségéről, befejezésül pedig utaltam a bárótól kapott információra. Mellékeltem néhány kézírásmintát, valamint a birtokunkban lévő fényképet.

  A jelentés egyik példányát New Yorkba küldtem, dr. Nachum Goldmann-nak, a Zsidó Világkongresszus elnökének, a másikat Izrael bécsi konzulátusa kapta. Izraelből semmiféle válasz nem érkezett, s a New York-i visszhang is két hónapot váratott magára. Goldmann nevében egy Kalmanowitz nevű rabbi nyugtázta a küldeményt, hozzátéve, hogy szeretné tudni Eichmann pontos címét Buenos Airesben. Azt feleltem, hogy szívesen elküldök egy embert Argentínába, ha fedezik az útiköltséget, és kiutalnak még ötszáz dollárt a további kiadásokra. Kalmanowitz rabbi azt válaszolta, hogy pénz, az nincs, különben is az FBI azt közölte dr. Goldmann-nal, hogy Eichmann Damaszkuszban tartózkodik, Szíria pedig úgysem adná ki, mivel ott a zsidók ellen elkövetett gyilkosság nem számít büntetendő cselekménynek.

Simon Wiesenthal - Eichmann felkutatása 5.

Nagyon hideg volt; gondoltuk hát, iszunk egy csésze forró teát a szállodánkban. Amikor benyitottam az étterembe, lelkes kis társaságra leltem: a helybéli fiatalság nagy érdeklődéssel hallgatta, mit mesél az én izraelim az izraeli hadsereg hőstetteiről.

  A rendőrtiszt alig bírta visszafojtani haragját. – Ha híre megy, hogy egy izraeli fiatalember van a helységben, a végén még…

  – Hiszen már elmúlt tíz óra – mondtam. – Most már nem csúszhat be hiba.

  – Reméljük – felelte bosszúsan a rendőrtiszt.

  Elhagytuk a szállodát, hogy megkeressük a legközelebbi nyomozót; az kitartóan üldögélt a vendéglőben a söre mellett. – Mindenki arról az izraeliről beszél, aki itt van Bad Ausseeben – közölte.

  Kísérőm körülbelül úgy nézett rám, mint a hivatásos hegymászó, aki nagy könnyelműen beleegyezett, hogy a túrára néhány amatőr is vele menjen, és most észreveszi, hogy hegymászó bakancs helyett tornacipő van rajtuk. Első mérgemben elátkoztam az izraeli fiút, de utána már csak magamat átkoztam.

  

Már tizenegy óra volt. Ha Eichmann az éjfélt családi körben akarja tölteni, akkor most kell elhagynia a Grundl-tavat. Egyre idegesebben várakoztunk. Végül befutott az a nyomozó, aki a Grundl-tónál posztolt, és valamit súgott a rendőrtiszt fülébe. Az némán végighallgatta, majd arra kérte, ismételje meg a jelentését úgy, hogy én is halljam. A nyomozó lassan, tagoltán mondta ki fölöttem az elmarasztaló ítéletet. – Fél tizenkettőkor két férfi bukkant fel a Grundl-tóhoz vezető úton. Eléggé sötét volt, de a havas háttér előtt fel lehetett ismerni őket. Körülbelül százötven méterre voltak tőlem; én elbújtam az út menti fák mögé. Ekkor egyszer csak egy harmadik férfi érkezett a Grundl-tó irányából, és valamit kiáltott feléjük. Az első két férfi megállt, váltottak néhány szót, aztán mind a hárman futva elindultak visszafelé.

  A rendőrtiszt vigasztalni próbált: elvégre korántsem bizonyos, hogy munkatársam viselkedése volt az ok, amiért Eichmannt figyelmeztették. És voltaképpen már az is nagy haladás, hogy egyáltalán rábukkantunk Eichmann tartózkodási helyére. Most majd itt hagy két embert, azok biztosan előkaparják. De tudtam, hogy csak az udvariasság beszél belőle. Pedig hát nála csak szakmai kudarcról volt szó – nálam viszont emberi katasztrófáról.

  Egy hét múlva értesítettek, hogy abbahagyták Eichmann keresését. Emberünk ugyanis eltűnt Aussee környékéről.

  

A következő években csak híresztelések és a bulvársajtóban feltálalt pletykák jutottak el hozzám. Hol Kairóban látták, hol Damaszkuszban vett részt bajtársi találkozón, hol német légiót szervezett az araboknak. Mindezt eléggé valószínűtlennek ítéltem, mert az olyan ember, aki még fényképezni sem hagyja magát, aligha csap akkora lármát, hogy az újságok is felfigyeljenek rá.

  Akkoriban a világot amúgy is egészen más dolgok érdekelték. Éppen tetőzött a hidegháború, sőt Koreában „forró” háborúba csapott át. Ami Európát illeti, az amerikaiak megértették, hogy a Német Szövetségi Köztársaságból legalább olyan jelentős szövetséges válhat, mint Angliából vagy Franciaországból – sőt, azoknál talán még megbízhatóbb is lesz. Igyekeztek kedvében járni a hajdani ellenfeleknek, s az amerikai filmeken gyilkos szörnyetegek helyett egyszer csak bátor tisztek tűntek fel, akiknek csupán az volt a balszerencséjük, hogy egy őrült zsoldjában álltak. Mindehhez képest kit érdekelt már egy Adolf Eichmann! Ha megkíséreltem szóba hozni a nevét, amerikai barátaim fáradtan legyintettek: „Á, most egészen más gondjaink vannak.”

  

1951 elején néhány homályos feltételezést hallottam Eichmann szökéséről egy egykori Abwehr-tagtól, akinek voltak barátai az ODESSA-ban. Eszerint Eichmannt egy horvát segélybizottság csempészte Rómába, a „kolostorútvonalon”; 1950 nyárutóján érkezett meg az olasz fővárosba. A bizottságot a kollaboráns horvát kormány fejének, Ante Pavelicnek egykori hívei vezetik. Rómába érve Eichmann valószínűleg egy kolostorban bujkált, „és ott bizonyára vatikáni útlevélhez jutott. Szüksége volt rá, hogy vízumot kérhessen valamelyik dél-amerikai országba.”

  Semmi kétség: ez az utolsó információ volt a legfontosabb. Akkoriban mind az amerikaiak, mind az izraeliek úgy vélték, hogy Eichmann a Közel-Keleten telepedett meg; barátom viszont meggyőződéssel vallotta, hogy Dél-Amerikában van – az ODESSA szállítmányai akkoriban egyenesen Brazíliába vagy Argentínába tartottak. Szerintem is ez volt a legvalószínűbb.

  Hogy újabb részleteket tudjak meg, továbbra is csak Eichmann családi érzésében bízhattam. Úgy gondoltam, bizonyára ismét megkísérel kapcsolatba lépni Altausseeben időző családjával, és valamikor majd ki is akarja vitetni őket magához. Hosszabb várakozásra rendezkedtem be. A sors azonban úgy hozta, hogy egyszer csak újabb hírt kapjak felőle – egészen más irányból.

Tömegtüntetés szerveződik a jobbikos antiszemita felszólalása ellen

A „Mindannyian Együtt Jeruzsálemért” Alapítvány vasárnap 15 órára tömegtüntetést szervez Budapesten a Kossuth térre Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő nyilas szellemiségű parlamenti felszólalása elleni tiltakozásul, amelyhez a Hit Gyülekezete is csatlakozik – áll az egyház szerkesztőségünknek megküldött közleményében.

„A Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány által vasárnapra szervezett demonstrációhoz a Hit Gyülekezete is csatlakozik. Egyházunk várja minden jó érzésű ember, civil szervezet és demokratikus párt csatlakozását a tüntetéshez. A kezdeményezést támogatja a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, az Élet Menete Alapítvány, az Országos Örmény Önkormányzat, valamit a Magyar Nők Szövetsége” – olvasható az egyház kommünikéjében. 

Az atv.hu úgy értesült, hogy a demonstrációhoz a Raoul Wallenberg Egyesület is csatlakozik. A szervezet Gyöngyösi Márton felszólalását követően kedden tiltakozását fejezte ki: véleményük szerint „mindennapos, megszokott eseménnyé vált a leplezetlen antiszemitizmus az Országgyűlésben”.

Gyöngyösi Márton, a Jobbik frakcióvezető-helyettese arról beszélt a képviselők előtt, hogy listázni kellene, hány zsidó származású kormánytag ül a parlamentben, aki nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Vona Gábor is hasonló vizsgálatot követelt a múlt héten. A kormány a leghatározottabban elítélte a politikus nyilatkozatát, aki kedden bocsánatot kért mondataiért. Azt mondta, félreérthetően fogalmazott. A DK kezdeményezni fogja a Jobbik feloszlatását, a Hit Gyülekezete pedig arra szólította fel a demokratikus parlamenti pártokat, hogy zárják politikai karanténba a Jobbikot.

Bővebb információk a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány Facebook-oldalán találhatóak.

Az ATV Egyenes Beszéd keddi vendége lesz Ungvári Tamás író, a tavaly megalapított „Mindannyian Együtt Jeruzsálemért” Alapítvány kuratóriumának elnöke.

atv.hu

Simon Wiesenthal - Eichmann felkutatása 4.

És végül: Eichmann felesége gyermekeivel együtt továbbra is ott élt a Fischerndorf 8.-ban. Bizonyítani nem tudom, de meggyőződésem, hogy mindvégig kapcsolatban voltak, még akkor is, ha a cenzúra Eichmann-né teljes levelezését ellenőrizte. Ott volt a sok közös barát, meg aztán ekkorra már működött a nácik földalatti szervezete, a maga jól összehangolt hírközlő rendszerével. A földalatti szervezet kiterjedtsége persze kockázattal is járt; Eichmann mindenkori tartózkodási helyét számos SS-beli bajtársa ismerte. Akkoriban volt egy munkatársam, aki otthonosan mozgott e körökben. Korábban őrnagyként szolgált a Wehrmachtban, és meggyőztem róla, hogy semmi köze a koncentrációs táborok gyilkosaihoz. Az utóbbiak esetében csak véletlen, hogy épp háború idején gyilkoltak, mint ahogy véletlen az is, hogy egyenruhájuk hasonlított a katonákéhoz. Az őrnagy végül hajlandó volt együttműködni velem a gyilkosok felkutatásában, éppen azért, hogy visszaadja a Wehrmacht-katonának a becsületét. Az SS viszont – csak mert korábban ő is egyenruhát viselt – továbbra is a bajtársat látta benne. Elbeszélgettek vele, beavatták bizalmas gondolataikba. Így derült ki, hogy még az SS is szeretett volna elhatárolódni Eichmanntól. Bár a nürnbergi ítélet „bűnös szervezetnek” minősítette az SS-t, még e bűnszövetkezet tagjai sem akartak automatikusan egy kalap alá kerülni azzal az emberrel, aki milliók módszeres kiirtásáért volt felelős. Igaz, nem akadt köztük olyan, aki Eichmannt az üldözői kezére adja, de annyit készségesen elárultak az én őrnagyomnak, hogy valahol Aussee környékén bujkál, minden bizonnyal baráti segítséggel.

  

Valóban, Aussee közvetlen környékén, Gmundenban működött ekkoriban a „Pók” fedőnevű náci földalatti mozgalom központja. Egy másik szervezet, az úgynevezett „Hatos csillagzat” Stájerországban tevékenykedett; ezzel állt szoros kapcsolatban ama Anton Burger, akire az Eichmann után nyomozó csendőrök bukkantak rá, amikor eltévesztették a házat. Burger most valószínűleg futárként működött Eichmann és a „Hatos csillagzat” között. Végül pedig mindkét náci szervezet, a „Pók” csakúgy, mint a „Hatos csillagzat” beágyazódott Theodor Soucek szervezetébe, amelynek a közeli Graz volt a központja. Ezeknek az egymáshoz kapcsolódó szervezeteknek a hálózatára épült aztán az akkoriban már teljes gőzzel üzemelő ODESSA. S ebből a hálózatból Eichmann sokkal nagyobb biztonságot merített, mint amennyire a mi „hálózatunk” megijeszthette. Istennek hála, valamelyest alábecsült bennünket.

1949. december 20-án felkeresett egy magas rangú osztrák rendőrtiszt. Megbeszéltük a helyzetet, és mindketten úgy vélekedtünk, hogy Eichmann valahol Ausseeben rejtőzködik: a rendőrtiszt szerint a Grundl-tó körül, amelyet csak egy hegyhát választ el az Altausseei-tótól. Ez egybeillett azzal a megfigyeléssel, amelyről embereim néhány hónappal korábban tájékoztattak: egy felső-ausztriai rendszámú fekete Mercedes tűnt fel először a Grundl-tónál, majd röviddel később Altausseeben, ahol Eichmann-né házánál, a Fischerndorf 8. előtt állt meg. A kocsiból esőköpenyes férfi szállt ki, bement a házba, majd rövid ott-tartózkodás után elhajtott.

  A rendőrtiszt hírforrásai nyilvánvalóan ennél is jobbak voltak. Mikor másnap ismét eljött hozzám, nem is árult tovább zsákbamacskát. „Megtudtuk, hogy Eichmann Altausseeben a családjával akar szilveszterezni. Akkor majd szépen elcsípjük.” Ezután meghívott, vegyek részt az akcióban. Szilveszterkor van a születésnapom: szebb ajándékot aligha kívánhattam volna magamnak.

  Ám épp e döntő szakaszban alapvető hibát követtem el. Megengedtem, hogy velem jöjjön Altausseebe egy fiatal izraeli, aki akkoriban ifjonti lelkesedéssel dolgozott az irodámban, és vélhetően titokban akkor is utánam jön, ha kizárom a vállalkozásból.

  

December 28-án útnak indultunk. A Bad Aussee-i János főherceg Szállodában vettünk ki szobát. Hideg volt, és untuk magunkat. Fiatal barátomat arra kértem, ne sokat sétálgasson, és főképp senkivel ne elegyedjék szóba, ő azonban a tilalmat csak magára az akcióra vonatkoztatta. Igaz, sétálgatni nem sétálgatott, viszont beült egy éjszakai szórakozóhelyre, s ott nagy sikert aratott néhány leányzónál, amikor elmesélte, hogy nemrég érkezett Izraelből.

  December 31-én megjött rendőrtiszt barátom is, hat emberével, akiket a Fischerndorf 8. számú ház körül akart felállítani, hogy Eichmannt még az utcán elkapják – házkutatási parancsunk ugyanis nem volt. A nyomozók addig is beültek a környékbeli vendéglőkbe, és hegyezték a fülüket.