R. Liardon - Evan Roberts 16.

Penn-Lewis több könyvet is írt Evan „remeteévei” idején - az ő kene­tére támaszkodva. Az elsőt 1913-ban adták ki Háború a Szentek ellen címmel. Mrs. Penn-Lewis állítása szerint a könyv hat év imájának gyümölcseként született, és az igazság próbálta meg. Úgy tartják, hogy Evannel együtt írta, ám ő az egészet a maga érdeméül tulajdo­nította. Ami azt illeti, ebben nem tévedett: noha szellemi problémákat átfogóan tárgyaló kézikönyvnek szánta, végül inkább a szellemi zűr­zavar gyűjteményes kiadása lett belőle.
A megjelenés után egy évvel azonban Roberts elhatárolta magát a könyvtől. Barátainak azt mondta, hogy a mű „gyarló fegyver, amely megzavarta és megosztotta az Úr népét”.

Ugyan Evan végül megváltoztatta véleményét, mégis úgy tűnik: azokban az években, amikor a Háború a Szentek ellen íródott, Penn-Lewis igézete alatt állt. Ezt mondta: „Senkit sem ismerek, aki annyira tisztában lenne a mennyei dolgokkal, mint ő. Valóságos ve­terán a szellemi életben.” Felépülése ezen szakaszában Penn-Lewis meggyőzte őt arról, hogy szenvedése Isten tervében áll: ekképpen akarja felkészíteni őt a sátáni erők elleni küzdelemre, és arra, hogy másokat is kiképezzen erre a harcra. Sikerült rávennie Evant arra, hogy fordítsa le walesi nyelvre az ő harcos kijelentéseit, és állítson össze belőle angol nyelvű füzeteket.

Látogasd meg oldalunkat!Megdöbbentő látni, hogy azt az országos hírű evangélistát, aki va­lamikor oly erős és megingathatatlan volt a Szent Szellem erejében, most ennyire kihasználhatták, leigázhatták és megtéveszthették. Való igaz: Illés és Jézabel, illetve Sámson és Delila drámája önmagát ismét­li a történelem folyamán.

Roberts és Penn-Lewis újonnan alakult munkaközössége egy folyóira­tot is kiadott, A Győztes címmel. Az egész Penn-Lewis ötlete volt. Evan csak egy tanulmányt írt a lapba, a többi rész a nő tollából szár­mazott. Személyes véleményem szerint ez is csak arra szolgált eszkö­zül, hogy Penn-Lewis saját tevékenységét hitelesítse és népszerűsítse. A folyóirat támadta a korai pünkösdi csoportokat: vallásgyakorlatukat sátáninak bélyegezte. Az újságra mégis akadt ötezer előfizető, s Bri­tannián kívül Európában, Észak-Amerikában, Dél-Afrikában, Koreá­ban és Kínában is terjesztették.

1913-ban Penn-Lewis megbetegedett. Távollétében a magazin leg­nagyobb részét Evan írta. Felépülése után néhány hónappal a nő be­jelentette, hogy a folyóiratot fölszámolja, s helyette - ahogy ő mond­ta - keresztény munkások számára tartott konferenciákon fog prédi­kálni. Az összejövetelek idején Evannek az imaszobában kellett tartóz­kodnia; néha azonban engedélyt kapott, hogy csoportos tanácsadással szolgáljon. Ezt a bánásmódot Penn-Lewis az orvosi javaslatokra hivat­kozva igazolta: a doktorok nem ajánlották az evangélistának, hogy va­laha is újra prédikálni kezdjen. Evan tehát meghajolt az érvek súlya alatt, és a tanácsadásban kamatoztatta ajándékait. Egy szemtanú így számolt be a csoportos szolgálatról: „Megdöbbentő számomra, hogy Evan Roberts milyen pontosan meglátja a dolgok velejét. Szellemi tisztánlátásában ritkán csalatkozott; diagnózisai majdnem mindig he­lyesek voltak.”

Miképp történhetett meg, hogy azt az.embert, aki valamikor a Szent Szellem hatalma alatt legyőzhetetlennek bizonyult, s aki rög­vest megmakacsolta magát, mihelyt valaki nem értett vele egyet, most puszta tanácsadásra lehetett korlátozni?

R. Liardon - Evan Roberts 15.

Röviddel ezután már legközelebbi rokonait sem volt hajlandó fogadni. Amikor anyja súlyosan megbetegedett, idegállapota miatt nem közöl­ték vele a hírt. Úgy tűnik, ezt a döntést Penn-Lewis hozta meg. Egy ízben viszont, amikor apja akarta meglátogatni, maga Evan sem volt hajlandó beszélni vele. Tettét a következővel indokolta: „Isten egy magasrendű szellemi feladatra választotta őt el; ezért fel kell szá­molnia a vérségi kötelékeket.”

Szeretnék itt egy fontos megjegyzést tenni: soha ne szakadj el a családodtól! Nem az a lényeg, hogy látod-e az arcu­kat. Sokan a családtagjaink imáinak kö­szönhetjük, hogy most ott vagyunk, ahol vagyunk. „Vér nem válik vízzé” - tartja a régi mondás. Amikor a pokol is elszaba­dul ellened, rendszerint a családodban számíthatsz szeretetre és gond­viselésre - különösen, ha keresztény otthonban nőttél fel. Családi kapcsolataid elszakításával örökséged egy részétől vágod el magadat. Vala­milyen oknál fogva úgy tűnik: az ébredési evangélisták megtévedhet­nek ezen a területen, különösen, ha úgy érzik, hogy a családjuk nem ér fel hozzájuk szellemileg. John Alexander Dowie is elkövette ugyan­ezt a hibát; egy időre még a családnevét is mellőzte. Sohasem válhatsz annyira szellemivé, hogy megfeledkezz a Biblia parancsáról: „Tiszteljed a te atyádat és anyádat, ami az első parancsolat ígérettel, hogy jól le­gyen néked dolgod, és hosszú életű légy e földön” (Efézus 6,2-3).

Az Ige szerint nem lehet békességed, és megrövidül az életed, ha nem tartod tiszteletben a családodat. Ha „túl szelleminek” érzed ma­gad hozzájuk, hát addig szeresd őket, míg föl nem nőnek a te szinted­re - de meg ne feledkezz róluk!

R. Liardon - Evan Roberts 14.

Mrs. Penn-Lewis-nak sok kritikával kellett szembenéznie amiatt, amit Evannel tett. Ezért levelet írt egy megbecsült evangélistának, amely­ben kijelentette: Evan Robertsnek „oltalomra” van szüksége, de „egy­re érettebben gondolkodik; látja már, mennyire félrevezették”. Ugyan­ennek a szolgálónak később azt írta, hogy Evan sokat fejlődött szelle­mileg, és úgy hiszi: ők ketten „különleges kiképzésben részesülnek most egy rendkívüli munka elvégzésére”.
Véleményem szerint Mrs. Penn-Lewis Evan elhívását és szellemi erejét a maga hasznára fordította. Addigi eredményeiből úgy tűnik: ő maga nem rendelkezett olyan erővel, jellemmel és elhívással, ami a boldogulásához szükséges lett volna. Ezért - úgy hiszem - szüksége volt valamire, amivel bizonyíthatta volna szellemi rátermettségét. Ez a „valami” pedig nem más volt, mint Evan Roberts. Tudta: ha a férfi partnerévé válhat, akkor Evan szerepében is osztozni fog.

Bár Evant továbbra is elszigetelték a Penn-Lewis otthonban, egy lelkésznek és egy barátjának megengedték, hogy meglátogassa. Az ő tanácsadásuk és együttes imáik nagyban hozzájárultak felépüléséhez. Szeretetük szellemi bátorítást nyújtott Evannek, de beletelt még egy esztendőbe, mire az érzelmileg szétzúzott evangélista lábra állhatott. Egy évvel később az orvosok azt javasolták, hogy soha többé ne áll­jon a szószék mögé; kötetlen tanácsadásra képes lesz, de a prédikálást kerülje. Természetesen Penn-Lewis is így látta helyesnek - s nemcsak Evan egészsége miatt.

A walesi ébredésben megtért embereket nagyon fájdalmasan érin­tette ez. Ők mit sem tudtak Evan állapotáról, s most úgy érezték, ve­zetőjük cserbenhagyta őket. Körülbelül egy évvel Evan Woodlandsbe történt költözése után sorsáért aggódó barátai Penn-Lewis-t vádolták Evan félrevezetésével - és azzal, hogy túl bizalmas kapcsolatot alakí­tott ki vele. Evan azt válaszolta a kritikákra, hogy önszántából él a bir­tokon. Azt is mondta, hogy Penn-Lewis-t „Isten küldte”, és hogy a hölgy munkáját csak „Isten hűségesei” érthetik meg, „akiknek szeme fölnyílt az Úr dolgaira”. Tragikus módon azonban éppen Evan volt az, aki nyitott szemmel sem volt hajlandó átlátni helyzetét.

R. Liardon - Evan Roberts 13.

A Keswick összejövetelen bemutatkozott Evannek egy Angliából szár­mazó, gazdag és kiterjedt társadalmi befolyással rendelkező hölgy, Mrs. Jessie Penn-Lewis. Penn-Lewis szolgált is, ám a walesiek sú­lyos tanításbeli zavarok miatt üze­netét kigúnyolták. A szenvedésről alkotott tanait elutasították, s az or­szágban sehol sem kértek többé szolgálatából.
Amikor Mrs. Penn-Lewis meg­hallotta Evan prédikációját a ke­resztről, úgy próbált bizalmába fér­kőzni, hogy azontúl nem tágított mellőle. Barátaival bizalmasan kö­zölte: úgy érzi, hogy „Evant is szétzúzták, és szüksége van valamiféle menedékre”. Ezek után meggyőz­te Evant saját álláspontja igazáról, egyúttal kiemelte, hogy az evangé­lista tanításai milyen kitűnőek, és hogy milyen mocskolódásokat kell elszenvednie miattuk. Legyengült állapotában Evan behódolt a nő befolyásának. Alig egy hónappal azután, hogy már szüntelenül csak Penn-Lewis társaságában lehetett látni, Evan negyedszerre is idegösszeroppanást kapott - súlyosabbat, mint valaha.

Mostanában napvilágra került levelek tanúsága szerint Penn-Levvis-nak hátsó szándékai voltak az evangélistával: rendszeresen az ő nevére hivatkozott, hogy ilyen módon elfogadtassa saját módszereit és hiedelmeit. Ugyanakkor elmondta a walesi egyházvezetőknek: sze­mélyéről és tanításairól alkotott véleményük annyira bántó, hogy töb­bé nem teszi be a lábát országukba. És Evan számára is az a legjobb, ha távol marad Walestól, hiszen hozzá hasonlóan ő is „túlságosan összetört ahhoz, hogy bármihez kezdhessen” - tette még hozzá.

Ezen bejelentés után Penn-Lewis titokban és sebtében vonatra rak­ta Evant, és eltávolította szeretett szülőföldjéről, elhívása színhelyéről. Férjével egyetértésben angliai birtokukon, Woodlandsben helyezte nyugalomba az evangélistát. Evan igényeinek megfelelően új otthont épített; külön hálószobával, imakamrával és lépcsőfeljáróval. Ez volt az a hely, ahol a nagyszerű evangélistának ágyban kellett maradnia.

Míg Woodlandsben tartózkodott, Penn-Lewis naponta meglátogatta. Evan tisztelettel meghallgatta, hogy a nő szerint milyen hibákat köve­tett el a szolgálatban, és hol hozott téves ítéletet Képtelen volt átlát­ni, hogy Penn-Lewis teljesen a magánvéleményére alapozta, amit mondott.

Az ágya szélén üldögélő nő természetfeletti ajándékai felől kérdez­gette. Végül levonta a következtetést: Evan depresszióját az ilyenfajta szellemi működések okozták. A férfi ajándékait teljesen elutasítva ar­ról kezdte őt kioktatni, hogy valahányszor nem feszítette meg az én­jét teljesen, csalás áldozatául esett. Evan olyan kárhoztatás alá került, hogy végül már ő is úgy látta: korábbi természetfeletti megtapasztalásai nem lehettek Istentől; s ezek a szellemi működések nemcsak a sokaságot zavarták meg, hanem őt magát is megtévesztették. Ettól kezdve Evan elhatározta, hogy többé nem bízik semmiféle szellemi megtapasztalásban. Ahhoz, hogy valóban a Szent Szellem működjék egy hívőn keresztül - vonta le a következtetést -, annak a személynek sokkal nagyobb bölcsességgel és tapasztalattal kell rendelkeznie, mint ő. A depressziós evangélista törékeny egészsé­gi állapotát tovább rontotta az a frusztráció, amelyet a Penn-Lewis-tól kapott folytonos noszogatás és „kiképzés” jelentett számára.

Kíváncsi lennék: vajon eszébe jutott-e ekkor, hogy azok az ajándé­kok ezreket fordítottak Istenhez, és vezettek üdvösségre? S vajon föl­idézte-e a külföldről érkezett sokaság emlékét, akik azért jöttek, hogy áldást nyeljenek szolgálatából, és haza is vigyék azt az áldást? Hiszen semmi kétség: hallania kellett az országaikból érkező ragyogó hírekről!

Azt is szeretném tudni, vajon visszagondolt-e akkor arra a tömeg­re, amely Isten érintésére éhesen várt rá az utcákon - azért, mert ő olyan őszintén átadta magát a Szent Szellemnek? Vajon fontolóra vet­te-e egyszer is, hogy a pihenés - s nem az odaszántság - hiánya volt az, ami miatt összezavarodott? És az eszébe jutott-e, hogy mindent összevetve a kimerültségéből fakadó tévedései tettek pontot a szolgá­latára? Ha Evan Roberts tekintetbe vette volna mindezt, a gondolatot so­hasem követte volna tett. így azonban mindaz, amivel Isten szellemi módon felruházta őt elhívásakor, olyan súlyos kárt szenvedett, hogy jövőbeni használata eleve kétségessé vált.

R. Liardon - Evan Roberts 12.

A bírálók tábora azonban még így sem múlta felül azokét, akik támo­gatták Evant, s most azzal a kérelemmel ostromolták Evan titkárát, hogy az evangélista újra álljon ki szolgálni. Rövid pihenő után tehát Evan elfogadta a meghívásokat, s közzétette az újságokban a szolgá­latok ütemtervét.

Az első összejövetel napján valósággal tolongott a tömeg az utcá­kon. Sok százan jöttek el jó korán, hogy még ülőhelyhez jussanak. Amikor már minden készen állt a kezdéshez, Evan titkára jelent meg az emelvényen, és felolvasta az evangélista üzenetét: „Mondd meg az embereknek, hogy nem megyek el az istentiszteletre. A Szellem megtiltotta, hogy elmenjek; ezért nem beszélhetek.” Az emberek csalódásukban és haragjukban kiabálni kezdtek. A Szellem ilyesfajta „vezetése" mellett még Evan barátai sem tudtak kiállni. Legfeljebb annyit hozhattak fel védelmében, hogy nagy megterhelés alatt van.

Evan elzárkózott a nyilvánosság elől, hogy az Igével és imádkozás­sal tölthesse idejét, majd - rövid pihenés után - újra szolgálatba állt. Ezúttal mintha az ébredés első napjai elevenedtek volna fel. Evan ismét úgy tekintett önmagára, mint akit „Isten küldött a gyülekezetekhez - azzal a kü­lönleges üzenettel, hogy keljenek fel, s vezessék üdvösségre a nemzetet”.

Kritikus énje azonban újra feltámadt. Evant többé nem a kedvességéről ismer­ték; egyes köztisztviselőket nyilvánosan megítélt, egy gyülekezetről pedig - szolgálat közben, ott helyben - kijelentette, hogy „nem a Kősziklára épült”. Egy férfiak számára tartott összejövetel - ugyanebben a gyülekezetben - ugyancsak szerencsét­len módon sült el. A pásztor távollétében fellépő evangélista több száz lelkes férfiúval találta magát szemben, ám megérkezése után szolgá­lat helyett két órán át ülve maradt. A jelenlevő lelkészek nyíltan han­got adtak elégedetlenségüknek, mire Evan felállt, és elhagyta a helyiséget. Visszatértekor a pásztor megígérte, hogy az istentiszteletek rendben fognak zajlani, és kérlelte a lelkészeket, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Amikor aznap este Evan elfoglalta helyét a szószék mö­gött, mosolyogva buzdította őket, hogy tanulmányozzák át az igaz Pásztorról szóló részt az Ezékiel 34-ben.

Törékeny egészségi állapota nagyon megnehezítette az érzelmi se­bek gyógyulását. Már egészen apró dolgok is fölzaklatták. Ha egyes friss hívőkről olyasmit hallott, hogy „ugatnak az ördög után”, vagy
„gyógyítókat és prófétanőket követnek”, azonnal magára vette. Emi­att aztán többnyire igen levert hangulatban volt.

A bukásához vezető úton 1906 nyarán érkezett el a kritikus pont­hoz, amikor visszatért Wales északi részére. Megkérték, hogy vegyen részt ő is egy Keswick típusú húsvéti összejövetelen, amelyet lelkészek és egyházvezetők részére tartottak. Evan itt beszélt először „új terhéről; ez pedig a Krisztussal való azonosulás volt a szenvedés által. Röviddel ezután olyan idegfeszültség lett úrrá rajta, hogy ismét összeroppant.

R. Liardon - Evan Roberts 11.

1905-ben Evan Roberts gondolatai összezavarodtak. Gyakran azt mondta, hogy részesedni akar „a Mester szenvedéseiből”. Előfordult, hogy finom módon, örömmel elkezdett egy összejövetelt, azután hir­telen fölugrott; karjával hadonászva élesen rendreutasította azokat, akiknek szíve nem volt tiszta, majd távozással fenyegetőzött. Barátjá­nak, Sidney Evansnek megjegyezte: attól tart, hogy olyan szavakat mond ki, amelyek nem Istentől valók. Sokszor hallott hangokat, s né­ha bizonytalan volt abban, hogy Istentől származnak, vagy önmagától.

Megvallatlan bűnök után kutatva állandó önvizsgálatnak vetette alá magát. Leginkább attól félt, hogy az emberek Isten helyett őt fog­ják magasztalni.

Az ébredés folytatódásával, ahogy egyes szükségek mind nyilván­valóbbak lettek, Evan szolgálatában elkezdtek működni a szellemi ajándékok. Az emberek - tudatlanságból - telepatikusnak bélyegezték Evan képességeit, hiszen képtelenek voltak fölfogni, hogyan mondhat meg valamit olyan pontosan a Szellem által. Ő azonban tovább taní­tott az ajándékok használatáról, és ő maga sem mondott le a gyakor­lásukról.

Olykor prédikálás közben megállt; fölnézett a karzatra, és kijelen­tette, hogy egy személynek ott üdvösségre van szüksége. Ilyen esetek­ben másodperceken belül térdre esett valaki, s bűnbánó szívvel Isten­hez kiáltott. Sokszor megesett ilyesmi az istentiszteleteken.

Máskor konkrét bűnöket nevezett meg, és azonnali megtérésre in­tett. Az is előfordult, hogy tudomást szerzett arról, ha valaki az épüle­ten kívül tusakodott az Úr előtt. Ilyenkor hirtelen elhagyta a helyisé­get, kiment az utcára, és megtalálta a térdepelve könyörgő személyt.

Gyakran hallott hangokat, s ez egyre inkább aggasztotta. Ahelyett azonban, hogy tanácsot kért volna érettebb vezetőktől, úgy döntött: tovább követi ezeket a jeladásokat, és nem vesz tudomást nyugtalaní­tó érzéseiről. Ekkor következett be életében az első érzelmi összeom­lás. Arra kényszerült, hogy egy barátja otthonában meghúzza magát, és törölje tervezett összejöveteleit.

Amikor az emberek megtudták, hogy lemondta a szolgálatokat, komo­lyan megbántódtak. Noha még mindig igen kimerült volt, a nyomás miatt kénytelen volt az összejöveteleket újra beiktatni programjába.

Azonban - amint számítani is lehetett rá - ködös elmeállapotában újra csak erélyesen dorgálta az embereket. Mindenütt csak akadályo­kat látott. Az emberek már többet törődtek a problémákkal, amelyek­re mutogatott, mint Isten iránti éhségükkel. Ezek után persze pana­szok és kritikák áradata zúdult Evanre Wales minden sarkából. Hipno­tizőrnek, magamutogatónak, okkultistának bélyegezték. Ő pedig megtorlásul egész gyülekezeteket ítélt meg, ha egy-két hideg szívű ember megjelent az összejövetelen. Egyszer még azt is megtette, hogy elkárhozottnak nyilvánította egy ember „lelkét”, és megtiltotta az embereknek, hogy imádkozzanak érte.

A vádlás és ítélkezés préritűzként terjedt. Naponta fogalmaztak meg - újságokban és levelekben egyaránt - egyre újabb, keserű vád­pontokat. És most már minden egyes összejövetelre tömegével jöttek agnosztikusok, akik „hamis tűz hordozójának” és „szentségtörőnek” nevezték. Barátai igyekeztek védelmükbe venni Evant: fiatal még - mondták nincsenek tapasztalatai a szolgálatban, és „a kezdők hibá­it” ő sem kerülheti ki.

Evan Robertsre rövidesen újabb fizikai és érzelmi összeomlás várt. Kritikusai nagy örömére törölnie kellett összejöveteleit. Kiegyensúlyo­zatlannak mondták, s az ébredés során megtért emberek eltűnődtek: vajon nem a Sátán csapta be őket? Egy pszichológus, aki megvizsgál­ta Evant, a következő megjegyzéssel válaszolt az ellene irányuló kiro­hanásokra: „Ha ilyen könyörtelen feszültségek, újra és újra jelentkező erőszakos sokkhatások érnek valakit, az nagy idegi megrázkódtatással jár, és teljesen kimeríti az agyműködést és a testet - a szervezet ilyen­kor felmondja a szolgálatot.” Így aztán Evan egy időre visszavonult.

R. Liardon - Evan Roberts 10.

Egy dolog biztos: Evan Roberts összejövetelei valóban természetfelet­ti élményt nyújtottak. Megvolt hozzá a képessége, hogy mint valami tapintható erőbe, belépjen a Szent Szellem jelenlétébe. Az egyszerű hívőkben tudatosította a szellemvilág valóságát, különösen ami a tisz­taságot és az Isten iránti szent viszonyulást illeti. Minthogy ritkán pré­dikált, három énekesnő, Annié Davies, Maggie Davies és S. A. Jones társaságában utazott, akik Istentől ihletett üzenetüket énekszóval mondták el a gyülekezetnek. Evan mindenkit megdorgált, aki meg­próbálta elhallgattatni éneküket. Hitt abban, hogy a főszerepet kizáró­lag a Szent Szellem kaphatja meg, s hogy senkinek sincs joga megza­varni Őt. Úgy érezte, ha valaki ezt tenné, megnyílna az út egyfajta rossz tekintély és ellenőrzés előtt.

Evan számára a Szent Szellem nem valami láthatatlan erő volt, ha­nem isteni Személy, aki méltó arra, hogy dicsérjék és - hiszen isten­sége szerint ez megilleti - imádják Őt, s akinek engedelmeskedni kell. Ő maga annyira érzékeny volt erre, hogy ha csak egy vagy két személy is nem a megfelelő módon viszonyult Hozzá, felállt és ezt mondta: „A Szellem nem maradhat velünk.” Azután pedig sok esetben ott­hagyta az istentiszteletet.

A helybéli városok és a környező települések lakói gyakran tömegé­vel özönlöttek az Evan által tartott összejövetelek színhelyére. Egy há­romezres városban például ezernél is többen jöttek el. Ha nem érkeztek elég korán, s már nem maradt hely számukra, akkor letáboroztak odakünn - csakhogy egy pillantást is elkapjanak az odabenn folyó események látványá­ból. A meghökkent tudósítók meg is je­gyezték, hogy ezekre a településekre még sohasem látogattak el olyan sokan, mint Evan Roberts ottlétekor. Az ébredés híre csakhamar külföldre is eljutott. Rengetegen látogat­tak el hozzájuk Dél-Afrikábói, Oroszországból, Indiából, Írországból, Norvégiából, Kanadából és Hollandiából. Egy csoport amerikai éppen idejében érkezett, hogy elmondhassa: „Ott voltam, amikor a csodák történtek." Sokan haza is vittek az ébredésből valamit. Állítólag Frank Bartleman, a kaliforniai evangélista és újságíró is levelet írt Evannek ekkoriban. Megkérdezte őt, miképpen lobbanhatna lángra Amerikában is az ébredés. Többször is levelet váltottak ebben a kérdésben, és Evan mindannyiszor felsorolta az ébredéshez vezető alapelveket; egyúttal bátorította Bartlemant az ébredés keresésére, és a walesi imatámogatás felől biztosította őt. Később Bartleman jegyezte föl az Azusa utcai ese­ményeket, amelyek 1906-ban kezdődtek Dél-Kaliforniában. Kétségte­len, hogy a walesi ébredés világszerte éhséget váltott ki Isten iránt.

R. Liardon - Evan Roberts 9.

Ahhoz, hogy hosszú távon együttműködhessünk a Szent Szellemmel, engedelmeskednünk kell az Isten által megalapított egyetemes törvé­nyeknek. Egy ilyen törvény az is, hogy törődjünk a fizikai testünkkel. A Szellem hatalmasabb a testnél, igaz. Mégis, ha nem gondozzuk tes­tünket földi ittlétünk idején, akkor kárt szenved, vagy akár el is pusz­tul. Ha pedig a test meghal, akkor a szellemnek távoznia kell a földről. Isten hozott egy olyan univerzális törvényt, amely szerint testünknek megfelelő pihenésre és táplálékra van szüksége. A teremtés munkája után Ő maga is megpihent a hetedik napon, amivel számunkra is ér­vényes elvvé tette a pihenést.

Amikor kenet alatt működöm, az minden porcikámra kihat. Tes­tem erőtől duzzad, az elmém pedig meghódol Isten akaratának. Mi­ért? Azért, mert a kenet életet hoz. Azonban - kenet ide, kenet oda - a testem fizikai szükségei ilyenkor sem szűnnek meg. Továbbra is nél­külözhetetlen, hogy folyamatos legyen a vérem oxigén- és tápanyag­ellátása, és az elmémnek is szüksége van pihenésre, mert még nem vagyok megdicsőült testben. Igenis lehetséges, hogy szellemből él­jünk, kenet alatt működjünk, és ugyanakkor pihenjünk is, amikor szükséges. Ha ezzel nem számolunk, tragédiának nézünk elébe. A Szent Szellem vezet, nem pedig hajszol bennünket. Nem követheted Istent, személyes üzenetét sem hallhatod meg, ha a tested elcsigázott, agyonhajszolt. Amikor bekövetkezik az ébredés, a nyomások és szük­ségek bőséggel körülvesznek majd, mert az emberek egyszeriben rá­döbbennek önnön szellemi állapotukra. Az ébredésben élenjáró evan­gélistáknak tudniuk kell vezetni és pihenni is, ha Isten eszközei akar­nak maradni. Úgy hiszem, az egyik fő ok Evan Roberts szolgálatának félbeszakadása mögött az, hogy nem tanulta meg ezt az elvet.

Evanen nemsokára az érzelmi feszültség több jele is megmutatko­zott. Túlterheltsége ellenére folytatta a városról városra való utazást; azért esedezve mindenütt, hogy az emberek viseljék szívükön az elve­szettek sorsát. Valahányszor pihenésre intették a barátai, erősen ellen­kezett velük. Noha egyre kimerültebb lett, Isten erejével továbbra is betöltötte az emberek szellemi éhségét. Egy újságcikk beszámolója szerint egyesek a meggyőző erő hatása alatt kiabálni kezdtek, mások pedig szó szerint reszkettek.

R. Liardon - Evan Roberts 8.

Roberts ébredési összejövetelei páratlan események voltak Wales tör­ténelmében. Az egyik istentisztelet kezdetén például két leány kiállt a szószék elé. Az egyik könyörgött, hogy az emberek rendeljék magukat alá a Szent Szellemnek; a másik pedig bizonyságot tett dalban, majd könnyekre fakadt - ezt nevezték „a légkör fölmelegítésének”. Ha most a gyülekezetben csodálkozni kezdtek, hogy a két lány után Evan Roberts miért nem lép fel az emelvényre, csak rá kellett nézniük: ek­kor ő már térden állva zokogott és esedezett Isten előtt. Sokak szerint nem ékesszólása, hanem könnyei voltak azok, amelyek az emberek szívét összetörték. Azusa utca című könyvében Frank Bartleman a következődképpen idéz egy szemtanút: „Lelki tusája közepette lezu­hant az emelvényen, a tömegben pedig sokan elájultak.”

Evan összejövetelein mindennaposnak számított, hogy a gyüleke­zet tagjai váratlanul térdre hulltak és hangosan imádkozni kezdtek. A közösségen az öröm vagy éppen a megszomorodás hullámai söpörtek végig. Az asszonyok térdre estek, a férfiak pedig a sorok közötti folyo­són feküdtek, sírva, nevetve, imádkozva. Eközben senki sem olvasott fel a Bibliából, és hangszereken sem játszottak. Néhányan - ha erre ösztönzést éreztek - felálltak helyükön, és himnuszokat énekeltek.

Azt beszélik, hogy néha annyira magával ragadta a gyülekezetei Isten jelenléte, hogy nem is mentek haza: még a vasárnapi ebédről is elfe­ledkeztek! Wales délvidékén senki sem hallott még ilyesmiről akkori­ban. Tellek-múltak az órák, s az esti istentisztelet szűnni nem akaró ima-összejövetelbe váltott át. Evan pedig fel s alá járkált a folyosókon, miközben karjával hadonászott, tapsolt és ugrált.
Az igazság az, hogy Evan inkább csöndben ma­radt, ha nem érzett magán kenetet az igehirdetéshez.
Megesett, hogy három vagy négy óra hosszáig üldögélt az első sorban, s csak azután állt fel prédikálni - tizenöt percre!

Azt is el kell mondani, hogy akkortájt inkább a komoly, méltóság- teljes arccal szóló prédikátorok látványát szokták meg az emberek - ezzel ellentétben Evan arca folyton sugárzott. Történt, hogy egy lel­kész éppen harminchárom frissen megtért személy nevét olvasta fel a kezében tartott listáról. Evan hirtelen átkarolta, és felkiáltott: „Hát nem dicsőséges ezt hallani?”

Az ébredés következtében a helybéli boltokban még raktáron sem maradt Biblia. A szénbányászat arculata ugyancsak megváltozott Wa­lesben. A bányalovakat ugyanis úgy képezték ki a munkájukra, hogy káromkodást tartalmazó vezényszavaknak engedelmeskedjenek. A bá­nyászok azonban időközben újjászülettek, s kiderült: a lovakat újra be kell tanítani, mert az olyan parancsokat, amelyekből hiányzott az át- kozódás, nem értették meg!

Persze akkoriban is aggodalmaskodtak és morgolódtak amiatt, hogy az istentiszteletek nem rendben folynak. Evan azonban szinte a nap huszonnégy órájában szolgált, pihenés nélkül. Amikor egyszer megkérdezték őt efelől, ezt válaszolta:

„Még hogy fáradt vagyok-e? Még mit nem! Isten erős­sé és férfiassá tett. Képes vagyok kiállni ezrek előtt is. Testem éjjel-nappal elektromossággal telítődött, s mi­előtt aludnék, már újra összejövetelen vagyok.”

Dokumentált tény, hogy Evan Roberts igen keveset aludt és evett e nagy ébredés első két hónapjában. Napi alvásideje nem lehetett több két-három óránál.

R. Liardon - Evan Roberts 7.

Evan az ébredés forgószele idején is visszautasította, hogy őt is­merjék el annak vezetőjeként. Senkit sem engedett a közelébe, aki ilyen minőségében akarta látni, sőt még lefényképezni sem hagyta magát. Amikor valamelyik újságtól megjelent egyszer egy fotós az is­tentiszteleten, fényképezőgéppel a kezében, ő állítólag a szószék mö­gé rejtőzött. Emiatt kizárólag családi fotók maradtak fenn Evanról.

Az Evan Roberts vezette összejöveteleket a nevetés, a sírás, a tánc és az öröm jellemezte, és mindez megtört szellemben zajlott. Hama­rosan az újságok is tudósítani kezdtek róluk, s az ébredés nemzeti ese­mény lett. Az újságírók közül többen maguk is megtértek az összejö­veteleken. Egész Walesben nagy forrósággal söpört végig az ébredés. A kocsmák és filmszínházak bezártak. Akik hajdan prostituáltak vol­tak, most bibliatanulmányozó köröket létesítettek. Az emberek ki­egyenlítették régóta fönnálló tartozásaikat. Azok pedig, akik egykor fe­lelőtlen módon alkoholba ölték pénzüket, hirtelen családjaik öröme és támogatói lettek.

A walesi ébredési összejöveteleken még kórus sem működött, és nem voltak sem énekeskönyveik, sem dicséretvezetőjük. Semmiféle külső ceremóniának sem adtak helyet. Adományt nem gyűjtöttek, és nem állítottak fel egyházi bizottságokat sem. Egy fillért sem költöttek hirdetésekre vagy reklámcélokra - az Isten iránt éhező felekezeti veze­tők anélkül is eljöttek. Egy városban - azt beszélik - az egység meg­teremtése céljából úgy próbálták lerombolni a felekezetek között tor­nyosuló válaszfalakat, hogy az összes pásztor pulpitust cserélt kollé­gáival egy napra, és ebben az akcióban még a nők részvételét is szíve­sen látták! Walesben azelőtt mindennemű nyilvános egyházi szerep­léstől eltiltották a nőket, most azonban ők is imádkozhattak, és szaba­don dicsérhették az Urat, ott a nyílt színen. Végül Evan már azt is szorgalmazta, hogy rombolják le a nemzeti és faji korlátokat.

A walesi ébredés négy pontra épült: (1) Valid meg minden ismert bűnödet! (2) Derítsd fel az életedben a titkos vagy kétséges dolgokat! (3) Nyíltan tégy vallást az Úr Jézusról! (4) Fogadd meg, hogy teljes en­gedelmességben a Szellemet követed!

Evan Roberts felfedezte az ébredésre nyíló ajtók kulcsait. S ha ezek a kulcsok fontosak voltak az ő idejében, akkor ma is azok. Vélemé­nyem szerint a „bűnbánat” fogalmát például meglehetős homály ve­szi körül manapság; bizonyos társadalmi szempontok és a helytelen viszonyulás következtében a mai hívők számára már nagyrészt elve­szítette jelentését. Egyesek annyira egyoldalúan építenek Isten kegyel­mének és irgalmának törvényére, hogy teljesen szem elől tévesztik a többi szellemi törvényt. Az Ő kegyelme és irgalmassága azonban nem jogosít fel arra, hogy tetszésünk szerint éljünk! Nem valami olcsó ke­gyelem és irgalmasság alatt élünk - a hívőként élvezett megigazulásl szavakkal ki sem fejezhető áron, Jézus vére árán nyerhettük meg. Ha nem engedelmeskedünk Istennek, akkor kapni sem kaphatunk Tőle. Isten országába a megtérés jelenti a belépőt, és az Ő kegyelmének fel­hője alatt is a bűnbánó szív tarthat meg bennünket.

Ugyanakkor jobban kell szeretnünk az Urat, mint a világon bármi mást. Kisfiú koromban úgy éreztem, hogy szakítanom kell a kosárlab­dázással. A kosárlabdával nincsen semmi probléma önmagában, de akkoriban én már tudtam, mire hívuü. el Isten; és úgy tűnt: a sport már előbbrevaló lett az imádkozásnál. Tehát abbahagytam a kosárlab­dázást. Istennek megvolt a terve az életemmel, én pedig egyetértettem akaratával. Újra az ima lett életadó energiaforrásom. Pompás dolog él­vezni az életet - mindössze tartsd szem előtt, hogy ne szeresd jobban Istennél az életedet.

R. Liardon - Evan Roberts 6.

Evannek nem voltak gyakran látomásai. Az első ilyen élményét 1904 októberében kapta. Éppen Sidney Evans-szel sétálgatott a kertben, amikor arra lett fi­gyelmes, hogy Sidney önfeledten bámul a holdra. Evan is föltekintett az égboltra, s megkérdezte: „Hová nézel? Mit látsz?” Azután hirte­len már ő is látta. Úgy tűnt, mintha egy kar nyúlt volna le a holdról Wales földjére.

Evan már korábban is buzgón imádkozott azért, hogy Isten orszá­ga százezer lélekkel gyarapodjék. Ezt a nem mindennapi látomást most imájára kapott közvetlen válaszként értelmezte. Most még eltökéltebben készült szolgálata megkezdésére. Készen állt arra, hogy minden idejét és pénzét az előtte álló munkára áldozza. „Semmit sem tehetünk a Szent Szellem nélkül” - mondogatta, s ez a szólás vált szolgálata mottójává. Való igaz: olykor nagyon hatékonyan követ­te ezt az elvet, máskor azonban szélsőségekbe esett.

Olyan buzgóság égett benne a Szent Szellem iránt, hogy néha ő maga „kelt a védelmére”. Egy összejövetel alkalmával megtörtént pél­dául, hogy hirtelen talpra ugrott, és félbeszakította az istentiszteletet. A gyülekezet tagjait azzal kezdte vádolni, hogy nem őszinték és nem veszik komolyan Őt. Barátai aggódtak miatta, mások egyszerűen őrültnek bélyegezték. Amilyen gyorsan átcsapott a szélsőségekbe, éppoly kiegyensúlyozott is tudott lenni: ilyenkor arra oktatta a körü­lötte levőket, hogy miképpen nyerhetnek békességet Istennel.
A vezetők végül jóváhagyták, hogy rövid összejövetel-sorozatokat tart­son. Ami október 31-én még egy kis istentiszteletként indult, úgy fel­duzzadt, hogy két hétig tartó nagy ébredés lett belőle!

A csoport néhány elszánt lelkű hívővel indult, akik figyelmesen hallgatták Evan üzenetét. Az ifjú evangélista - ahelyett, hogy a szószék mögé állt volna - föl s alá sétálga­tott a széksorok között, és a sorokban ülő embereket kérdezgette. Az ő idejé­ben hallatlan dolog volt ez! Az első összejövetelek céljául azt tűzte ki, hogy közbenjárókat szenteljen fel és képezzen ki az eljövendő ébredés számára. Evan terve sikerült. Hitt abban, hogy az ébredés aki s a Szent Szellem ismerete nyomán jöhet el; és „együtt kell működnünk” ahhoz, hogy erőben szolgáljunk. Még a gyerekeket is megtanították: minden reggel és es­te imádkozzanak, hogy Isten „elküldje Szellemét a Mórijára, Jézus Krisztusért!”

Az istentiszteleteken hamaro­san igen lelkes hangulat lett úrrá, és Evan üzent a bibliai főiskolára: küldjenek több munkást. Minden összejövetelen erőteljes közbenjá­rás zajlott, és emiatt az alkalmak sokszor csak éjfél után értek véget.
Evan egyszer egész éjjel imádko­zott egy gyülekezetben, s csak más­nap reggel ment haza. A fiatal evangélista vezetésével a teljes helybéli közösséget átformálta ez a kis csapat közbenjáró. Olykor hajnali négyig is eltartottak az összejö­vetelek; hatkor pedig már tömegé­vel gyülekeztek odakinn a reggeli imára. Két éven belül egész Wales megismerte Evan Roberts nevét.

R. Liardon - Evan Roberts 5.

Az 1904-es esztendő Evan Roberts számára a nagy küzdelmek éve volt. Szinte kétfelé szakította, hogy egyrészt igyekezett eleget tenni az emberi elvárásoknak, másfelől viszont azt követte volna, amit Isten Szelleme vezetésének érzett.
Legközelebbi barátja, Sidney Evans részt vett egyszer egy ima-összejövetelen, és igen izgatottan tért haza. Elmondta Evannek, hogy életét teljesen az Űr munkájának szentelte. Evan azonban furcsán reagált: attól való féltében, hogy nem tud eljutni a Szellem teljességére, mély depresszióba esett - e viselkedéstípusról ismert lett egész szol­gálata során. Senki sem nyugtathatta meg, annyira emésztette ez a gondolat.

Szeptemberben barátai rávették, hogy tartson velük, és hallgassa meg ő is az erőtől duzzadó evangélistát, Seth Joshuát. Evan még nem ismerte ezt az embert, aki akkor már évek óta imádkozott azért, hogy Isten valaki hétköznapi személyből egy új „Elizeust” támasszon, és „borítsa reá az erő palástját”. Joshua pontosan azt kapta, amiért imádkozott. Amikor elkezdődött a hatalmas ébredés Evan Roberts vezetésével, Wales és Ang­lia méltóságteljes prédikátor-hírességei kénytelenek voltak nyers, keményen dolgozó bányászok lábához ülni, hogy láthassák Isten csodálatos munkáját.

Míg Joshua szolgált, Evan egész idő alatt csendben volt. Amikor azonban a prédikátor így imádkozott: „Hajlíts meg! Hajlíts meg!” Evan lelke felkavarodott. Az összejövetel után az egész csoport Joshua házához ment reggeliz­ni, de Evan visszautasította az ételt. Nagyon feszült és komoly volt. Attól tartott, hogy amikor majd a Szent Szellem eljön hozzá, nem fog­ja elfogadni Őt. Emiatt aztán ismét depresszióba esett.

Véleményem szerint ez a reakció azt mutatja, hogy a fiatal Evan félreértette a Szent Szellem működését. Ez az önmagára helyezett nagyfokú, természetellenes nyomás csak tévedéshez vezetett a későb­biekben. A Szent Szellem soha senkire sem kényszeríti rá magát. So­hasem ajánl fel számodra olyasmit, amit nem tudsz elfogadni, és nem kér tőled semmit, amit képtelen lennél megtenni. A Szent Szellem nem azért van itt, hogy gyötörje a lelkedet, hajszoljon téged, vagy ma­gányba kényszeresen. Az Ő célja az, hogy felruházzon erővel a szolgá­latra. Azért jött, hogy bátorrá, érzékennyé és erőssé tegyen. Mindössze ennyit kell mondanunk: „Szent Szellem, jöjj!” Ha életünket ki kell iga­zítania, meg fogja mutatni a szóban forgó területeket, és az érettség­hez vezető lépéseket is. Isten országa igazság, békesség és öröm - minden egyéb csak kilendít az egyensúlyból.

Otthagyva a baráti társaságot, Evan visszament a kápolnába, ahol Joshua tiszteletes az istentiszteletet tartotta. Ott aztán Joshua imáját visszhangozva kiáltani kezdett Istenhez: „Hajlíts meg! Hajlíts meg!” Az Úrnak való teljes alárendeltségért imádkozva kijelentést kapott Is­ten szeretetéről. Azon a napon meghajtotta magát az Ő akarata előtt, és hagyta, hogy az isteni együttérzés átjárja szívét. Később ezt mond­ta megtapasztalásáról: „Isten szeretete hajlított meg... Miután ‘meghajlított’, betöltött a békesség és öröm hulláma.” Most már úgy érezte, készen áll arra, hogy Isten hírnöke legyen.

Noha Evan Roberts sokszor mintha valami kényszeredett vonzal­mat érzett volna Isten dolgai felé, ugyanakkor nagy szeretet élt benne a Szent Szellem és az Ő földi munkája iránt.

R. Liardon - Evan Roberts 4.

Néhány aggódó lelkész beszélni is kívánt vele szokatlan viselkedé­sével kapcsolatban. Egyszerűen ezt felelte nekik: „De ha egyszer a Szellem indított!” Barátai egy amerikai specialistának, Dr. Hughes- nak is bemutatták ez idő tájt. A doktor elmondta társainak, hogy Evan „vallási mániában” szenved. Egy hívő a következőképpen emlékezett Evanre:

„Rendszerint együtt olvastunk és imádkoztunk, mielőtt nyugovóra tértünk. Azután hallhattam, hogy Evan Istent szólongatja, és a szellemében nyög. Nem értettem, mit akar mondani Istennek, de valami szent félelem vissza­tartott attól, hogy megkérdezzem.”

Bár az emberek nem értették meg Evan módszereit, az őt körülve­vő szellemi erőt lehetetlen volt nem észrevenni. Egy alkalommal Builith Wellsbe utazott egy ima-összejövetelre, ahová őt is meghívták imádkozni. A jelenlevők szívét annyira meglágyította az Evan imáját kísérő erő, hogy az istentisztelet végeztével a lelkész odalépett hozzá, és azt tanácsolta neki: vegye fontolóra a teljes idejű szolgálatot.

Meg is hányta-vetette a dolgot, és válaszolt az elhívásra. Az lett a feladata, hogy a gyülekezetéhez tartozó mind a tizenkét közösségben kétszer prédikáljon. Szolgálata nagy tetszést aratott. Egy barátjának bizalmasan elmondta, miben áll mennyei titka: „Kérj, és adatik né­ked. Gyakorolj teljes, határozott hitet Isten Szellemének ígére­tében.”
„Imádkozom, hogy az Úr kereszteljen meg Szent Szellemmel téged és engem” - írta ekkoriban egy barátjának. Röviddel később Is­ten ereje annyira megragadta, hogy még az ágya is belerázkódott. Ezután minden nap felébredt éjjel egykor, és „fölvitetett Istennel való közösségbe”. Négyórás imádkozás után hajnali öt felé általában álomba zuhant, majd négy órával később ismét imádkozni kezdett - kilenctől délig.

1903 decemberében Evan érezte szívében, hogy Isten hatalmas éb­redést készít Wales számára. A Mórija Kápolnában így prédikált: „Ki­nyújtottam kezemet, hogy megérintsem a lángot. Már én is égek, s egy jelre várok.”

Hadd mondjak valami fontosat: az ébredésnek a szívedben kell len­nie, mielőtt eljöhetne a földre. Egyik ébredés sem függ az előzőtől, an­nál inkább attól a személytől, aki hordozza. Ebben az időben Wales összes felekezetében ébredésért könyörög­tek. A Mórija Kápolnában erősen hatottak a kálvini tanok, így Evan na­gyon alapos képzést kapott az „emberrel, a bűnnel és az üdvösséggel” kapcsolatos tanításokból. A szolgálatra készülő ifjú jelöltektől megkí­vánták, hogy felekezetük nagyjait hallgassák, és az ő prédikációs stílu­sukat kövessék. Evan azonban kivételes egyéniség volt. Noha fölvették a bibliai főiskolára, az igehirdetés és az imádkozás iránti égő vágya mi­att képtelen volt elvégezni tanulmányait.

R. Liardon - Evan Roberts 3.

Evan drámai módon különbözött a többi magakorabeli fiútól. Soha­sem vett részt társai sportvetélkedőiben, szórakozásaiban vagy éppen durva élcelődéseikben. Minden nap a bányában dolgozott, azután ha­zatért és egy mérföldet gyalogolt gyülekezetéig, a Mórija Kápolnáig. Ti­zenhárom évesen találkozott először Istennel. Evan akkor megfogad­ta, hogy még jobban elkötelezi magát az Úr munkája számára. A szó­székről elhangzó egyetlen egyszerű, ám mélyenszántó mondat meg­változtatta életét. Ez a kifejezés: „Jézus mit tenne?” szinte „rögeszmé­jévé” vált. Újra és újra föltette a kérdést magának: „Én mit tettem Jé­zusért?” - azzal még jobban odaszánta magát az Úr munkájára.

Annyira erős vágy élt benne, hogy átadja életét Istennek, hogy mindent elolvasott Ővele kapcsolatban, ami csak a keze ügyébe került. Keresményét hangszerekre költötte, amelyeken megtanult később ját­szani. Ami azt illeti, bármihez fogott hozzá, abban sikerrel járt, mert mindent teljes szívből csinált. Bármilyen üzleti ajánlatot tettek neki, abban hamarosan kiemelkedett, és jellem dolgában ugyancsak kitűnt. Egyúttal termékeny író is volt; a helyi újságok több versét és tanulmá­nyát is közölték.

Míg a vele egyívásúakat az udvarlás kötötte le, Evan inkább a Bibliáról beszélgetett a gyülekezetben. Az elöljárók rövidesen meg is bízták azzal a feladatttal, hogy heti rendszerességgel vitafórumot tartson a hozzá hasonló fiatalemberek számára. Ezeknek a boldog időknek egy bányarobbanás vetett véget hirtelen. Éppen azon a helyen, ahol Evan is dolgozott elsőként, az egyedülálló férfiakat elbocsá­tották a munkahelyről. Így 1898-ban Mountain Ash-ben, egy tőlük északra fekvő városban keresett munkát. Úgy távozott otthonról, hogy tudatában sem volt az életében történt szellemi felkészítésnek.

Akkoriban kevesen voltak tisztában az ima erejével. A legtöbben csak erkölcsi, s nem annyira szellemi kötelezettségből jártak gyülekezetbe. Evan esetében azonban nem így állt a dolog. Az Úr iránti rendkívüli vágyódástól indíttatva buzgó imádkozó és közbenjáró lett - olyannyi­ra, hogy húsz éves korában egyesek már csak „misztikus őrült”-ként emlegették. A legkülönfélébb hírek terjengtek róla széles körben: sugdolóztak például arról, hogy „transzba esve” látták az út szélén; ajkai mély sóhajok közepette, hang nélkül mozogtak. Állítólag szokása volt oly hosszan elmélkedni az Igéről, hogy gyakran lemaradt emiatt a va­csoráról. Olykor fél éjszakákat is fenn volt, hogy az ébredésről beszél­gessen egy barátjával, és együtt imádkozzanak érte.

R. Liardon - Evan Roberts 2.

Hogyan is folytatódhatna az ébredés, ha nincs, aki átvegye a stafé­tabotot? A múltban sok ébredés, illetve evangélista kihagyta a gyere­keket a számításból. Emiatt Isten kénytelen volt keresni egy másik nemzedéket, hogy feléleszthesse azt a tüzet, amelynek sohasem kel­lett volna kihunynia. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy az ébredé­sek véget érjenek! Az ébredéseknek pontosan az az értelmük, hogy fo­lyamatosan előrehaladjanak. Isten tüzét át kell adni minden egyes új nemzedéknek. A gyermekek rendkívül befolyásolhatók és érzékenyek
- állandóan tanulni akarnak. Mint valami kis szivacs, mohón maguk­ba szívnak mindent, amit megosztasz velük. Tanítsd hát őket! Ha vannak gyermekeid, akkor a te válladon nyugszik az a mennyei fele­lősség, hogy Isten tüzét beléjük oltsd. Evan Roberts családja minden kétséget kizáróan komolyan vette ezt a felelősséget.

Evan erős jelleme a családjától kapott neveltetés következtében ala­kulhatott ki. Még nagyon kicsi volt, amikor apja megsérült egy bánya­szerencsétlenség során. A családfőnek emiatt ki kellett vennie Evant az iskolából, hogy segíthessen neki a szénbányában. A kisfiú zokszó nélkül engedelmeskedett.

Hamarosan ő is átvette azt a családi szokást, hogy megtanulja fej­ből idézni a Szentírást. Biblia nélkül sohasem lehetett látni. A munka­idő alatt állítólag a tárnák hasadékaiba rejtette el Bibliáját. Egy nap ha­talmas tűz keletkezett, amely mindent felégetett, ami az útjába került a kis Evan Bibliáját kivéve. Csak a lapjai perzselődtek meg egy kicsit, úgyhogy tovább is magával hordhatta minden nap, hogy egymás után emlékezetébe vésse az igeverseket. Evan minden áldott reggel odaállt az aknalejáróhoz, és mindegyik munkásnak idézett egy igeverset, hogy legyen min elmélkedniük munka közben. Amikor aztán estefelé meglátta őket, sorra megkérdezte tőlük: „Te milyen igazságot fedeztél fel a versedben?” Amint ezek a kemény munkából élő férfiak elhalad­tak a szénporlepte fiú mellett, fogalmuk sem volt arról, hogy mennyi­re fogja őt használni Isten nemzetük megváltoztatásában.

R. Liardon - Evan Roberts 1.

"Isten valamennyi „tábornoka” közül a Walesből származó fiatal evangélista, Evan Roberts története a legszomorúbb számomra. Kétség nem férhet hozzá: ennek a dél-walesi szénbányákból felszínre bukkant, szinte még gyermek prédikátornak megadatott, hogy jóvol­tából ébredés köszöntsön a világra. Tapasztalatlansága, az általa átvett kijelentések korlátozott volta valamint démonikus erők befolyása mi­att azonban jóval a rendelt idő előtt ért véget hihetetlen szolgálata.
Mielőtt megvizsgálnánk életét, szeretném világosan az Olvasó ér­tésére adni, hogy az itt föltárt igazságokat nem kritikául szánom. A napfényre tárt tanulságokat építés céljából vonom le - hogy nemzedé­künk megőrizhesse szívét, jól sáfárkodjék a kenettel, és az ébredés tü­zének hevében is győzedelmeskedjék.

Evan John Roberts 1878. június 8-án született Henry és Hannah Roberts rendíthetetlen kálvini-metodista otthonában. Úgy hiszem, „az ébredési evangélista szelleme” már ekkor fejlődni kezdett az életé­ben. Ezt a szellemet Evan szülei igen hathatósan táplálták és érlelték a kiváló adottságú, érzékeny gyermekben. A családot jól ismerték Is­ten Igéje és a kemény munka iránti szeretetéről. A család minden egyes tagjának - nem számított, hogy milyen fiatal - megvolt a maga elnyűtt Bibliája.

Szeretnék most a figyelmedbe ajánlani valamit: ha szülő vagy, a gyermekeid számára is tedd lehetővé, hogy bekapcsolódjanak Isten munkájába! Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos taní­tani és képezni a gyermekeket Isten dolgaiban. Meg kell tanulniuk imádkozni, Isten Igéjét tanulmányozni és a kenetre figyelni. Arra is ta­nítsd meg őket, hogy veled együtt imádják az Urat; mutasd meg, mi­képp kell ezt tenniük. Az ébredések tüze amiatt is kialhat, ha a szülők csak beadják gyermekeiket a gondozóba, ahelyett, hogy a maguk he­lyén beállítanák őket Isten munkájába. A csecsemőknek és totyogó­soknak valóban bölcsőde való, de eljön az idő, amikor már képesek megérteni a helyes viszonyulást, és őket is be lehet vonni az evangélizációs szolgálatba!

R. Liardon - Maria Woodworth-Etter 19.

1924 nyara nehéz időszak volt Maria életében. Nyolcvanéves volt, és az egészsége nem volt teljesen rendben. Gyomorhuruttól és vízkórtól szenvedett, ráadásul szörnyű híreket kapott. Egyetlen életben maradt lánya, Lizzie hatvanéves korában egy villamosszerencsétlenség követ­keztében elhunyt. Így tehát Maria egész családja elköltözött az Úrhoz. Gyengeségén felülkerekedve mégis kiállt a pulpitushoz, és levezette a temetési szertartást. Arra buzdította az embereket, hogy legyen hitük Istenben, és a Mennyre nézzenek, ne a sírra.

Ebben az évben voltak olyan időszakok, amikor Etter testvérnő annyira gyenge volt, hogy még járni sem volt képes. De ez nem aka­dályozhatta meg a prédikálásban. Ha nem tudott menni, megkért va­lakit, hogy vigye őt be és tegye le a pulpitus mögé. Végül a Sátor aján­dékozott Mariának egy nagy széket. Ezután amikor csak úgy érezte, túl gyenge ahhoz, hogy járni tudjon, néhány erős férfi hazavitte őt a székben, majd újra visszavitték. Amikor a lába megérintette a színpa­dot, Isten Szelleme felpezsdítette, és fel-le sétálva prédikált és szolgált a színpadon Isten természetfeletti erejével. Százak lehettek tanúi annak, hogy milyen gyengén érkezett, és milyen hihetetlenül erőssé vált. Az istentisztelet után a férfiak visszasegítették a székébe és ha­zavitték.

Három héttel a halála előtt az Úr kijelentette Mariának, hogy már csak napok kérdése az elköltözése, és átveheti jutalmát. Amikor egy asszony virágot vitt neki, Maria ezt mondta: „Hamarosan ott leszek, ahol a virágok örökké virágoznak.” Számos alkalommal azoknak is prédikációt tartott, akik otthonában meglátogatták.
Egyik munkatársa, August Feich, így ír haláláról:

„Pár nappal az elköltözése előtt behívott magához, meg­fogta a kezemet, és azt mondta: Feich testvér, tudod, hogy elmegyek minden test útján. Tudom, anyám - vá­laszoltam. Mire ő azt mondta: nagyon hűségesen szolgál­tál velem sok éven át. Bízom abban, hogy Isten áldása to­vábbra is meg fog maradni rajtad. Hamarosan már nem leszek itt, hogy segítsek neked.”

Maria Woodworth-Etter élete nyugodtan ért véget: lassan egy mély álomba merült:

„A látása a korához képest jó volt. Észjárása mindvégig ragyogó maradt. Betegsége alatt nem volt egyetlen pilla­nat sem, amikor ne tudott volna szabadon beszélgetni bármilyen felmerülő témáról. A körülötte lévő szentek bármikor bemehettek hozzá tanácsért. Voltak olyanok, akiket a Szellem arra vezetett, hogy imádkozzanak érte. Mások azért mentek, hogy imát kérjenek tőle. Kezét a be­tegekre helyezte, és imádkozott a szükségben levőkért.
Ezt egészen a legvégsőkig tette, akkor is, amikor jól tud­ta, hogy saját ereje gyorsan fogy. Többször ismételte szolgálata során, hogy inkább elhasználódik Jézusért, minthogy berozsdásodjon.”

Mielőtt Etter testvérnő nyolcvanéves korában hazaköltözött volna az Úrhoz, eltemette hat gyermekét és két férjét. Több ezer prédikációt tartott Egyesült Államok-szerte. Győztes volt a huligánokkal és a rosszindulatú szolgálótársakkal szemben. Utat tört a női szolgálók számára, és eltántoríthatatlanul mutatta be a Szent Szellem erejét ha­talmas jelek és csodák kíséretében.

Nem volt jól képzett. Nem járt szemináriumokra, és nem fordított időt arra, hogy megmagyarázza, Isten hogyan cselekszik. Nagyon egy­szerűen hirdette az evangéliumot, teljesen átadta magát Istennek, és hitt a csodákban és a jelekben. Mariának egyetlen kedvtelése volt: az, hogy az evangélium eleven legyen, és az embereket a Szent Szellem vezesse. Sokszor könnyek folytak végig az arcán, ahogy prédikált és könyörgött azokért, akik hallották Jézus hívását. Összejövetelei és ta­nításai sok pünkösdi felekezet megalapításához fektették le az alapkö­veket, az Isten Gyülekezeteit, a Négy Szegletkő Egyházát és másokat is beleértve.

R. Liardon - Maria Woodworth-Etter 18.

Az egyik kedvenc sátoros történetem az, amikor Maria Woodworth-Etter és Aimee Semple McPherson találkoztak. Akkor még Aimee uta­zó evangélista volt. Nagyon szerette Etter testvérnőt, és vágyott rá, hogy találkozhasson vele, illetve részt vehessen egyik összejövetelén. Személyes véleményem az, hogy Aimee csak úgy falta a Mariáról szó­ló könyveket, és a saját elhívását nagymértékben Maria bátor kiállása által erősítette.

Influenzajárvány miatt le volt zárva Indianapolis városa, egészen addig, amíg Aimee evangélizációs autója meg nem érkezett a városba. A zárlatot azon az estén oldották fel, és Aimee ezt Isten beavatkozásá­nak tekintette. 1918. október 31-én ezt írta naplójába:

„Évek óta vágyom arra, hogy találkozhassak Etter testvérnővel, és az elmúlt hónapokban különösen sokat be­széltem róla. Vágyódtam arra, hogy hallhassam a prédi­kációját, és jelen lehessek az összejövetelén... Holnap nyitva lesz Etter testvérnő sátora és szívem kívánsága be­teljesülhet. Dicsőség az Úrnak!”

Az összejövetel után Aimee így írt:

„Együtt örültünk és dicsértük az Urat. Isten ereje leszállt - és ránk árasztotta áldásait.”

Másnap McPherson testvérnő örvendezve hagyta el a várost, hogy tovább menjen saját isteni célja, Kalifornia felé. Csak találgatni tudjuk, milyen emlékeket dédelgetett magában a Mariával való találkozás után.
Jóllehet Etter testvémő sosem beszélt nyilvánosan arról, hogy mi a véleménye Aimee-ről, útitársa, Bertha Schneider említést tesz erről. Egy alkalommal Etter testvérnő és Aimee ugyanabban a városban tar­tózkodtak. Szabad estéjük volt, így Maria csoportja Aimee összejöve­telére látogatott. Etter testvérnő azonban nem ment velük. Mrs. Schneider a következővel indokolja ezt: Etter testvérnő kifejezte két­ségeit Aimee szolgálatával kapcsolatban, amely szerinte egyre erőseb­ben emlékeztetett színházi előadásra és más népszerű látványosságokra. Én személy szerint úgy érzem, hogy Etter testvér­nő szentség mozgalmi múltjából fakadóan ez a megjegyzés nem kri­tikus, csak őszinte volt.

Korának sok nagy szónoka kereste fel a Sátort. Noha sohasem je­gyezték fel, hogy Etter testvérnő találkozott volna a legendás brit evangélistával, Smith Wigglesworth-szel, sokan úgy gondolják, hogy rengeteget tanult Mariától. Azt mondják, Wigglesworth sok mondatát Etter testvérnőtől vette át. Annyi bizonyos, hogy 1925-ben, Maria halála után, Wigglesworth vezetett egy összejövetel-sorozatot a Sátor­ban.

Sokak számára ezek a történetek esetleg ijesztően hatnak. Értsétek meg, hogy Isten napjainkban helyreállítja az Egyházban a természetfelettit. Némelyek, akik ezt a könyvet olvassák, talán félnek ettől. Néhányatokhoz esetleg szólt Isten, hogy imádkozzatok a gyülekezetben a betegekért, és nem tettétek. Lehet, hogy nem pontosan tudod, mi Isten akarata a gyógyulással kapcsolatban. Talán úgy érzed, hogy össze vagy zavarodva. Isten azt akarja, hogy az ember szabad legyen. Jé­zus azért jött, hogy az ördög munkáit lerombolja, és nem azért, hogy elszenvedje vagy együtt éljen vele. Az egyháznak meg kell tanulnia manapság, hogyan bánjon el a pusztítóval, és hogyan adjon életet az embereknek.

Túl sokan vagyunk, akik megmaradunk egy kényelmes doktrína vagy egy válogatós teológia határain belül. Istennek az az akarata, hogy Igéjének minden tanácsát hirdessék és bemutassák az emberek­nek. Jézus ezért ontotta a vérét. Kezdd el olvasni az Apostolok csele­kedeteit, és megtalálod benne, kik voltak, akik bemutatták a Szellem erejét, és kik voltak, akik ellene támadtak. Az apostolokhoz hasonlóan, Etter testvérnő az ellene irányuló nyomások és üldözések dacára is hű maradt Istennek teljes beszédéhez egész életében. Ugyanezt kell ne­künk is tenni. Átadta a fáklyát, és nekünk hűségesen tovább kell vin­nünk.

R. Liardon - Maria Woodworth-Etter 17.

Miután negyvenöt éves szolgálata során több ezer prédikációt mondott el országszerte, Isten szólt Mariához, hogy építsen egy sátrat Nyugat-Indianapolisban. Sokan szerették volna, hogy legyen egy állandó hely, ahová bármikor el lehet menni a szolgálatára. Amerika minden részé­ről kapott ajánlatokat, de központi fekvése miatt Indianát választotta. Ahogy Etter testvérnőtól már megszokhattuk, a Sátor is a mai pünkös­di gyülekezetek modelljévé vált. Lakása mellett építtette fel a gyüleke­zeti házat, és élete hátralevő hat évében ott szolgált.

Abban az időben kevés nagy gyülekezet létezett, így tehát 1918-ban, amikor Etter testvérnő felépített egy ötszáz férőhelyes épületet, ez nem kis feladatnak számított. Szolgálata során Maria soha nem gyakorolt nyomást az emberekre, hogy anyagilag támogassák. A Sátor felépítése miatt azonban leveleket küldött anyagi támogatásért. A szükséges pénzösszeg befolyt, és az épület elkészült. 1918. május 19-én szentelték fel. Eddig egyetlen olyan hölgy szolgált, aki túlszárnyalta Maria „gyülekezetépítő” képességeit. Ezt az evangélistanőt Aimee Semple McPhersonnak hív­ták, aki sokat átvett Etter stílusából.

Etter testvérnő a Sátort otthoni bázisaként használta. Volt egy kü­lönleges látása arra, hogy kiválassza a megfelelő partnereket, akik az ébredéshez hozzájárulhatnak. Ennek eredményeképpen gyülekezete ma is létezik, jóllehet egy másik helyen, az Isten Gyülekezeteinek ré­szeként. Tömegesen jöttek az emberek a gyülekezetébe Amerika min­den részéről, és sokan közülük hűséges tagok maradtak. Egy férfi el­mondta, hogy „az emberek elindultak az oltár felé, és földre estek, mi­előtt odaértek volna”. Azt mondta, hogy sohasem látott szuggeszciót vagy hogy lökdösték volna az embereket. „Ez Istentől jött. Nincs sem­mi hamisság Etter testvérnő körül.”

Van egy szinte hihetetlen sátoros történet, amely egy romániai családdal esett meg. Kislányuk tüdőbetegségben szenvedett, ezért két pünkösdi asszony elment hozzájuk imádkozni. Miután felfedezték, hogy lányuk az ima hatására meggyógyult, a család keresett egy pün­kösdi gyülekezetet, és rátaláltak a Sátorra. Amikor először jártak ott, egy asszony, aki csodálatos módon meggyógyult rákból, felállt és 28 percen keresztül nyelveken szólt az emberekhez. Sokan csodálkoztak rajta, hogy Etter testvérnő miért hagyja őt ilyen sokáig beszélni. De a következő vasárnap választ kaptak a kérdésükre, amikor kiderült, hogy az asszony, noha sosem hallotta vagy tanulta, románul beszélt!

Ez a kis román család teljesen megrémülve ült, és saját nyelvén hallgatta - Isten üzenetét. Az apa volt az egyetlen, aki beszélt angolul. Azt mondják, hogy Maria és a Sátor tagjai „ugyanúgy várták az ilyen élményeket, mint némely felekezetben a dicséretet az istentisztelet végén”.

Egy másik történet a Sátorból egy fiatal fiú gyógyulásához kapcso­lódik. Tüdőbetegségben szenvedett, és egy ököl nagyságú daganata volt. Amikor az anyja Mariához vitte, ő azt mondta: „A Szellem kard­jával ki fogjuk vágni belőle.” így tehát Etter testvérnő vette a Bibliáját, és rácsapott a fiú nyakára - aki azonnal meggyógyult!

R. Liardon - Maria Woodworth-Etter 16.

Érthető módon Etter testvérnőnek vegyes érzelmei voltak a Los Angeles-i összejövetelekkel kapcsolatban. Mint fő szónokot hirdették meg, és ezrek jöttek el Amerika minden részéről, hogy ott legyenek az összejövetelén. Egyházpolitikai megfontolások miatt azonban férfi szol­gálók vették át a vezetést, és Etter testvérnő arra kényszerült, hogy csak délelőtt szolgáljon. A férfiak, akik délután és este beszéltek, első­sorban az „Egység” doktrína kifejtésén fáradoztak. Hamar be kellett fejeznie a délelőtti alkalmakat, hogy a délután prédikáló időben el tud­ja kezdeni. Mindezek ellenére százával gyógyultak meg csodálatos módon az emberek. Feljegyzések szerint, amikor a kijelölt idő végére ért, Etter testvérnő a sátorból kifelé menve felemelte a kezét az ég fe­lé, és sokan abban a pillanatban meggyógyultak. Egy fiatal fiú így em­lékszik vissza: „Felemelte a kicsi kezét, és a Szent Szellem ereje elekt­romossággal töltött be mindnyájunkat”.

Rokkantak keltek fel a betegágyukról, a süketek hallottak, a vakok láttak, az ízületi gyulladások azonnal meggyógyultak, a daganatok el­tűntek, a vízkórosság megszűnt. Egyszóval a betegségek bármely faj­tája - amely merészelt megjelenni Etter testvérnő összejövetelén - meghajtotta térdét Jézus Krisztus elött, és szétporladt a Szellem tüzé­ben - minden doktrinális megosztottság ellenére.

Elizabeth Waters így emlékezett meg az istentiszteletekről:

„Mintha csak tegnap történt volna. A barátnőmmel toló­székben toltuk el az anyámat az összejövetelre, hat vagy hét háznyira tőlünk. Két erős férfi felvitte a tolószéket a kerek pulpitus elé, ahol már sorakoztak a tolókocsik. Annyira meleg volt, hogy az anyám könyörgött, hogy vi­gyük haza, de én ragaszkodtam hozzá, hogy maradjunk. Dicsőség az Úrnak, kiválasztották. Odaültették a színpad­ra, ahol az a gyönyörű kis asszony - soha nem felejtem el - szólt valamit az anyámhoz. Láttam, hogy anyám vá­laszol és megrázza a fejét. Erre Etter testvérnő ráütött a mellkasára - ez elég keménynek tűnt nekem. Azonban anyám, mintha villámcsapás érte volna, felpattant és örö­mében körbe-körbe ugrándozott. Mindenki sikoltozott és kiáltozott; azt hiszem, még sohasem láttak hasonlót az­előtt. És még sok csoda történt. Az anyámat majdhogy­nem oda kellett kötöznünk a székhez, amikor hazafelé mentünk. Gyalog akart jönni, de a kétévi fekvéstől na­gyon gyenge volt. Amikor hazaértünk, a nagymamám és a szomszédok vártak ránk. Az anyám kiszállt a tolószék­ből, és felsétált a lépcsőn. Mindenki sikoltozott és zoko­gott. Attól a naptól fogva anyám teljesen egészséges volt. Visszanyerte régi súlyát, és nagyon szerette az Urat.”

A dallasi és a Los Angeles-i összejövetelek Etter testvérnőt egész életére a vezető evangélisták közé emelték. Jóllehet szerette a vándor­ló életformát, Istennek volt még egy terve számára. Még nem fejezte be a történelem lapjainak írását.