Ha így nézzük, következetlen
magatartásom szerencsének is felfogható. Amikor másnap az OSS két tagja
átkutatta a 32. számú házat, az Eichmann család tulajdonát, magam nem voltam
jelen. Eichmann apja kijelentette, hogy fia az SS tagja volt, és nem tért haza
a háborúból. Utoljára Prágából jött róla hír, hónapokkal ezelőtt. Valójában
Eichmann már rég nem Prágában, hanem a salzkammerguti Altausseeben
tartózkodott; megbeszélés szerint a Harmadik Birodalom osztrák vezetői ott, az
„alpesi erődben” gyűltek össze, és Eichmann a legcsekélyebb okot sem látta rá,
hogy a találkáról elmaradjon. Elvégre ő az utolsó percig teljesítette
kötelességét, nem is akárhogy, és nem fogta fel, hogy azóta már az olyanok,
mint Kaltenbrunner sem akarnak tudni róla. A tetejében vágyódott a felesége
után is. Az asszony Altausseeben, a Fischerndorf 8.-ban vett ki lakást, és az
egész helységben nyílt titok volt, hogy férje az ő kedvéért tért vissza.
Akkoriban már egész jó kapcsolataim voltak a
náci körökhöz, és így egyik munkatársam tudomást szerzett a dologról.
Voltaképpen csak egy dzsipre és két katonára lett volna szükségem, és Eichmannt
minden bizonnyal elkapjuk. Ehelyett a CIC-hez fordultunk, amely Altaussee
közvetlen közelében, Bad Ausseeben székelt, a CIC pedig az osztrák csendőrséget
kereste meg. Két csendőr útnak is indult, de a 8. számú ház helyett a 38.
számúba kopogtak be. Ám arrafelé akkoriban úgy álltak a dolgok, hogy ott is
háborús bűnösbe botlottak: a Fischerndorf 38.-ban Anton Burger
SS-Hauptsturmführer (százados)* bujkált.
A házban található tekintélyes fegyverkészletet elkobozták, maga Burger pedig
lakat alá került.
Ezután az amerikaiak maguk vonultak ki a 8-as
számú házhoz, ott azonban ismét csak nem Adolf Eichmannt találták; helyette
bizonyos Veronika Liebl fogadta őket, aki közölte, hogy ő Eichmann „előző
felesége”; 1945 márciusában, Prágában elvált tőle, és ismét felvette a
lánynevét. Eichmannt azóta sem látta. Ő maga április 15-én érkezett
Altausseebe, ahol először a Tó, majd a Park szállóban lakott. A fischerndorfi
házat csak ezután bérelte ki, hogy helye legyen három gyermekének, Klausnak,
Dieternek és Horstnak.
Bennem azonban felébredt a gyanú. Elutaztam
Altausseebe, és beszéltem Maria Bucherrel, a Park szálló tulajdonosával, aki
nem is leplezte előttem a mérgét. Szó sincs róla, hogy Liebl asszony egyedül
lakott volna nála; egy szép napon betoppant a férje is, teljes SS-díszben. Egy
éjjel aztán feltörte Bucherné elhunyt férjének a szekrényét, és minden
teketória nélkül eltulajdonította a halott egyik öltönyét – és nemhogy az árát
nem fizette meg, de még csak elnézést sem kért! Hát így viselkedik egy rendes
vendég?
Ám hiába tártuk ezt a vallomást Veronika
Eichmann-Liebl elé, ő megmaradt a maga változatánál: a válás óta nem látta a
férjét. Mindebből csak annyi volt igaz, hogy Eichmann utoljára Prágában
teljesített szolgálatot – csakhogy vezérkara közben már rég áttelepült
Budějovicébe, s onnan tovább Ausztriába.
A neve azonban legalább rákerült az osztrák
körözési listákra, és lassan fény derült alakjának igazi jelentőségére is. A
nürnbergi perek aktáiban újra meg újra felbukkant a neve. Világossá vált, hogy
ő adta ki a deportálási parancsokat, és hogy elsősorban ő felelt a
megsemmisítési gépezet működéséért. Nürnbergben egy teljes hétig csak az ő
levelezését tanulmányoztam; elolvastam, hogyan sürgetett több gázt újabb
gázkamrák üzembe helyezéséhez, miképp vélekedett az emberirtás különböző
módozatairól vagy a szállítás egyes problémáiról. És lassan megalkottam a magam
képét Adolf Eichmannról. Már tudtam, hogy tömeggyilkossal állok szemben, bár az
íróasztalánál számoszlopokat összeadó gyilkosságügyi tisztviselő képe még nem
fogamzott meg bennem. Azt azonban tudtam, hogy őt megtalálni fontosabb, mint
bármi, amit addig véghezvittem.
Az emberek ebben az időben kezdték a nevemet
az Eichmannéhoz társítani. Linzben elkereszteltek az „eichmannos
Wiesenthalnak”, és elhalmoztak információkkal. Csakhogy akkoriban még ügyetlen
voltam, és nem tudtam megkülönböztetni a sikerrel kecsegtető nyomokat és a
fontoskodást úgy, mint ma. Az egyetlen kézzelfogható eredmény Eichmann-nak egy
1934-és fényképe volt, amelyet munkatársam, Manus Diamant csent el Eichmann egy
hajdani linzi barátnőjétől; ezt aztán csatoltuk a körözőlevélhez.
Akit kerestünk, annak immár arca is volt.
Egyéb Eichmann-fényképek ugyanis nem léteztek. Apja azt állította, hogy Adolf
elvből nem engedte fényképezni magát. Ezt eleinte nem hittük el, az idők
folyamán azonban kiderült, hogy valóban így volt. Úgy látszik, Eichmann tudta:
olyasmivel foglalkozik, ami miatt valamikor felelősségre vonhatják. Ebben is
hasonlított egy hivatásos bűnszövetkezet „boss”-ához: amennyire csak lehet,
kerülni akart minden feltűnést. Munkásságáról kizárólag a vele egy húron
pendülőkkel beszélt. Így például 1944 őszén, Budapesten Wilhelm Höttl
SS-Obersturmbannführer előtt röviden így vonta meg sikeres tevékenysége
mérlegét: „A megölt zsidók száma csaknem hatmillióra rúg – de ez titkos
birodalmi ügy.”
* Anton Burger Eichmann vezérkarának tagja és
Theresienstadt helyettes parancsnoka volt; számos bűntettet követett el
Ausztriában. Csehszlovákiában és Görögországban. Letartóztatása után a
glasenbachi amerikai internálótáborba került, ahol egy amerikai kapitány
jelenlétében még egyszer kifaggathattam Eichmann felől. Ennek során Burger azt
állította, hogy május 4-én még találkozott vele Ausseeben. 1947. június 18-án
aztán Burger megszökött Glasenbachból, 1949-ben azonban sikerült ismét a
nyomára bukkannom, és másodszor is elfogták; ezúttal az osztrák rendőrség
tartóztatta le, ő azonban a bécsi börtönből is megszökött. 1956-ig sikerült
követnem a nyomát, de ekkor eltűnt a szemem elől, mégpedig az NSZK-ban. (A
szerző jegyzete)
