Néha feltettem magamnak a
kérdést, vajon említett-e ilyen számokat a feleségének vagy a gyermekeinek is,
és ha igen, azok miképpen reagálhattak erre. Vajon hogyan tudott Veronika
Eichmann-Liebl együtt élni egy férfival, aki csaknem annyi ember haláláért
felelt, mint ahányan egész Ausztriában élnek. Vajon úgy vélte-e, hogy mindaz,
amivel férjét vádolják, megannyi rágalom, vagy épp ellenkezőleg úgy gondolta,
hogy zsidókat ölni érdem? Valószínűleg mindkét feltételezés téves; inkább az
lehetett a meggyőződése, hogy férje csak a „kötelességét” teljesítette, és e
kötelesség tartalma Eichmann-né számára is közömbös volt. Csak így tudom
megmagyarázni a viselkedését: egész küzdelmét, hogy Eichmann szökése
sikerüljön, és ők ketten ismét együtt élhessenek. E cél érdekében pedig úgy
tett, mintha Eichmann meghalt volna.
1947 vége felé egy amerikai barátom arról
tájékoztatott, hogy Veronika Liebl beadvánnyal fordult a Bad Ischl-i kerületi
bírósághoz: azt kérte, hogy „gyermekei érdekében” nyilvánítsák holttá elvált
férjét. Az osztrák és a német bíróságokat akkoriban elárasztották a hasonló
kérelmekkel. Nők ezrei kérték, hogy férjüket, aki nem tért vissza a háborúból,
nyilvánítsák holttá, akár azért, mert özvegyi vagy árvajáradékot szerettek
volna kapni, akár mert ismét férjhez akartak menni. A bíróságok tudták, hogy az
ilyen ügyekben a valóságot nem lehet kideríteni, s ezért rutinszerűen
teljesítették a kérelmeket. Alapjában véve csak arról volt szó, hogy az
asszonyok szabadon rendelkezhessenek önmagukkal.
Jól tudtam, mit jelent, ha Eichmannt is
ekképp holttá nyilvánítják: nevét törlik a körözési listákról, és a hatóságok
beszüntetik a hivatalos nyomozást. Elhatároztuk, hogy amerikai barátom,
Stevens, a Bad Ischl-i CIC vezetője beszél a bíróval. A bíró készségesen
szolgált a szükséges tájékoztatással. Bizonyos Karl Lukas, Prága, Mollicar utca
22. alatti lakos eskü alatt vallotta, hogy Eichmannt a Prágáért vívott harcok
során, 1945. április 30-án az ő szeme láttára lelőtték. Stevens
felvilágosította a bíróságot, hogy ez a „halott” nem más, mint az egyik
leglázasabban keresett náci bűnöző, mire a bíró hajlandónak mutatkozott, hogy
elhalassza az ügy lezárását.
Nyomozást indítottam Prágában, és nemsokára
megtudtam: Karl Lukas Maria nevű feleségének Liebl a lánykori neve. Veronika
Liebl nővére volt. Az információt közöltem Stevensszel, aki továbbadta a
bíróságnak, és így Eichmann holttá nyilvánítását megtagadták.
Ez a látványosnak igazán nem mondható lépés
volt valószínűleg a legjelentősebb ténykedésem az Eichmann-ügyben. Ahol igazán
„vadásszá” léphettem volna elő – először Linzben, majd Fischerndorfban –, ott
csődöt mondtam. Eichmann felkutatása azonban csak a legelején és a legvégén
hasonlított vadászatra. A kettő között fontos vagy kevésbé fontos információkat
kellett fáradságosán összeszedegetni, s az ember ezekre reagált, ügyesen vagy
kevésbé ügyesen. Én kitartó voltam az üldözésben – ám mesterlövésznek nem
mondhatom magam.
1948 tavaszán már rekonstruálhattam Eichmann
menekülésének útvonalát. 1945. április 28-án hagyta el Prágát, 29-én érkezett
Budejovicébe, majd május 1-jén a Bad Ischl melletti Ebenseebe; ő és
vezérkarának tagjai itt adtak egymásnak találkát. Ebenseeben azonban alig
időzött, mert már május 2-án több tanú azonosította Altausseeben, ahol május
9-ig maradt. Ezután amerikai internálótáborokban bújt meg; itt kevésbé
tűnhetett fel, mint ha egyedül rejtőzködik valamilyen magányos házban. A
felső-bajorországi Rosenheim melletti berndorfi táborból először a Kemnatenben,
majd a felső-pfalzi Chamban lévő táborba vetődött.
Egy Rudolf Scheide nevű német tábori alkalmazott
emlékezett a jellegtelen fogolyra. 1945 júniusában egy SS-tiszt kereste fel, és
arra kérte, hogy Eckmann Obersturmführer néven vezesse be a tábori névsorba,
noha valójában Eichmann Obersturmführernek hívják. „Mivel számomra az Eichmann
név semmit sem jelentett, először azt mondtam, hogy felőlem azt csinál a
nevével, amit akar.” Később Scheide megtudta, hogy az amerikaiaknak ez a név
nagyon is sokat jelent, és június 30-án tájékoztatta a CIC-t. Csakhogy Adolf
Eichmann legalább ilyen jól tájékozott volt. Amikor munkacsapata aznap este
visszatért a táborba az építkezésről, ahol dolgoztak – Eichmann már nem volt
köztük. Egy ideig valahol Észak-Németországban bujkált, majd átköltözött
Solingenbe az egyik nagybátyjához – az Eichmann család erről a környékről
származott, és Eichmann maga csak hároméves korában települt apjával együtt
Linzbe. Amikor a brit hatóságok a nagybácsit kihallgatták, Eichmann-nak forró
lett a talaj a lába alatt. Úgy döntött, visszatér oda, ahol a legnagyobb
biztonságban érezte magát: Aussee vidékére. Jellegzetes gerilladöntés volt: a
gerilla is, ha el akar rejtőzni, olyan környéket választ, ahol jól eligazodik,
és a lakosság körében jócskán számíthat szimpatizánsokra.
Eichmannt alighanem még valami vonzotta
Ausseebe: az arany, amit elásott. Több tanú is vallotta, hogy már első, májusi
felbukkanásakor néhány segítőtársával együtt huszonkét vasládát emelt ki az
Altausseei-tóból, majd a zsákmányt – amely iratok mellett elsősorban
„fogaranyból” állt – a távolabbi Blahalm-fennsíkra szállította.
