A TÖRVÉNY ÉS A TEKINTÉLY IRÁNTI IGÉNY
Most meg kell látnunk, hogyan
igénylik ezek a versengő törvények az ember engedelmességét. Ez a fejtegetés
talán nem tűnik könnyűnek, de figyelmesen olvasd el. Ha ezt megértjük, akkor a
szabadság és engedelmesség egész fogalomkörét a megfelelő távlatban fogjuk
látni.
1. A törvény annak a tekintélynek alapján követeli
engedelmességünket, amit magának igényel. Más szavakkal, törvény követelésében van egy bizonyos
"kell", aminek semmi köze ahhoz, hogy én mit szeretek vagy mit
részesítek előnyben. A törvény elvárja, hogy megtegyük, amit követel, akár
akarjuk, akár nem. Azért várja ezt el, mert magát irányadónak tekinti.
Ezt világosan értjük Isten
törvényével kapcsolatban: elutasíthatjuk annak követeléseit, de mialatt ezt
tesszük, tudjuk, hogy egy olyan tekintéllyel szemben vagyunk engedetlenek,
amely engedelmességünket igényli.
A bűn és halál törvénye gyakran
megtéveszt minket. A bűnt úgy
látjuk, mint amit választhatunk, vagy előnyben részesíthetünk. Úgy gondoljuk,
dönthetünk ellene, de mellette is. Csak később találkozunk zsarnoki
követelésével, amikor szabadulni próbálunk tőle, s ekkor jövünk rá, hogy
törvényként működik.
"De
látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém
törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban." (Róma 7:23.)
Akkor hát milyen alapon igényli a
törvény, hogy irányadónak tekintsük? Mely indokokkal követeli
engedelmességünket? Vizsgáljuk meg a tekintélynek ezt a kérdését!
2. A tekintély olyan hatalom, amit jogszerűnek ismerünk el.
Megyek az autómmal az úton, amikor egy bizonyos módon öltözött férfi kilép
az útra és felemeli a kezét. Engedelmesen lelassítok és megállok. Miért? Nem
azért, mert az illető férfi olyan nagy darab, hogy testével autóm útjába
állhat, hanem mert egyenruhájáról látom, hogy rendőr, és így az általam
törvényesnek elismert hatalmat képviseli.
Más szavakkal: az engedelmesség és engedetlenség
kérdése csak akkor vetődik fel, ha tekintéllyel állok szemben és ez a tekintély
csak akkor létezik a számomra, ha az általa képviselt hatalmat jogszerűnek
tekintem.
Most azonban úgy tűnik, hogy egy még
korábbi pontról kell kezdenünk. Valójában hogyan döntöm el, hogy egy hatalom
jogszerű, vagy nem. Ez a döntő lépés.
3. A hatalmat akkor tekintem jogszerűnek, ha normái (avagy
irányelvei), amelyeket képvisel, összhangban vannak belső értékrendszeremmel.
Tegyük fel, hogy Oroszországban
vagyok. A hajnali órákban néhány egyenruhás rendőr kopog az ajtómon, és
baljósan szibériai sóbányákról kezdenek beszélni. (A könyv még a kelet-európai
rendszerváltás előtt íródott, de ezt a példát az illusztráció kedvéért
meghagytuk. Ford.) Mit szólnék ehhez? Érthető félelmemtől függetlenül
valószínűleg zsarnokinak, elnyomónak és a hatalom törvénytelen gyakorlásának
tekintenék egy ilyen eljárást. Miért? Ők épp olyan rendőrök, mint az otthoniak.
Talán ők is irányítanak forgalmat, felügyelnek futball szurkolókra és elfognak
bűnözőket, mint az én hazám rendőrei.
Éjszakai látogatóim eljárását
azonban valószínűleg a hatalom törvénytelen gyakorlásának tekinteném, mert azok
a normák, amelyeket ez a rendőri erő képvisel –
az állam feltétlen hatalma –
nincsenek összhangban belső értékrendemmel, azaz a demokratikus szabadsággal és
az egyén jogaival.
Más szavakkal tehát, semmi olyan hatalom gyakorlatát nem
tekintjük jogosnak, amely eltér belső értékrendünktől. Talán
alkalmazkodnunk kell ilyen törvényekhez és szabályokhoz, de ezt vonakodva,
kelletlenül tesszük, azzal az érzéssel, hogy ez helytelen és igazságtalan
dolog. Ha módot találunk a törvény megkerülésére, nincs rossz lelkiismeretünk
emiatt, sőt inkább igazolva érezzük magunkat. Más szavakkal, még ha
alkalmazkodunk is, nem engedelmeskedünk.
KÜLSŐ TÖRVÉNY ÉS BELSŐ ÉRTÉKEK
Most egy olyan alapelvhez jutunk,
ami rendkívül fontos ebben a témában és amit minden szülőnek meg kell értenie:
Amikor a külső törvény összeütközik a belső értékekkel,
hosszú távon mindig a belső értékek győznek.
Egy családban felnövő gyermek két egészen különálló dolgot
tanul meg. Tudatosan megtanul szüleitől egy sor szabályt a helyes és helytelen
viselkedéssel kapcsolatosan: add kölcsön a játékaidat, ne hazudj,
engedelmeskedj mamának és papának, étkezés után moss fogat, stb.
Öntudatlanul, de hatékonyan megtanul egy sereg értéket: azt
az értékrendszert, ami szerint szülei élnek.
Amikor ez a kettő – a viselkedési szabályok
köre és az értékrendszer, ami szerint a szülők valójában élnek – ellentmond egymásnak vagy
eltér egymástól, akkor a gyerekek és a szülők is bajban vannak.
Például a kis Jancsi épp most
hazudott, és rajtakapták. Épp megbüntetni készülnek emiatt, hogy megtanulja,
hazudni nem szabad, és ekkor kopogtatnak. Mama dermedten felsóhajt és így szól:
"Te jó ég, ez a rémes Kovácsné. Jancsi, menj és mondd azt neki, hogy el
kellett mennem!"
Jancsi két dolgot tanul meg.
Egyrészt azt, hogy a hazugság "utálatos az Úr előtt", másrészt azt,
hogy viszont "remek segítség a bajban". Megtanulja, hogy hazudni nem
való, de ha olyan nagy vagy, mint mami és papi, tehát már senki nem képelhet
fel, hazudhatsz, ha ezzel könnyen kimászhatsz a bajból.
Ezért mondják egyes szülők:
"Jancsi jó kisfiú otthon, de nem bízhatom benne, ha nincs velem." Amikor
Jancsi mama kezének és szemének hatókörén belül van, akkor a belátás és a múlt
tapasztalatai azt diktálják, hogy alkalmazkodjon a megkövetelt viselkedési
szabványhoz. Amikor viszont a maga ura, a Jancsinak szülei által felállított
külső viselkedési szabályok gyorsan veszítenek a szintén szerzett belső
értékekkel szemben és Jancsi szüleihez nagyon hasonlóan biztosítja saját javát.
