Adolf Eichmann hibája a
családi érzés volt. Fenn akarta tartani kapcsolatát a feleségével, részt akart
venni a családi ünnepségeken, ragaszkodott hozzá, hogy gyermekei mellette
legyenek. Végső soron ízig-vérig normális, polgári lelkületű ember volt,
már-már azt mondanám: tökéletesen belesimult a társadalomba. Az, hogy hatmillió
zsidó halála nyomta a lelkét, korántsem bűnözői alkatából eredt, ellenkezőleg,
abból a készséges óhajból, hogy feloldódjék egy közös feladatban, és azt minden
tehetségével és szorgalmával szolgálja; hatmillió cigányt vagy hatmillió
balkezest is éppígy elgázosíttatott volna, ha annyi akad belőlük. És ha Hitler
azt parancsolja neki, hogy ne ölje meg a zsidókat, hanem szállítsa őket
Palesztinába, mert ott zsidó államnak kell születnie – nos, Eichmann ezt is
megtette volna. Egyáltalán nem a gyilkolás vágya ösztökélte.
És éppen ez tette elsőrendűen alkalmassá a
feladatra. Azok az emberek, akik érzelmi eltévelyedésből, súlyos idegrendszeri
zavarból vagy épp valamilyen elmebetegségből gyilkolnak, nem alkalmasak
csapatmunkára; belőlük nem lehet felépíteni egy szervezetet, mert agresszív
hajlamaikat előbb vagy utóbb a szervezeten belül és egymás ellen is kiélik.
Éppen ebben különbözik a legtöbb európai országban fellelhető műkedvelő bűnözés
az amerikai maffia professzionális bűnözésétől. A „család” tagjai nem
aszociális elemek, és meg tudnak férni egymással. A vezetők csak megszervezik a
gyilkosságot – maguk nem mocskolják be a kezüket. Erre a célra ott állnak
készenlétben a „killer”-ek, s köztük bizonyára akadnak olyan elfajzott
szadisták is, akik megfelelnek a tipikus gyilkosról alkotott képünknek. De még
ők sem lehetnek oly zavart elméjűek, hogy a vértől megmámorosodva öncélúan
gyilkoljanak – ez a csoport szempontjából túlságosan kockázatos lenne.
Hasonlóképpen épült fel a nemzetiszocializmus
gyilkoló gépezete is. Az irányító posztokon olyanok ültek, akik a gyilkosságot
egyesegyedül szervezési kérdésként értelmezték. A szadisták csak sokkal
alacsonyabb szinteken jutottak szóhoz, és még ott is inkább csak kivételként,
semmint szabályként: azt az SS-legényt, aki pusztán vérszomjból ölt, egykettőre
rendreutasították. (A 30. fejezetben beszámolok egy ilyen esetről.)
Az individuális gyilkost eltorzult érzelmi
élet jellemzi. Eichmann érzelmi élete viszont, ami a magánszférát illeti,
sértetlenül ep volt, míg „feladatának” végrehajtásában tökéletesen
érzelemmentesnek bizonyult. Csak az ilyen emberekből lehet tömeggyilkos.
A háború után, amikor első ízben hallottam a
nevét, mindez még korántsem volt számomra ilyen világos. Akkoriban
„individuális gyilkosokat” kerestem; azokat akartam megtalálni, akik a szemem
láttára aláztak meg, vertek, lőttek agyon másokat. Annak az SS-nek, akire
akkoriban vadásztam, még nem Eichmann, hanem Ritschek volt a prototípusa.
Amellett kezdetben még senki nem is sejtette, hogy Eichmann milyen jelentős
szerepet játszott. A háborús bűnösök első listáján, amelyet a Jewish Agency
adott ki, még a keresztneve sem szerepelt. Jellemzése így szólt: „Magas rangú
tisztviselő a Gestapo központjának zsidóügyi hivatalában.” Magam csak akkor
írtam fel nevét a noteszomba, amikor OSS*-beli
főnököm, O’Meara kapitány közölte: Eichmann volt „a Gestapo zsidó ügyekben
illetékes osztályának a vezetője”.
Az OSS linzi irodája a Landstrasse 36.-ban
volt; mindössze egy ház választotta el attól, ahol jómagam albérletben laktam.
Egy este, amikor szokásom szerint ott gubbasztottam listáim fölött, bejött
Sturmné, a szállásadónőm, és mint szokta, a vállam fölött belenézett
apapírokba. – Eichmann… – mondta. – Ez biztosan az az Eichmann nevű SS-tábornok
lesz, aki a zsidóknak parancsnokolt. Tudja-e, hogy a szülei itt laknak ebben az
utcában, csak pár házzal arrébb, a 32. szám alatt?
Ez volt az első kézzelfogható nyomom, és ha
elszántabban követem, Eichmannt valószínűleg már akkor, közvetlenül a háború
után el lehetett volna csípni. Ez sok munkától kímélt volna meg bennünket, de
egyszersmind meglett volna a hátránya is: az Eichmann-per elvész a sok egyéb
per között, amely akkoriban a háborús bűnösök ellen indult. Minden bizonnyal
kivégzik – de korántsem bizonyos, hogy a zsidók megsemmisítésében játszott
igazi szerepére fény derült volna. Alighanem beérik néhány tanúvallomással; a
levéltári anyagok még feldolgozatlanul hevertek szerte Európában, és Eichmann
megmaradt volna egy névnek a többi között.
