Kathryn Kuhlman - Hiszek a csodákban - könyvrészlet 2.

Ha azt hiszed, hogy nekem, mint egyénnek, bármiféle gyógyító erőm van, akkor egyáltalán nincs igazad. Semmi részem nincsen egyik csodában sem, amelyek fel vannak jegyezve ebben a könyvben, ahogy nincsen közöm semmiféle gyógyuláshoz, amely bármelyik fizi­kai testben történik. Semmilyen gyógyító erőm nincsen. Csak annyit tudok tenni, hogy megmutatom neked az utat – oda tudlak vezetni a Nagy Orvoshoz, és tudok imádkozni, de a többi rajtad és Istenen mú­lik. Tudom, hogy Ő mit tett értem, és láttam, hogy mit tett számta­lan másik emberért. Hogy érted mit tesz, az tőled függ. Isten erejének egyetlen korlátja magában az egyénben lakozik!

„És mi az Ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az Ő hatalma erejének ama munkája szerint, amelyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból” (Efézus 1:19,20).

Amikor Isten az Ő hatalmának nagyságáról beszél, akkor nem arra az erejére utal, amellyel létrehívta az univerzumot, akármilyen ha­talmas is volt az, hanem arra az erőre, amely Jézusnak a halálból való feltámasztásánál nyilvánult meg. Krisztus feltámasztása volt, és a mi feltámadásunk Ővele együtt lesz a leghatalmasabb erő-megnyilvánu­lás – a legnagyobb csoda – amit a világ valaha ismert vagy ismerni fog.

Pál apostol így ír: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hi­ábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is – ámde Krisz­tus feltámadott a halottak közül” (1Korinthus 15:14,20).

A keresztény hit érvényessége egyetlen döntő Csodán nyugszik: a szegletkő, amelyen a kereszténység egész építménye áll vagy bukik, ennek a Csodának az igazságtartalmától függ – ez pedig Jézus Krisz­tus feltámadása.

Pál apostol beismeri, hogy ha ez valótlan, akkor az egész építmény összedől – hiszen akkor valóban úgy van, ahogy mondja: „Hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.”

Egyetlen más vallás sem merte maga elé állítani ezt a kihívást, és nem mert csodákra hagyatkozni, és egy Csodára alapozni a létjogo­sultságát.

Mivel Krisztus él, a hitünk nem hiábavaló – a prédikálásunk nem hiábavaló, és csodák csodája, ez a rendkívül hatalmas erő a mi rendel­kezésünkre lett bocsátva. Nem rendelkezünk saját erővel, minden erő az Övé!

A helyzet az, hogy Isten Fia, Jézus Krisztus feltámasztásának cso­dája valóság. Isten megígérte, hogy a jövőben halandó testünknek ré­sze lesz a feltámasztás csodájában, ezért az egyetlen ésszerű és logikus dolog az, ha a jelenben hiszünk Istenben a gyógyulás csodájával kap­csolatban a fizikai testünkre vonatkozóan.

Ha azt hiszed, hogy nem ismerem el a gyógyulás szent eseményé­nek eltérő módszereit, amelyeket sok különböző egyházban használ­nak, akkor tévedésben vagy. A Szent Szellem ereje nem korlátozódik egyetlen helyre és egyetlen rendszerre sem.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gondolkodásunkban, tanításunkban és módszereinkben annyira dogmatikussá váljunk, hogy kizárjunk minden más igazságot, amelyek ugyanolyan fontosak.

Például: Láthatjuk, hogy Pünkösd napján, és Kornéliusz háznépe számára a Szent Szellem ajándékát Isten mindenféle emberi közre­működés nélkül adta meg, nem történt „kézrátevés”; de a samáriai ébredés (ApCsel 8:17) és az efézusi ébredés (ApCsel 19:6) esetében a hívők „kézrátevés által” töltekeztek be Szent Szellemmel.

Ha valaki dogmatikussá válik bármelyik módszerrel kapcsolat­ban, vagy vitás kérdést csinál belőle, a tévedés bűnébe esik.

http://webshop.immanuel.hu/index.php?route=product/product&product_id=7413&search=kuhlm

Kathryn Kuhlman - Hiszek a csodákban - könyvrészlet 1.

Ha azért készülsz elolvasni ezt a könyvet, hogy „veszem-e magamnak a bátorságot” hogy meggyőzzelek valamiről, amit nem akarsz elhinni, akkor ne olvasd el! Egyszerűen felejtsd el! Nem reménykedem abban, és nincsenek olyan elvárásaim, hogy meggyőzzek egy szkeptikust csupán a csodák segítségével.

Ha ezeket az oldalakat kritikus, cinikus és hitetlen szellemmel fogod elolvasni, inkább add tovább valaki másnak, hogy olvassa el; mert azok a dolgok, amelyek szerepelnek ezeken az oldalakon, nagyon szentek azok számára, akikkel megtörténtek. Ezeknek az embereknek a tapasztalatai túl értékesek, túl szentek ahhoz, hogy megosszák azokkal, akik csak azért olvassák, hogy gúnyolódjanak rajta, és csak azért hallgatják, hogy nevetség tárgyává tegyék. Ezeket az élményeket az érintettek áhítattal, köszönettel és mély hálával őrzik a szívükben. Ezeknek az embereknek a történtek éppoly valóságosak és csodálatosak, mint abban a pillanatban, amikor megestek.

Ha azt hiszed, hogy az orvosi szakma, az orvosok és a gyógyszerek használata ellen vagyok, mert hiszek az ima erejében és Isten gyógyító hatalmában – nincs igazad. Ha foglalkozást kellett volna választanom, minden valószínűség szerint az orvosi vagy a jogi pálya mellett döntöttem volna. De nem volt választásom: Isten arra hívott el, hogy az evangéliumot prédikáljam.

Akkoriban, amikor az alábbi cikk megjelent, Dr. Elmer Hess volt az Amerikai Orvosszövetség megválasztott elnöke. „Egyetlen orvosnak sincs joga ahhoz, hogy gyakorolja az orvoslást, ha híján van az Istenben való hitnek” – mondta a pennsylvaniai Erie napilapnak az urológus szakember. „Az orvos, aki belép egy szobába, ahol egy beteg ember van, nincsen egyedül. A gyengélkedő személy felé csak a tudományos orvoslás fizikai eszközeivel tud szolgálni. De a magasabb rendű erőben való hite nem pihen. Mutassanak nekem egy orvost, aki tagadja Isten létezését, én pedig azt mondom, hogy annak az embernek nincsen joga gyakorolni a gyógyítás művészetét.”

Hess fenti állításai a Déli Orvosszövetség 48. éves találkozójának megnyitójára készült felszólalásának előkészített kivonatából valók. A Déli Orvosszövetség, melynek teljes tagsága tízezer orvost számlál, az Amerikai Orvosszövetség után a második legnagyobb általános orvosi szervezet az országban.

„Orvosi egyetemeink nagyszerű munkát végeznek a tudományos orvoslás alapjainak megtanításában” – folytatja Hess. „Azonban attól tartok, hogy olyan erősen koncentrálnak az alaptudományokra, hogy a szellemi értékek megtanítása szinte el van hanyagolva.”

Minden gyógyulás isteni eredetű, ahogy Dr. Hess is olyan határozottan utal rá. Egy orvos képes felállítani a diagnózist, és tud gyógyszert adni. Meg tudja adni a betegének a legjobbat, amelyet az orvostudomány neki és a világnak nyújthat – de végső soron Isten természetfeletti ereje az, ami gyógyít.

Az orvosnak megvan a lehetősége és a képessége arra, hogy helyre tegyen egy csontot, de várnia kell az isteni erőre, hogy elvégezze a gyógyítást. A sebész végezheti gyakorlott módon a legbonyolultabb műtéteket, és lehet mestere a szikének, jól képzett intellektusának minden aspektusát kihasználva: mégis várnia kell egy magasabb rendű erőre, hogy elvégezze a tényleges gyógyítást – mert pusztán emberi lénynek sosem adatott gyógyító erő!

Bármely igazság, legyen akármennyire is megalapozott, ha annyira hangsúlyozva van, hogy ezzel kizár más, ugyanolyan fontos igazságokat, az gyakorlatilag tévedés. Az Isten erejében való hitem ugyanolyan, mint amelyet bármelyik orvos vagy sebész gyakorol, amikor hisz a betege gyógyulásában és felépülésében. Azt várja, hogy a természet (Isten), fokozatos gyógyulást idézzen elő, míg én abban hiszek, hogy Isten képes gyógyítani, nem csupán fokozatosan végbemenő folyamatokon keresztül, hanem, ha Neki úgy tetszik, megvan az ereje és a képessége arra, hogy azonnal gyógyítson. Ő mindenható, mindenütt jelenlévő, és mindentudó: tehát nem korlátozza az idő, sem az emberek ideológiái, teológiái és előítéletei.

Ha azt hiszed, hogy szerintem bűn orvoshoz menni, gyógyszert szedni, vagy műtétnek alávetni magunkat, ha szükséges – akkor nagyon igazságtalan vagy velem! Természetesen hiszem, hogy Istennek hatalma van azonnal gyógyítani, a tudományos orvoslás fizikai esz­közei nélkül; de abban is hiszek, hogy Isten azért adta az agyunkat, hogy használjuk! Adott nekünk értelmet – adott nekünk akaratot – és azt várja, hogy régi jó szokás szerint használjuk a józan eszünket.

Ha beteg vagy, és még nem kaptad meg a hit ajándékát, hogy hinni tudjál a csodákban, akkor szerezd meg magadnak a lehető legjobb orvosi segítséget, és imádkozz azért, hogy Isten dolgozzon az emberi edényen keresztül: imádkozz érte, hogy az orvosod isteni útmutatásban részesüljön a kezelésedet illetően, azután mindketten várjátok, hogy Isten véghezvigye a tényleges gyógyulást. Isten gyógyító ereje kétségbevonhatatlan tény, akár emberi segítséggel, akár anélkül.

http://webshop.immanuel.hu/index.php?route=product/product&product_id=7413&search=kuhlm

Karizmatikus klasszikusok - Kathryn Kuhlman ORU Chapel 1974, Just Jesus 2

Karizmatikus klasszikusok - Kathryn Kuhlman - ORU Chapel 1974. Just Jesus 1.

Kathryn Kuhlman - Hiszek a csodákban 2.

Abban  a  kis  baptista  templomban,  ahol  őt  eltemették,  egyetlen  szó  és  egyetlen  ének  sem maradt  meg  bennem.  Csak  arra  emlékszem,  hogy  mielőtt  a  koporsót  lezárták  volna, kinyújtottam   a   kezem   és   megérintettem   édesapám   vállát,   azt   a   vállat,   amelyre gyerekkoromban  oly  sokszor  hajtottam  a  fejem.  Mindig  gyengédséget,  vigasztalást  és szeretetet éreztem, amikor odahajoltam édesapám vállára.
Megérintettem  a  vállát  és  hirtelen  megértettem  valamit.  Itt  éreztem  át először  a  feltámadás igazi  erejét.  Valami  olyat  kaptam  akkor,  amit  soha  azelőtt  nem  tapasztaltam  meg.  Éreztem Jézus drága jelenlétét.

Akarjátok-e tudni, mennyire gyengéd és szerető a fájdalmak férfija? Valóban akarjátok-e tudni? Akarjátok-e  igazán  tudni,  hogy  Jézus  Krisztus  mennyire  valós,  hogy  Ő  egy  valóságos személy?
Akkor menjetek le a siralom völgyébe, menjetek át a Gecsemáné kerten. Én örömmel mentem végig ezen az úton, ahol lépten-nyomon a szenvedés kiáltott felém, hogy megtanítson mindarra, amit meg kellett tanulnom. Miért gondoljátok, hogy vigasztalást és segítséget nyújthatok nektek a szenvedéseitekben?

Egy ember nem tud addig továbbadni valamit, amíg azt ő maga meg nem élte korábban. És a Mester fogta az edényt és átöntötte egy másik edénybe. És az életem gazdagabb lett. Már nem voltam az az ember, aki előtte. A szolgálatom sem volt ugyanaz. Egy gazdagabb és mélyebb életet kaptam.
Volt-e már valaha megtört a szívetek? Tudjátok-e igazán, mit jelent ez: odaszánni magatokat? Tudjátok-e, miért mondom és ismétlem, hogy ez nagyon sokba kerül? De megéri az árat, bátran mondhatom nektek, mert én megéltem.

A  legfontosabb  döntés,  a  legnagyobb  odaszánás,  amit  meghoztam  az  életemben,  a  Los Angeles-i  vasútállomáson  történt  Kaliforniában.  A legfontosabb  döntés  volt,  amit  valaha  is meghoztam. Szerettem őt, és nagyon mélyen szerettem. Istentől nagy kapacitást kaptam arra, hogy  szeressek.  De  ember  vagyok.  Néha  annyira  emberi  módon  gondolkodom,  de  aznap
választottam  és  a  Mesteremet  választottam.  Megesküdtem,  hogy  Őt szolgálom,  és  csak  Őt helyezem első helyre az életemben. Amikor Los Angelesben felszálltam a vonatra, nem volt másom, mint a ruha, amit viseltem, amit a prédikáló ruhámnak is neveztem, egy bőröndöm és a Bibliám. Nem  hallottam  a  mozdony  süvítését,  a  kerekek kattogását.  Az  egyetlen  emlék,  ami  az  útról megmaradt, az, hogy hoztam egy döntést. És Ő fogta az edényt és átöntötte egy másik edénybe. Néha az edény sötét és áttetsző, és belelátunk; de a Mester újból átönti egy másik edénybe.

A  vonat  Franklinbe,  Pennsylvániába  vitt.  Itt  egy  kis  szobában  szálltam  meg,  melynek  csak egy ablaka volt. De én döntöttem, és Őt választottam. Az első összejövetelen pontosan 38-an vettek részt. Barátaim, ez volt a kezdete annak a szolgálatnak, amit ma ismertek. Ez volt a kezdete Isten természetfeletti  megnyilvánulásának  az  életemben  és  a  szolgálatomban.  Néhány  nappal  az
alkalom  után,  egy  hölgy  megkeresett  és  azt  mondta:  tudod  Kathryn,  amint  ott  ültem  a helyemen, amíg te prédikáltál, Isten meggyógyított engem. Olyan biztos voltam benne, hogy elmentem az orvoshoz, és ő is megállapította a gyógyulásom.

Én  ismertem  a  titkot.  A  drága  Szent  Szellem  volt  az,  aki  képes  volt  használni  az  edényt, melyet a saját kezében tartott. Vessétek alá magatokat Neki. Ő nem arany vagy ezüst edényeket akar. Neki ti kelletek! Megfogja majd azt az edényt és átönti egy másikba. Te  és  én,  néha  könnyes  szemekkel  kérdezzük:  Atyám,  nem  értem,  miért  engeded,  hogy  ez megessen velem, miért engeded meg?

De ne felejtsétek el: Ő sohasem hibázik. A Mester maga végzi az átöntéseket.
Mert  minden  kőért,  amely  felsértette  a  lábam,  és  minden  szívfájdalomért,  amit  megéltem, Neki fogok hálát adni, mert ezeknek a megélése tett engem erőssé. Kedves barátaim, töröljétek le a könnyeiteket. Nem értitek? Nem értitek? Ő sohasem hibázik. Amikor  életem  könyvének  oldalait  lapozgattam,  megköszöntem  Neki  minden  percet,  mert nem lennék ma az az ember, aki vagyok; soha nem tisztultam volna meg, ha ne lettek volna szívfájdalmaim és szenvedéseim. Ha nem fizettem volna ki az árat, soha nem érteném meg a ti fájdalmaitokat és terheiteket. Nem értenélek titeket.

És a legutolsó átöntés után, Isten elragad bennünket a földről, az Ő csodálatos jelenlétébe.

Ekkor az Ő saját szájából kívánom hallani:
„JÓL VAN ÉN HŰ ÉS IGAZ SZOLGÁM!”

És ezt kívánom mindnyájatoknak.

Kathryn Kuhlman - Hiszek a csodákban 1.

Hiszek  a  csodákban,  mert  hiszek  Istenben.  És  mivel  hiszek  Istenben,  látok  csodákat megtörténni.
Ha nem bánjátok, megosztom veletek mindazt, ami a szívemen van. Szívből-szívbe.
Mielőtt   ma   elbúcsúznánk,   hiszem,   hogy   megértitek   miként   foglalkozik   Isten   velünk emberekkel. Soha  ne  felejtsétek,  hogy  emberként  problémákkal  fogtok  találkozni,  szívfájdalmaitok lesznek, szenvedéseket éltek át, mert az emberiséghez tartoztok.

Tudjátok számomra mindegy, hogy éppen hol vagytok és hányan hallgatjátok ezt az üzenetet.  Tudom,  hogy  ha  felteszek  egy  bizonyos  kérdést,  mindig ugyanazt  a  reakciót  várhatom. Kézfeltartással  jelezzétek,  hányan  szeretnétek  tudni  a  koromat?  –  És  kivétel  nélkül  minden kéz  a  magasba  emelkedik. Azt  gondoljátok,  most  elárulom?  A  legkevésbé  sem  szeretném, pusztán azért, mert nem rátok tartozik.

Egyik  nap,  amikor  bementem  az  irodámba,  oly  sok  feladat  zúdult  rám, hogy  azt  hittem, elsüllyedek bennük. Hétfőtől péntekig mindennap rádióműsorom van a saját rádióállomásunkon. Emellett ott van a gyülekezeti  szolgálat.  Mindez  néha  nagyon  megterhelőnek  tűnik.  Ezen  a  napon százával
tornyosultak  a  levelek  az  asztalomon  ezernyi  megválaszolandó  kérdéssel.  A  szakemberek vártak  a  stúdióban,  hogy  felvegyék  a  műsort.  Ez  több  volt, mint  amit  egy  ember  el  tud hordozni. 16-18 órát dolgoztam az ezt megelőző napokon egész éjszakába nyúlóan.

Odaálltam az iroda közepére és anélkül, hogy gondolkodtam volna, azt mondtam:
– Drága Jézus, miért nem történhetett velem mindez, amikor még fiatal voltam?
Tinédzser koromban annyi életerőm volt, soha nem voltam fáradt vagy kimerült. Friss voltam anélkül, hogy éjszakákat végigaludtam volna. Minden olyan csodálatosan egyszerű volt.

Mielőtt bármit is hozzáfűzhettem volna, úgy tűnt, mintha valaki megszólított volna:
– Még nem voltál kész rá. Nem tudtam rád bízni a munkát, hogy elvégezhesd, nem tudtam felelősséget helyezni rád.

Aznap este, amint a Bibliámat olvastam, találtam egy Igét, ami szinte csak hozzám szólt. Ez a Jeremiás 48,11 volt:
„Gondtalanul  élt  Móáb  ifjúsága  óta,  és  pihent,  mint  seprőn  a  bor.  Nem  öntötték  át  egyik edényből  a  másikba,  nem  kellett  fogságba  mennie.  Ezért  maradt  meg  zamata  és  illata  sem változott meg.”
Ez a vers a bor készítéséről szól, és leírja a folyamatot, mely által egy igen tiszta, finom és gazdag  bor  nyerhető.  Akkoriban  másfajta  eljárást  használtak  a  bor  készítésére,  mint manapság. A bort át kellett önteni az egyik edényből egy másikba. És minden egyes átöntés után egy sűrű lerakódás maradt az edény alján. Gyakran hosszú időn keresztül tárolták a bort anélkül, hogy megmozgatták volna. Néha sötétben, néha melegben, néha hidegben. Az edény néha  áttetsző  volt,  néha  nem.  Majd  átöntötték  a  bort  egy  másik  edénybe  mindaddig, amíg tiszta és testes nem lett. Amikor  elolvastam  ezt  az  igerészt,  tudtam,  ez  egyenesen  nekem  szól.  Visszaemlékeztem  a fiatalságom első éveire.

Tudjátok, el fogok mesélni most nektek valami bizalmasat. 14 éves voltam amikor megtértem és megkaptam azt a csodálatos elhívást, hogy hirdessem az evangéliumot. Ez az elhívás olyan bizonyos  volt,  mint  a  megtérésem.  Ezért  nem  osztom  azoknak  a  véleményét,  akik  azt mondják,  hogy  mivel  nő vagyok,  nem  prédikálhatok.  Tudjátok  miért?  Az  Ő  elhívása  miatt, amely  olyan  egyértelmű  volt,  mint  maga  az  üdvösségem.  Valami  olyasmi  volt  ez,  amit  be kellett töltenem. Olyan  fiatal,  olyan  tapasztalatlan  voltam.  Az egyetlen  amit  tudtam,  hogy  Jézus  a  szívembe költözött,  hogy  valami  fantasztikusan  csodálatosat  találtam.  És  hogy  Ő  megbocsátotta  a bűneimet.
Idahóban   kezdtem   és   soha   nem   fogom   elfelejteni   ezt   a   kis  anekdotát.  

A   nővérem Washingtonban tartózkodott, amikor meghallotta, hogy a húgocskája éppen Idahóban van és prédikál. Abban az időben vajas croissant-on éltem, azt ettem reggel, délben és este. Egy nap elmentem  egy  nagy  bevásárlóközpontba  és az  utolsó  15  centemen  vettem  egy  pár  cipőt.  Ez volt a legolcsóbb a polcon. Akkor  jött  egy  távirat  a  nővéremtől.  Tudjátok  mit  mondott?  Nem  kérdezte  meg:  szükséged van-e  valamire,  nem  mondta,  hogy  küldök  neked  öt  dollárt,  pedig  az  Úr  tudja  mit  jelentett volna nekem akkor öt dollár. Annyit mondott: légy biztos abban, hogy helyes a teológiai meggyőződésed. Isten a tanúm, még azt sem tudtam mit jelentett a teológia kifejezés.

Egy másik alkalommal pulykaólban aludtam. Nem emlékszem pontosan hol is volt, talán 12-15  km-re  lehetett  Coldweldtől  Idaho  államban.  Emlékszem,  hogy  ennek  a  falucskának csak egy kis fűszerboltja meg 3 vagy 4 egyéb kisebb boltja volt. Volt még ott egy aprócska templom is, melyet már hónapok óta nem nyitottak ki, mert a falubeliek nem tudták eltartani a pásztort. Megkértem  őket  hadd  prédikáljak  benne  én,  veszíteni  úgy  sem  veszíthetnek,  talán  még
nyernek is egy keveset. Addig  könyörögtem,  míg  azt  mondták:  rendben  van, de  nem  tudjuk  önt  elszállásolni.  Azt válaszoltam az nem baj, majd elindultam magam valami szállást keresni. Az egyik boltban egy hölgy azt mondta: nekünk nincs vendégszobánk, de az udvaron van egy pulykaól.  Ha  nem  tudja,  hogy  ez  milyen,  megpróbálom  elmagyarázni:  pulykákat  tartunk benne  amikor  pulykaszezon  van.  Majd  hozzátette:  kitisztítom,  teszek  bele  egy  ágyat,  egy mosdótálat meg egy nyeles kancsót. Így lett szállásom egy pulykaólban.

Az  egyetlen  dolog,  amiről  prédikálni  tudtam  akkoriban,  az  üdvösség  és  az  újjászületés megtapasztalása volt. Csodálatos volt. Emlékszem arra az időre, amikor a 16. születésnapomat ünnepeltem Idahóban. Még most is megvan a fényképem róla. Csak annyit tudtam, hogy meg fogom nyerni a világot Jézusnak.
Egy egyszemélyes hadsereget képviseltem azzal a céllal, hogy megnyerjem a világot Istennek. Minden csodálatos és lelkesítő volt. Soha nem fáradtam el.
Aztán egy nap jött a hír: édesapámat megölték. Ez karácsony és szilveszter között történt. Csak  Isten  tudja  mennyire  szerettem  az  édesapámat.  Ez  volt  az  első  nagy  fájdalom,  amit megéltem. Az első, ami igazán belehasított a szívembe.
Az édesapám meghalt, mielőtt valaha is hallott volna engem prédikálni.

Karizmatikus klasszikusok - Kathryn Kuhlman - ORU Chapel 1972. 2.

Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 7.

Arkady  előélete  egész  más  volt,  mint  az  enyém.  Varsóban  született,  Lengyelországban,  de  kiskorában Minszkbe,  Fehéroroszországba  került.  Mikor  tizenhárom  éves  volt,  szüleit  politikai  koncentrációs  táborba vitték,  ahonnan  sohase  tértek  vissza,  ő  és  kis  testvérei  kénytelenek voltak az utcán  kéregetni,  míg  talált valami  foglalkozást,  ami  lehetővé  tette  számára,  hogy  főiskolát  végezzen.  Ezen  idő  alatt  megutálta  az egyházat  és  a  hivatalos  vallást.  Apja  kifejezetten  ateista  volt,  aki  nyíltan  vitatkozott  a  papokkal. Mikor elhagytuk  Írországot,  szimpatizált  a  római  egyházzal,  de  soha  semmi  külső  jelét  annak,  hogy  csatlakozni kíván hozzá, nem adta. Ezért féltem, hogy most ellenségeskedéssel fogadja az én újsütetű Istenhitemet. Bár, ha észrevette a változást, ami rajtam és bennem végbement, éreznie kellett, hogy ez az ő érdeke is. Valami történt velem. Életemben először égetően kívántam a Bibliát olvasni. Nem tudtam betelni vele. Miután  a  gyermekeket  lefektettem,  sokáig  olvastam.  Sokszor  fenn  voltam  2-3  óráig,  vagy  éjjel  is felkeltem és olvastam és imádkoztam. Végtelen energiám és erőm volt. Meglepő átalakuláson mentem át.

Mrs. Thompson kért, hogy írjak miss Kuhlmannak és írjam meg, mi történt velem. Neki  bizonyára  nagyon  sokan  írnak,  és  nem  is  érdekli  az  én esetem,  mondtam.  De  Mrs.  Thompson  nem hagyott békén és egy hónap múlva megírtam miss Kuhlmannak a történteket.
De  még  nem  oldódott  meg  minden  problémám.  Tizennyolc  éves  fiunk, Péter,  450  mérföldnyire  élt  tőlünk északra, San Rafaelben. Lázadozott az otthon és társadalom ellen. Már öt hónapja nem hallottunk róla, bár ismerősöktől hallottam, hogy marihuánát szív. Sok órát töltöttem az érte való imádkozással.  Két hónappal a  Shrine-beli  élményem  után  egy  napon  imádkozás  közben  csengett  a  telefon.  Péter  volt.  Titokzatos  okok miatt hazajött víkendre.
Kettőzött  buzgalommal  imádkoztam  és  kértem  Arkadyt,  jöjjön  velem  a Shrine  szolgálatra  a  következővasárnap. Ha elvisszük Michaelt (következő legidősebb fiunkat), mondtam, talán Péter is velünk jön. Arkady beleegyezett, nemcsak, hogy Pétert várta, hanem úgy is el akart jönni. Mindketten tudtuk, hogy Péter életében változást fog hozni. De a csoda megtörtént, még mielőtt Péter hazajött. San Francisco-ban ténfergett, mikor  egy  new  yerseyi  kereskedő  felvette  a  kocsijára.  Mikor  Péter  bent  volt  a  kocsiban,  a  kereskedő
elmondta, hogy még eddig sohase vett fel senkit, még kevésbé egy hippi kinézésű fiút. A férfi hívő volt és Péter  előtt  kezdett  bizonyságot  tenni Krisztusról,  az  Úrról.  Míg  a  Los  Angeles  és  San  Francisco  közti partvonalon  haladtak,  a  Szent  Szellem  felhasználta  a  férfi  bizonyságtételét, és  mikor  elérkeztek  a külvároshoz,  Péter  elfogadta  Jézus  Krisztust Megváltójának.  Mikor  a  kereskedő  letette  őt,  Péternek  adta  a Bibliáját és azt mondta neki, hogy fogadja el és olvassa. Péter megváltozva tért haza.

1967. januárjában négyen ültünk az emeleten. A lelkemben túláradt Isten dicsérete, de mikor megkezdődött a szolgálat, miss Kuhlman mondott valamit, ami arra késztetett, hogy felugorjunk a helyünkről.
Ismertetni  akarok  egy  levelet,  amit  egy  Dél-Kaliforniában  élő  asszony  írt  nekem  –  mondta,  és  elkezdte olvasni:  Kedves  K.K.  Elkésve  írok  önnek arról,  hogy  csodálatosan  meggyógyultam  novemberben  a Shrineben tartott összejövetelen. Tíz élő gyermek anyja vagyok, római katolikus, harminckilenc éves és hat és fél évig voltam beteg ... Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Az én levelem volt. Mikor befejezte, így szólt: Nem tudom, hogy a levél Írója itt van-e. Ha itt van, kérem, jöjjön előre. Nem is tudom, hogy történt, már  ott  álltam  az  emelvényen  amellett  a  nő  mellett,  akit  éppen  két  hónappal ezelőtt  istenkáromlónak neveztem.  Azt  mondtam:  Itt  van  a  férjem  is  az emeleten,  Oroszországból  jött.  A  hadseregben  szolgált.
Gondolja, Jézus rajta is tud segíteni? Bizonyára. Hívja ide.


Arkady, szóltam bele a mikrofonba. Jöjj ide. Egy rövid idő múlva mellettem állt és hitet tett Krisztusról, Aki megváltoztatta az életemet és meggyógyította a testemet.
Van még két fiam is odafent, Péter és Michael. Ők is jöhetnek Jézushoz? – kérdeztem. Miért ne?
Lehívtam őket is. Az auditóriumban nem volt szem szárazon, mikor a két fiam is csatlakozott hozzánk az emelvényen.  Mindnyájunk  számára  dicsőséges  nap volt.  A  Mrs.  Thompson  kocsijának  hátsó  ülésén  átélt gyógyulásom óta sohase szedtem gyógyszert, és az alkohol is a múlté. Családi életünk is boldogabb, mint valaha. Gyermekeink is növekednek szellemileg, mióta otthonunkban olvassuk a Bibliát és imádkozunk.
Olyan jó az Isten. Most már tudom, nem tesz különbséget népek és nemzetek között. Isten nem ismer olyan dolgot, mint a nemzetiség.

Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 6.

Thompsonék  felvettek  az  auditórium  előtt  és  megkezdtük  hosszú  utunkat  a  városon  keresztül.  Mindent akartak  tudni  az  érzéseimről.  Elmondtam  nekik,  hogy  végül  is  mennyire  féltem,  mikor  miss  Kuhlman imádkozott értem. Mikor hazaértünk, Mrs. Thompson hívott, menjek be egy kis időre. Bent a házban hozzám fordult és azt mondta: Ritva, hadd imádkozzam érted! Felnéztem  és  láttam,  amint  felém  jön,  kinyújtott  kezekkel,  hogy  fejemre  tegye.  Nem!  –  kiáltottam  és felugrottam.  Nem!  És  szinte  kifutottam  a  házból,  le  a lépcsőn  a  kocsimhoz,  és  sietve  továbbhajtottam  az utcán.

Nagyon  megbántam,  amit  tettem.  Csúnya  dolog  volt  így  bánni  egy barátnővel  –  tettem  magamnak szemrehányást, - ezután a csodálatos élmény után a Shrineben. De mégis elindultam hazafelé. Visszagondoltam  a megtisztító,  keresztelő  érzésre,  amit  a  Shrine  emeletén  éreztem.  Hirtelen  csodaszép
magasztaló ének és imádat tört fel a szívemből.
Énekelni kezdtem. Bár sokszor énekeltem a szülőföldem nyelvén, finnül, ezúttal a szavak és a zene teljesen szokatlan volt. Idegen, ismeretlen nyelven volt. Fogalmam se volt, mit énekelek, de tudatában voltam, hogy dicsőítő  ének, és nem  akartam  abbahagyni.  Folytattam  végig  az  úton,  szívem  mélyéből  énekeltem,  és engedtem, hogy a Szent Szellem adja úgy a dallamot, mint a szöveget.

A piacon megálltam, hogy tejet és kenyeret vásároljak a gyermekek számára, de aligha tudtam volna számot adni  a  boldogságról,  amit  éreztem.  Mikor visszamentem  a  kocsiba,  újra  énekeltem  az  idegen,  ismeretlen nyelven. Oly csodás volt! Mit   fogok   mondani   Arkadynak   és   a   gyermekeknek? - tűnődtem,   mikor   megálltam   a   ház   előtt. Tulajdonképpen  nem  is  tudom,  mi  történt.  Hogy  mondjam  el  nekik?  Elhatároztam,  hogy  nem  mondok
semmit. Ha ez valóság – gondoltam – úgyis kitalálják. Ha nem, nem mutatkozhatom előttük úgy, mint egy bolond. Nem  kellett  sokáig  várnom, hogy  kitalálják.  A  gyermekek  észrevették  a  különbséget  abban  a  pillanatban, hogy beléptem. Mama, valami történt veled! Úgy csillognak a szemeid! Lehajoltam és magamhoz vontam őket. Mily csodálatos volt lehajolni és nem érezni fájdalmat! Mily boldogság volt érezni a túláradó örömet, amely a szívükből az enyémbe áradt. Mily csodás az élet!
Pár  nap  múlva  Arkady  szólalt  meg  ő  nyugodt  hangján:  Valami  változás van  rajtad,  Ritva.  Észrevetted?  – kérdeztem. Nem tehetek róla, de éreztem. Te egészséges vagy. De még fontosabb, hogy boldog. Mi történt?


Erre  vártam.  Ezen  az  estén  aztán  kiöntöttem  a  szívemet  kedves,  gyengéd  férjem  előtt.  Változás  történt  – mondtam. Meggyógyultam.  Nemcsak  a hátamból  tűnt  el  a  fájdalom,  hanem  az  ízületi  gyulladás  is  megszűnt.  És  a
legutóbbi  orvosi  lelet  szerinti  cukorbajom  is  elmúlt.  Arkady,  nincs  többé  depresszió.  Észrevetted,  hogy vasárnap óta egyáltalán nem sírtam? Bólintott, és a szeme tele volt könnyel. Azonkívül abbahagytam az orvosságok szedését. Azóta még aszpirint se vettem be. Sem pálinkát. Tudom – mondta és szelíden mosolygott. Tudom.

Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 5.

A szolgálat folytatódott és ő belekezdett a prédikációjába. Ez istenkáromlás – gondoltam. Hogy képzeli ez a nő, hogy Isten szól általa? Hiszen nem lelkész! Még csak nem is apáca!
Befejezve prédikációját felszólított minket, hogy hajtsunk fejet, s én is megtettem. A Szent Szellem jelen van – mondta – és megadja szívetek kívánságát, ha Jézus nevében kéritek – mondta. Mondjátok el kéréseiteket.
Azt gondoltam: A legkevesebb, amit tehetek, hogy együtt dolgozom vele.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Jézus valóságosan és közvetlenül előttem áll. Ez az érzés oly erős volt, hogy fel akartam emelni a fejemet és meg akartam érinteni az ujjammal. Tudtam, hogy egészen mellettem áll. A gondolatok úgy
suhantak át az agyamon, mint a kocsik a főutcán: Miért imádkozzam? Mit kérjek? Mit akar, hogy mondjak?
Kinyitottam a számat és a szavak akaratlanul tódultak ajkamra: Bocsásd meg a bűneimet! Eddig még sohase mondtam ezt, de most úgy éreztem, hogy szinte belemerülök Isten szeretetébe. Mintha megfürösztött volna, megkeresztelve a szeretetével. Akkor a könnyeim jöttek. Nem sírtam, hanem elárasztottak a könnyek. Kezem még mindig az arcom előtt volt, és a könnyek az ujjaim között folytak le. Tudtam, hogy előre kell mennem és megmondanom miss Kuhlmannak, hogy valami csodálatos történt velem.

Megint hozzám lépett egy ajtónálló, ön meggyógyult? – kérdezte. Annyira elfoglalt a szellemi élmény, hogy teljesen elfeledkeztem a kocsiban történtekről. Nem hinném – szóltam – csupán meg akarom mondani miss Kuhlmannak, hogy valami csodálatos érzés van a szívemben. Semmi kétség, az ajtónálló azt hiszi, hogy bogaras vagyok. Kedvesen azt ajánlotta, hogy foglaljam el a székemet és várjak, míg vége lesz a szolgálatnak. De nem tudtam ülve maradni és még kétszer megpróbáltam előre jutni. Minden alkalommal elállták az utamat.

Végül miss Kuhlman oltárhoz hívott minket, és az oldalhajók megteltek emberekkel, akik az emelvényhez igyekeztek, itt az alkalom számomra - gondoltam, és csatlakoztam hozzájuk. Egy oldalsó szobába vezettek, és a szolgálat után maga miss Kuhlman jött be az ajtón, ahol mind vártunk rá.
Most itt az ideje, hogy megmondjam neki – gondoltam. De ehelyett hátrahúzódtam. Aztán eljött az ideje, mikor miss Kuhlman így szólt: Van a testi gyógyulásnál sokkal nagyobb, és ez a léleknek a gyógyulása. Jézus azt mondta: Újjá kell születnetek. Az egyik dolog amit mindnyájan megkaptunk, az első születés (testileg születni). De a Szellemből való születés abban áll, hogy el kell
fogadnunk azt, amit Jézus Krisztus tett értünk a kereszten.
Hirtelen megijedtem. Nem értettem és kinyitottam a hátsó ajtót s kimentem az utcára. Maradnom kellett volna – gondoltam, de lépteim mind tovább vittek attól a helytől, ahol ő volt.

Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 4.

A hátam borzalmasan fájt, és örültem, hogy másnap meg fog vizsgálni az orvos. Beszálltam a kocsimba és Thompsonékhoz hajtottam. Már vártak rám, mikor odaértem. Kínosan beszálltam a hátsó ülésre és a városon keresztül elindultunk a Shrine felé. Míg a Hollywood Freeyn haladtunk,  a  kocsi  kerekei  énekeltek  a  nedves  kövezeten.  Mrs.  Thompson  is  halkan  dúdolni  kezdett.
Hallottam, amint mondta: Isten élő Szelleme jöjj...
Én is zümmögni kezdtem, mikor hirtelen valami különös érzés nyilait a hátamba. Titokzatos remegő érzés volt,  mely  a  fejemből  indult  ki  és  végigfutott  a  gerincemen.  Határozottan  éreztem,  hogy  valami  pattant  a gerinccsontomban.

Zavartan  és  fájdalommal  telten  néztem  Thompsonnéra,  hogy  észrevett-e valamit.  Láthatólag  nem,  mert folytatta  a  dúdolást,  és  az  eső  egyhangúan  verdeste  az  ablakokat.  Mereven  ültem  a  hátsó  ülésen  és behunytam  a  szememet.  Határozottan  érte  valami  a  testemet  –  valami  természetfeletti.  A  fájdalom  elmúlt. Teljesen eltűnt. Kívülről minden ugyanolyan volt, de belülről úgy éreztem, mássá lettem. Nem tudtam, mi történik, de ez volt a kezdete egy eseménysorozatnak, amiben én magam tudtam legkevésbé hinni. Elhagytuk az  előbbi  utat  és  az  óriási  Shrine  auditórium  blokkjához  hajtottunk.  Mr. Thompson  kiszállított  minket  és elment,  hogy  parkolóhelyet  keressen.  Ivy az  oldalajtón  át  bement  a  kórushoz  Azt  mondtam  neki,  hogy  a szolgálat végén az auditórium előtt találkozunk.

Mivel  esett  az  eső,  az  ajtókat  korán  kinyitották  és  bementem.  Az auditórium  nagyon  nagy  és  szép  volt. Emberek százai özönlöttek be és jó helyet kerestek maguknak. A nagy előtérben álltam és figyeltem azoknak arcát, akik most jöttek be az esőből. Utánuk mentem és bementem egy átjáró alagúton. Csupán egy vagy két lépést tettem, mikor különös érzés vett erőt rajtam. A lábaim megcsuklottak. Szédültem. Teljesen öntudatnál voltam,  de  nem  tudtam  felállni.  Még  mielőtt  meg  tudtam  volna  kapaszkodni  valamiben,  térdre estem  az oldalhajóban.
Egek! Mi bajom van? – kiáltottam.
A tolongó emberek elmentek mellettem és elfoglalták az üres helyeket. Azt hiszem, úgy vélték, imádkozom. De  én  nem  tudtam  felállni.  Megragadtam egy  ülés  karfáját  és  felhúztam  magam  a  lábamra.  Még  mindig reszkettem és bizonytalanul álltam. Egy ajtónálló közeledett hozzám és kértem, nem ültetne-e le valahová a székek  egyikére.  Nem  tudom,  mi  történt  velem  –  mondtam  neki.  A  lábam  felmondta  a  szolgálatot  és előreestem.

Találtam helyet és megnyugodtam, mire a szolgálat megkezdődött. Kétségbeesve próbáltam megérteni, mi az, ami átáramlik testemen és a lelkemen. Először az a különös érzés a kocsiban, most meg ez. Kathrin  Kuhlman  hat  fiatal  tengerészt  hívott  az  emelvényre.  Közülünk  többen  az  emeleten  álltunk  és figyeltük, amint imádkozik értük. A padlóra zuhantak. Azt gondoltam: Miféle hipnotizmus ez? Hirtelen és figyelmeztetés nélkül az én lábam is megcsuklott és visszaestem a székemre. Fel akartam állni, de a lábam felmondta a szolgálatot. Mi ez? -kérdeztem magamtól, teljesen elvesztettem a fejemet, és nem tudtam kitalálni, mi történt.

Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 3.

Újra  felvettem  a  kapcsolatot  a  katolikusokkal  és  megpróbáltam  hinni  a misében.  De  a  fizikai  kondícióm mind  rosszabb  lett.  A  fájdalom  elindult  a  gerincem  aljából  és  felhatolt  egészen  a  vállamig,  aztán  a  fejem hátsó  részébe.  A  ház  körül  csupán  meghajolva  tudtam  járkálni.  Nyomorúságunk  növekedett.  És  akkor észrevettem, hogy újra teherben vagyok. Ezt én már többé nem bírom ki! – gondoltam. Sírtam. De nem volt még  egy.  Kettő  volt.  És  mikor  az  orvos  megmondta,  hogy  ikreim  lesznek,  majdnem  elvesztettem  az
önuralmamat.  Visszatért  a  régi  depresszió  és  kétségbeejtő  jövőnek  néztem  elébe.  1967.  szeptemberében megszülettek  a  babák,  miután  tizennégy  óráig  szenvedtem.  De  az  egyik  születésekor  meghalt.  Kértem  az orvosokat, ne adjanak több injekciót, de mivel ingyenes beteg voltam, nem törődtek velem, és újra kaptam gerincinjekciót. Mikor hazamentem, újra visszatértek fájdalmaim. Az orvosok azt mondták, maradjak otthon és sokat pihenjek. Tíz gyerek mellett pihenjek ...

Nem  volt  szép  látvány.  Idegenek  voltunk  idegen  földön.  Egyikünk  se tudott  rendesen  beszélni  angolul. Arkady  küzdött,  hogy  elég  pénzt  tudjon hazahozni,  hogy  legalább  tető  legyen  a  fejünk  felett.  A  testemet belső  kín  emésztette,  és  hiába  akartam  kimenteni  magamat  a  depresszió  mélységéből,  nem  sikerült.  Úgy éreztem, el vagyok szakítva Istentől. Mit tehetnék? Merre mehetnék? Egy délután, mikor a díványon fekve sírdogáltam kínomban, megszólalt a telefon. Egy kedves welszi hölgy volt,  Mrs.  Ivy  Thompson,  akivel  egy  évvel  azelőtt  ismerkedtem  meg.  Azt  mondta,  el  fog  jönni,  hogy megnézze a kisbabát. Emlékeztem  rá,  hogy  szklerózis  multiplexe  volt,  de  mikor  belépett,  láttam,  hogy  teljesen  megváltozott.

Csodálatosan, úgy jó húsz évvel fiatalabbnak látszott. Mi történt önnel? - kérdeztem.
Megtaláltam  Jézust  és  Ő  meggyógyított  –  mondta  egyszerűen,  és  a  szeme  mosolygott.  Most  a  Kathrin Kuhlman kórusban énekelek a Schrineben. Eljöhetne velem a legközelebbi összejövetelre. Meghatott a részvéte, de nem annyira, hogy elmenjek vele egy gyógyító szolgálatra.
Tudja, hogy római katolikus vagyok – mondtam. Nem fogom engedni, hogy egy nem katolikus a kezét rám tegye. Majdnem két hónapig fontolgattam a meghívást. Aztán novemberben egy esős vasárnap korán felkeltem és misére mentem. Mikor éppen haza értem, Mrs. Thompson felhívott.


Miss Kuhlman ma a Shrine auditóriumban lesz. Mi fél tizenkettőkor odamegyünk. Nem jön velünk? Nem, Ivy – mondtam. Nem mehetek oda. Nem hihetek az ilyenféle dolgokban. Különben is esik.
Nem tesz semmit – mondta. Jöjjön át. Elkészítettem, hogy eljöjjön.
Később tudtam meg, hogy imádkozott értem. Végül is nem akartam udvariatlan lenni és beleegyeztem.

Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 2.

Az előző évben, mikor a nyolcadik gyermekünk született, megsérült a gerincem egy műtét következtében. Lassanként meggyógyultam, de a második műtét felborította az egész rendszert és minden kísérő szimptóma feléledt  –  elviselhetetlen  fejfájások,  szédülés,  memóriakiesés,  depresszió.  Olyan  volt,  mintha  a  világosság kialudt volna, és a színek helyett fekete-fehérre változna minden. Mindig erős, egészséges asszony voltam.

Skandináviai előéletem nem engedte, hogy a beteges háziasszonyt játszhassam, aki egy csomó kisgyerekkel van megáldva. Szerettem a gyermekeimet és minden napot energiával teli elragadtatással kezdtem. De most féltem a reggelektől, és egész nap ok nélkül sírtam. A sötét órák halálsejtelmeket hoztak számomra. A  nőgyógyász  belgyógyászhoz  küldött,  aki  idegorvoshoz  utasított,  ez  meg  pszichiáterhez.  Elárasztottak pirulákkal. De semmi se használt. Különösen a gyógyszerek nem tettek jót, bár marékszámra szedtem.


Akkor pálinkával próbálkoztam. Sohasem ittam erősen, de már kora reggel elkezdtem, mikor Arkady elment hazulról. Mikorra a nagyobb gyermekek hazajöttek az iskolából, képtelen voltam segíteni nekik. És senki se figyelmeztetett rá, hogy a gyógyszerek és az alkohol együttes fogyasztása végzetes lehet. Nemsokára aztán borzasztó állapotban voltam. Éjszakáról-éjszakára a pamlagon feküdtem és Arkadyt vártam, hogy hazajöjjön a munkából. Akkor egy ruhát kötött a derekára és ebédet kezdett főzni. A ház piszkos volt és a gyerekekre vigyázni kellett volna, de tőlem semmit se várhattak a nap folyamán.

Öt  gyermek  hat  év  alatti  korban  próbára  teszi  az  ember  türelmét,  ő  mégis a  legkedvesebb,  legszelídebb ember  volt,  akit  valaha  láttam.  Sokszor csodálkoztam  ezen,  de  ez  az  alázatos  türelem  azoknak  a  hosszú éveknek az eredménye volt, amit az orosz hadseregben és a későbbi finn börtönökben töltött. Képtelen  voltam  Arkadynak  segíteni.  Csak  azt  tudtam  tenni,  hogy  fekszem  a  szófán  és  nézem  üveges szemmel,  hogy  hogyan  mosogat  és  hogyan  teszi  tisztába  a  babákat.  A  pénzünk  orvosságra  és  olcsó  borra ment el. De ez se használt. Jóbarátok Lourdesból hoztak vizet nekem (katolikus kegyhely – ahol a fekete madonnát  imádják  és  azt  állítják,  hogy  az  ottani  forrás  vize  gyógyít),  hogy  azt  igyam,  remélve,  hogy meggyógyulok a gerincbajomból, ízületi gyulladásomból, vagy talán cukorbajomból. De semmi se használt.
Hiába  mentem  el  egy  katolikus  paphoz  is,  aki  gyógyító  szolgálatot  végzett,  de  nem  volt  Isten  szándéka szerint  való,  hogy  még  akkor  meggyógyuljak.

Eladtuk  a  házunkat  és  vidékre  költöztünk,  és  egy  ideig  azt hittem,  megjavultam,  de  elkeserítő  szabályossággal  visszatértek  a  fájdalmak  és  a  depresszió.  Mennyire vágytam  a  halálra!  Úgy  látszott,  Isten  hallja imádságomat,  de  ezt  nem.  Néha  hittem  abban,  hogy  Isten közelebb akar vonni magához és akkor meggyógyít majd. Visszamentünk Los Angelesbe. Tudtam, hogy találnom kell valamit, hogy visszanyerjem életkedvemet. Így nem élhettem tovább. Még az öngyilkosság is vonzóbbnak tűnt, mint a kilátástalan holnap. Úgy gondoltam, ha elmegyek hazulról, lesz valami, ami felébreszti az életkedvemet. De éppen akkor rossz idő volt. Sötét, felhős volt az ég, mint minden az életemben. Egy könyvet láttam meg, amit megvettem, bár anyagiakban nem bővölködtem. Amikor el kezdtem olvasni, nem tudtam letenni többé. Mikor befejeztem az olvasást, egy dolog világossá vált előttem: Krisztus az egyetlen, aki segíthet rajtam.

Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 1.

Ritva Romanowsky bizonysága.


Ritva Finnországban született. 1953-ban jött az USA-ba férjével, Arkadyval, aki azelőtt az orosz hadsereg tisztje  volt.  Most  automechanikus  Dél-Kaliforniában.  Ritva  zenét  tanult  Helsinkiben  és  buzgó  római katolikus.   Tíz   gyermekük van,   és   Tarzanában,   Los   Angeles   külvárosában   laknak.   1945.   tavaszán
Finnországban  éltünk.  A  közelgő  nyár  kedvessé  tette  előttünk  Helsinkit.  A háborúnak  vége  volt.  A  mi missziós  főiskolánkban  a  lányok  megosztották  idejüket  azzal,  hogy  bizonyságot  tettek  Krisztus  mellett  az utcákon, aztán normális lányos kedvteléseiknek hódoltak.
De  más  negyedekben  nem  volt  ilyen  víg  élet.  A  háborúból  százszámra  tértek  vissza  fáradt,  gondterhelt férfiak   akiket   fogolytáborokból   engedtek el,   vagy   mint   katonákat,   leszereltek.   Nem   volt   hol elhelyezkedjenek, és sokan éltek kétségbeesve a templom pincéjének modern katakombájában.

Érettségi után elmentem nagyanyám hetvenötéves születésnapi ünnepségére, ahol bemutatták Arkadyt, egy fiatal orosz embert, aki fogságban volt, majd a szabadulása után a finnek szolgálatába szegődött és a rádiónál dolgozott. Egyike volt a háború áldozatainak, akik idegen országba kerültek.
Szomszédok voltunk, és szabályos körülmények között érintkeztünk. Én hívő voltam, ő a világ gyermeke, de mégis  megértettük  egymást,  és  még  mielőtt  a  konzervatóriumba  mentem  volna,  hogy  éneket  és  zongorát tanuljak,  eljegyeztük  egymást.  Kilenc  hónap  múlva  megesküdtünk  egy  lutheránus  és egy  ortodox  pap  előtt anélkül, hogy beszélni tudtak volna egymással a hivatalos ügyeken kívül másról, de mind a ketten szerették Jézust.

A társadalmi rend változásával el kellett hagynunk később Finnországot s – pár hónapos csecsemőmmel a csatornán  elszenvedett  tragikus  hajótörés  után  –  Írországba  kerültünk.  Hat  év  eltelte  után  kerültünk  ki Amerikába.  Azonban  a  haza  változtatás  csupán  nem  tudott  megszabadítani  minket  a  bűn  és önmagunk zsarnokságától.  Addigra  már  négy  fiunk  volt,  és  egy  szűkös  New-York-i  lakásban  laktunk.  Arkady  hallotta, hogy alkalom lenne Los Angelesben autószerelőnek lenni, így elutaztunk át az országon keresve azt a testi-lelki szabadságot, miről oly régen álmodtunk.
Visszagondoltam  azokra  a  napokra,  amiket  a  felsőbb  missziói  iskolában  töltöttem  és  a  csodálatos  érzésre, amit  éreztem,  mikor  az  oltár  előtt  térdeltem  egy  evangelizációs  összejövetelen  és  elfogadtam  Krisztust személyes  Megváltómnak.  Visszagondoltam,  mennyire  vártam  a  reggeli, déli,  majd  esti  imaösszejövetelt éppen  úgy,  mint  a  vasárnapi  szolgálatot.  Úgy  gondoltam,  hogy  esetleg  a  visszatérés  az  eredeti  egyházhoz megadja nekem a megkönnyebbülést, amire szükségem volt.

Mikor Írországban voltunk, a katolikus szolgálatokon vettem részt. Amerikában elérhető volt számomra úgy a finn, mint az ortodox szolgálat, de nem elégített ki. Kereső lélekkel végre egy római katolikus egyházhoz csatlakoztam Los Angelesben. Akkor tragédia történt. Arkadyt baleset érte, és hat hónapra az egyik lábát gipszbe tették. A térde megbénult és nem tudta folytatni a mesterségét. Ekkor egy bárt vásárolt Los Angelesben. A bár rosszul ment, és semmi más  hasznunk  nem  volt  belőle,  mint  egy  sereg  sörivó  barát,  akik  az  otthonunkat  piszkos  kártyapartik színhelyévé tették a „vidám alkalmak” által. Nagy nyomorúságban voltam.
Ekkor  született  kilencedik  gyermekem.  1961-ben  volt,  és  mikor  hazatértem  a  kórházból,  azonnal  tudtam, hogy   valami   bajom   van.   Egy  gerincinjekciót   kaptam,   ami   valahogyan   megsértette   az   egész idegrendszeremet. Érzelmileg roncs voltam.

Karizmatikus klasszikusok - Kathryn Kuhlman - ORU Chapel 1972. 1.

Karizmatikus klasszikusok - Kathryn Kuhlman - ORU 2. 1974.

Karizmatikus klasszikusok - Kathryn Kuhlman - ORU

Karizmatikus klasszikusok - Kathryn Kuhlman Melodyland 1969. (angol)

Maga az összejövetel 14:52-től kezdődik.

Karizmatikus klasszikusok (angol)

Kathryn Kuhlman How to Be Filled and Controlled By the Holy Spirit

Kathryn Kuhlman: ISTEN MINDIG VÁLASZOL A KISLÁNYOK IMÁDSÁGÁRA 9.

A következő héten Fran és én első kirándulásunkat tettük. A Tehoe tóhoz mentünk a sípályára. Mindig szerettem síelni és nagyon fájt, mikor azt hittük, többé nem síelhetek.
Fran és néhány barátunk (azok, akik annyit imádkoztak értem) egy dombtetőn állva maradtak. Segítettek felcsatolni a sílécet, aztán nekiindultam. Iszonyatos sebességgel rohantam lefelé a dombról, mikor egy akadályhoz értem és a levegőbe repülve egyenesen fejjel egy fának mentem. Mikor feltápászkodtam és kiráztam a havat a fülemből, hallottam, amint Fran a domb tetejéről lekiáltott: Dicsőség Istennek! Nevettem és magamban, levegő után kapkodva, azt mondtam: Ámen.

Három hét múlva, mikor legközelebb felvettem ruhámat, hogy a templomba menjek, megtapogattam a zsebeimet. Egészen megfeledkeztem a gyógyszerekről, a narkotikumokról. Egész idő alatt eszembe se jutottak. Akkor elvittem magammal a gyülekezetbe, hátha szükségem lesz fájdalomcsillapítóra. De gyógyulásom teljes volt. Tudom, soha nem lesz rá többé szükség. Júniusban visszamentem a munkámhoz. Azóta leestem létrákról és megütöttem a hátamat úgy, hogy más
nyomorék lett volna tőle. De úgy tűnik, a hátam acélból van. Erősebb vagyok, mint azelőtt. Barátaim közül többen meglepődtek, hogy visszamentem régi munkahelyemre, mint tervező. Azt gondolták, egyszeriben prédikátor vagy misszionárius leszek. De én még mindig ugyanaz a Fred Burdick vagyok. Ó, szeretem Istent teljes szívemből és sohase mulasztok el egy alkalmat sem, hogy elmondjam az embereimnek vagy klienseimnek, mit tett velem Isten. Senki se hálásabb Istennek, mint én. Még mindig tervező vállalkozó vagyok. A legtöbb időmet nyers, erős emberek között töltöm – téglázok, ácsok, bádogosok stb. között. Nem vagyok prédikátor – nem próbálok kegyesnek vagy vallásosnak látszani. Mindaz, amit tudok, az, hogy valamikor reménytelenül nyomorék voltam és most egészséges vagyok, és ezt Isten tette velem.

Egy kicsit bánt, hogy az emberek azt hiszik, hogy nekem szolgálatba kellett volna mennem vagy valami hasonlót. De átolvastam a Bibliát és figyeltem azokra, akiket Jézus meggyógyított. A gadarénushoz értem. Az követni akarta Jézust épp úgy, mint az apostolok. De Jézus azt mondta: „Menj haza a barátaidhoz és mondd el, mily hatalmas dolgot cselekedett veled az Isten.” (Mk. 5,10.) Ezt tettem én is.
Este, nehéz napi munkám után, senki se fogja tudni, mit jelent nekem, mikor asztalnál ülök és a kis Liza így imádkozik: „Köszönöm, Uram, hogy meggyógyítottad a papát.” ő sose fogja elfelejteni. Én sem.