Tom Marshall - A belső gyógyulás folyamata 1.

Az érzelmeket az emberi szellemmel a remény köti össze. Más szavakkal: ahhoz, hogy a Szent Szellem meggyógyíthassa érzelmeinket, azokhoz hozzá kell férnie. Nekünk kell kitárnunk a sérült területeket az Ő szolgálata előtt.

AZ ÉRZELMEK FELTÁRÁSA

A belső gyógyulással kapcsolatban fontos tudnunk, hogy egy érzelemmel csak ak­kor foglalkozhatunk, amikor érezzük azt. Csak így léphetünk kapcsolatba köz­vet­le­nül a sérüléssel, és Isten is csak így férhet hozzá. Nézd meg az alábbi ábrát! Ha az aka­ratommal van baj, például egy rossz szokással kell felhagynom, ezzel csak az aka­ra­tom cselekedete által bánhatok el, mert ott van a probléma gyökere. Sem okos­ko­dás (elme), sem a bűnbánat érzése (érzelem) nem ragadja meg a valódi problémát.

Amikor viszont érzelmi problémákkal kezdünk foglalkozni, az emberek általában el­nyomják kellemetlen érzéseiket és néha oly mélyre temetik őket, hogy már meg sem találják. Ha mégis imádkozunk a problémáért, Istennek valójában egy elménk sze­rinti jelentést adunk, s nem érzéseinket nyújtjuk Neki.

            

Ezt évekkel ezelőtt tanultam meg, amikor ráébredtem, hogy Isten meg akar érinteni valamit az életemben, de nem tudtam, mit. Egy reggelen felébredtem és eszembe jutott az álmom. Az álom részletei nem fontosak, de jelentése igen. Álmomban egy utat láttam, amiről tudtam, hogy ha rá tudok lépni, az egy mély területre fog vezetni, ahova Isten el akar jutni. Amint ott félálomban az ágyon feküdtem, ezt kérdeztem: "Uram, hogyan léphetek rá erre az útra?" Az Úr szinte azonnal világosan szólt az elmémhez: "Kezdd a gyermekkori emlékekkel!"

Meg kell mondanom, hogy ez jóval azelőtt történt, hogy a belső gyógyulásról vagy az emlékek gyógyulásáról bármit olvastam volna. Ez évekkel azelőtt volt, mielőtt bármi is megjelent volna ezekről a dolgokról, de az elmémen azonnal átvillant egy emlék. Erre a dologra legalább 25 éve nem gondoltam tudatosan. Arra emlékeztem, hogy az 1930-as válság közepe táján a középiskolában vagyok. Akkoriban nagyon szegények voltunk, és nem engedhettem meg magamnak, hogy futball cipőm vagy sportfelszerelésem legyen. Ugyanakkor rajongtam a sportokért, tehát ha játszani akartam, meg kellett próbálnom valakitől kölcsönkérni a szerelését. Ott az ágyban visszagondoltam arra, milyen alsóbbrendűnek éreztem magam olyankor, mennyire zavart voltam és szégyenkeztem.

És itt jön a lényeg: ezen a ponton csak a tényekre emlékeztem, de később ugyanaznap – szombat volt, és épp az egyik hálószobát tapétáztam – az egész emlék rámömlött, méghozzá az érzésekkel együtt. Úgy éreztem magam, mint az a depressziós iskolás: haragudtam, szégyenkeztem és zavarban voltam. Az érzések olyan erősek voltak, hogy arra eszméltem, telesírok egy ív tapétát. Aztán Jézus szólt hozzám, sokkal világosabban, mint azelőtt vagy azóta bármikor. Soha nem felejtem el szavait.

Azt mondta: "Tudom mit érzel, én is voltam szegény."

Amikor ezt kijelentette, valahogyan meg is gyógyított. Távozott belőlem valami, amin addig sosem sikerült túltennem magam. Érzéseimmel való azonosulása meg­gyó­gyított egy olyan sérülést, amit hosszú éveken át hordoztam és a Szent Szellem bekötözte összetört szívemet.

Aznap reggel megtanultam új módon szeretni néhány Igét. Például: "Engedjétek hozzám a kisdedeket és ne tiltsátok el őket." Rájöttem, hogy noha felnőtt, családos ember vagyok, ha valahol úgy érzem magam, mint egy sérült iskolás, akkor mint sérült iskolás jöhetek Jézushoz és Ő nem fog elutasítani engem.

Csak ezután jöttem rá fokozatosan, mennyire átható volt ez az eltemetett sérülés. Például, mindig nagyon kukán és rosszul éreztem magam jómódú emberek között, noha akkor már én sem voltam szegény. Mindig szörnyű nagy huzavonába került magamnak valamit vásárolni – akkor is, ha bőven tellett rá. Most már tudom, ez azért volt, mert még mindig iskolásnak éreztem magam.