(11,16) Még az olyan súlyos ítéletben is, amilyen Izrael szétszórása volt, Isten menedéket készít népe számára. Ez a menedékhely, amit az Ige itt „templomnak” nevez, maga az Úr (vö. Zsolt 90,1; 91,9; Ézs 4,5). Így tesz Isten az övéivel, pogánnyal és zsidóval egyaránt, a megérdemelt ítélet közepette mindig ott a menedék és béke szentélye Őbenne.
(11,23) Isten dicsőségének eltávozása a templomból (ami látható kiábrázolása volt Isten jelenlétének) az istenuralom (teokrácia) végét jelenti az ÓSZ történetében. A megdicsőülés hegyén Isten dicsősége megjelent az Úr tanítványai előtt (Mt 17,1-5; vö. Jn 1,14; 2Kor 4,6; Jak 2,1; 2Pt 1,16-18). A látható dicsőség újra visszatér, amikor Isten helyreállítja királyi uralmát Izrael számára (Ez 43,1-7; Jel 21,22-24).
(14,14) Fontos korabeli bizonyság ez Dániel személyéről és jelleméről, aki még élt, amikor Ezékiel ezeket írta. Vö. Ezék 14,16.18.20. v. és Jer 15,1 versét. Dániel jellemének elismerése volt, hogy őt, noha akkor még fiatal embert, Nóéval és Jóbbal együtt említi a próféta.
(15,2) A szőlőtőke, ahogyan Ezékiel itt leírja, a megtéretlen embert jelképezi általánosságban, és a bűnös Izráelt különlegesen. Miként a szőlőtő fája kemény, csavart, megmunkálhatatlan fa, tehát csak tüzelőnek alkalmas, így Izrael is, ez a bűnben megkeményedett nép, csak ítéletre érdemes.
Habár a szőlőtőke a 15. fejezetben (és Ézs 5-ben is) csak az ítélet jelképe, a Jn 15-ben Krisztus mégis annak az életközösségnek a kiábrázolására használja, amely Őközötte és a hívő ember között fennáll. Itt a fa valóságos értéktelensége teljesen alá van rendelve a szőlőtő egyetlen hasznos céljának – ti., hogy gyümölcsöt terem. Urunk a szőlőtőkét, amely Ezékiel-nél a bűnben megromlott emberiség képe, választotta ki arra, hogy rajta keresztül kiábrázolja önmagát, szőlővesszőként pedig a hívő embereket, akik gyümölcsöt teremnek az Ő számára.