Ohlendorf nem a saját
találmányát dicsérte; a dicséret barátját, Walter Rauff SS-Obersturmbannführert
illette meg. Az 1906-ban született Rauff eredetileg tengerésztiszt volt, de egy
diáklánnyal folytatott viszonya miatt becsületbírósági ítélettel eltávolították
a tengerészettől. Ám épp emiatt ívelt fel aztán a karrierje. Reinhard Heydrich,
a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője is hasonló história miatt repült a
tengerészettől, és ezért azonnali rokonszenv támadt benne Rauff iránt, akivel
1939-ben ismerkedett meg. Ő tette meg a kirúgott sorhajóhadnagyot a műszaki kérdésekkel
foglalkozó II/D ügyosztály vezetőjévé.
E minőségében fejlesztette ki Rauff a
gázkocsit, állandó és elmélyült együttműködésben Friedrich Pradel SS-tiszttel,
aki a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban a teherautó-fuvarozási osztály vezetője
volt. Igaz, építhettek az eutanáziával foglalkozó intézmények előmunkálataira,
csakhogy a költségek kérdését ott sem vették kellően figyelembe: a
hullatermeléshez vegytiszta szén-monoxidot használtak, a szóban forgó gázt
pedig roppant költséges acéltartályokban kellett tárolni. Ezért támaszkodott
Rauff és Pradel inkább azokra a még kezdetleges stádiumban lévő kísérletekre,
melyeket a kipufogógázokkal folytattak; ezek ugyan nem öltek olyan gyorsan és
biztonságosan, cserébe viszont lényegesen olcsóbbak voltak. S ha előfordult is,
hogy egy-egy kisgyermek, szívének és tüdejének viszonylag nagyobb kapacitása
miatt, túlélte az autós elgázosítást, a sofőr könnyen kiküszöbölhette a kis
műhibát egy jól irányzott puskatusütéssel.
A minőségi követelmények listáján további
fontos szempont volt a gyors lerakodás lehetősége. Így hát egy külön e célra
életre hívott tanulmányi bizottság javaslatot tett „nagy teljesítményű
lerakodóberendezések” beépítésére. Kiszámították, mennyi idő takarítható meg,
ha az ötven-hetven halottat billenőberendezés segítségével rakják ki.
A különleges eljárással légmentesített
teherautókat a berlini Gaubschat cég szállította (amelynek Rauff-fal folytatott
teljes levelezése fennmaradt). Rauff irányítása alatt külön gárda foglalkozott
a berendezés folyamatos tökéletesítésével. Így például 1942. június 5-én kelt
levelében egy bizonyos „Just” különféle műszaki változtatásokat javasolt
főnökének; ezek segítségével az addigi kilenc-tíznél több személy is zsúfolható
a járművekbe négyzetméterenként. A következő mondatot háromszor is el kell
olvasni ahhoz, hogy elhiggyük: „1941 októbere óta – írja »Just« – az e célra
szolgáló három járműben 97 000 személyt lehetett feldolgozni anélkül, hogy a
kocsikban kárt okozott volna.”
Magam valamikor a negyvenes évek végén vagy
az ötvenes évek elején találkoztam először ezzel a mondattal, akkor, amikor épp
a nürnbergi per egyik aktakötegét tanulmányoztam. Történetesen – ám az ilyen
véletlenekben én a sors kezét látom – épp akkoriban többször jártam
Olaszországban, hogy Galícia kormányzójának, dr. Otto Wächternek a nyomát
kutassam. Wächternek minden jel szerint az olaszországi kerülő úton át sikerült
továbbszöknie, és megtudtam, hogy azt a szervezetet, amely segítette, egy Rauff
nevű SS-Obersturmbannführer vezeti – vagyis a gázkocsi szellemi atyja főnök
lett az ODESSA-ban is. Rauff különösen alkalmas volt erre a feladatra, lévén,
hogy Olaszországban otthonosan mozgott; 1942 végén ugyanis új főnökei, a
merényletben elpusztult Heydrichet követő Kaltenbrunner és Himmler megbízták, hogy
hajóval szállítsa Olaszországba a tuniszi zsidókat, hogy aztán majd szétosszák
őket a különböző megsemmisítő táborokba. E célból Rauffot kinevezték Tunézia
SS-rendőrfőnökévé, ő pedig háromezer új áldozatot ígért felettesének. Állítólag
azonban egy nagyobb pénzösszeg fejében engedett ebből a számból – annyi
bizonyos, hogy csupán százhúsz főt szállított.
Amikor Rommel elvesztette az el-alameini
csatát, Rauffnak el kellett hagynia Tunéziát. Először Rómába ment, majd később
Milánóban lett az SS rendőri erőinek parancsnoka. Amikor Mussolini bukása után
a németek gyakorlatilag átvették a hatalmat Olaszországban, Rauff kihasználta a
lehetőséget, hogy a jövő szempontjából előnyös kapcsolatokat építsen ki. Alois
Hudal, a római német püspök bevezette a hozzá közel álló egyházi körökbe, ami
roppant célszerűnek bizonyult: a háború végén ugyanis Rauff fogságba esett, és
egy Rimini melletti hadifogolytáborba került, ahonnan aztán Hudal és Tsai,
összeköttetéseiknek hála, gyorsan kiszabadították. Hudal püspök elhelyezte
Rauffot egy milánói magánszálláson, a gázkocsi feltalálója pedig hozzálátott az
úgynevezett „római út” megszervezéséhez. A vállalkozás álcázását megkönnyítette
a politikai háttér. Kelet-Európában kommunista vagy félkommunista rendszerek
kerültek hatalomra. A nácik valamennyi csatlós államában, Szlovákiában,
Magyarországon, Horvátországban a hatalom új birtokosai tömeges
letartóztatásokat hajtottak végre, amelyek első áldozatai az egykori fasiszták
voltak, a szlovák Hlinka-gárdistáktól a magyar nyilaskeresztesekig. Mivel
azonban ez a kör megannyi derék katolikusból állt, a Vatikán missziókat
szervezett megsegítésükre (ilyen lépést a nácizmus üldözöttei esetében annak
idején nem tartott indokoltnak). Hudal püspök közvetítésével Rauff ezekkel a
missziókkal lépett kapcsolatba, és gondoskodott róla, hogy az ő bajtársairól se
feledkezzenek meg.
A menekülőknek nem voltak papírjaik, így hát
a Vatikán, valamint a Vöröskereszt segítségével ideiglenes személyi okmányokat
állítottak ki számukra. Ezután a Vatikán dél-amerikai, elsősorban argentin
vízumokat szerzett nekik. Indulásukig a menekülőket általában kolostorokban,
például a római via Sicilián lévő ferences rendi kolostorban rejtegették az
igazságszolgáltatás elől. Bariban vagy Genovában szálltak hajóra; sokuknak
ekkorra már menekültútlevele is volt – Giuseppe Siri érsek egyik titkára
szerezte be a Vöröskereszttől. Az Olaszországból Dél-Amerikába való
szállításról aztán már a Caritas gondoskodott, amelynek korántsem szúrt szemet,
hogy számos védence egyáltalán nem Horvátországba, Szlovákiába vagy
Magyarországra való.
A szervezet természetesen nem érhette be az
egyház rokonszenvével; pénzre is szüksége volt, s ennek előteremtése Walter
Rauff egyik legjelentősebb teljesítményének bizonyult. Fáradozásaiban segítségére
volt többek között egy Friedrich Schwendt nevű férfi, aki a háború után
ugyancsak Olaszországba sodródott. Schwendt Meran mellett, a labersi kastélyban
lakott, és úgyszólván korlátlan anyagi eszközökkel rendelkezett. Előző
könyveimben már elmondtam, miképpen jutott ehhez a vagyonhoz. Mint köztudott, a
többfrontos háború idején a náciknak egyszer csak elfogyott a pénzük, és ezért
Himmler, az úgynevezett „Bernhard-akció” keretében, óriási mennyiségű hamis
pénzt nyomatott. Egyfelől az volt a cél, hogy ezek a hamis fontok (melyekből
később néhány ládát a Toplitzi-tóban találtak meg) rontsák a brit valutát;
másfelől viszont a náciknak sikerült egy részüket valódi pénzre átváltani, és
így devizához jutottak. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy valószínűleg minden
idők legtökéletesebb hamisítványairól volt szó.
Tudni való, hogy Heydrich (és később
Kaltenbrunner) mint a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője az 1923-ban
Ausztria által alapított Interpolnak is főnöke volt. (Ami egyébiránt azt
eredményezte, hogy a háború után az Interpol tele volt tősgyökeres nácikkal –
ők aztán fedezték menekülő bajtársaikat, és eszük ágában sem volt nyomozni
utánuk.) A háború alatt Heydrich, majd Kaltenbrunner az Interpol révén
betekinthetett a legügyesebb pénzhamisítók nyilvántartásába. A céh legjavát a
sachsenhauseni koncentrációs táborban, majd később a felső-ausztriai
Redl-Zipfben terelték egybe, és őket bízták meg a hamis fontbankjegyek
előállításával. A hamisítványok oly tökéletesre sikerültek, hogy a háború után
az angoloknak be kellett vonniok valamennyi, e kategóriába tartozó bankjegyet,
és új sorozatot kibocsátaniok.
Az SS Friedrich Schwendtet szemelte ki arra a
feladatra, hogy a hamis pénz egy részét valódi külföldi valutára váltsa. A
jelek szerint aligha számolt el fillérre pontosan, mert a háború után dúsgazdag
emberként bukkant fel.
Rauff ismerte ezeket az előzményeket, és
minden bizonnyal igen határozottan adta tudtára a régi bajtársnak: a többi
kamerád igencsak nehezményezné, hogy Schwendtet fényűző udvartartás veszi körül
a saját kastélyában, miközben ők fogolytáborban vagy valamilyen kolostorban
senyvednek. Annyi bizonyos, hogy ettől fogva Schwendt hatalmas összegeket
bocsátott Rauff rendelkezésére, illetve utalt át Dél-Amerikába, ahol végül maga
is kikötött. Céget alapított Santiago de Chilében, és egyik üzlettársa Klaus
Barbie volt.
