Tom Marshall - A belső gyógyulás folyamata 3.

A SÉRÜLÉST ÁTADJUK KRISZTUSNAK

           

            A megbocsátás gyakran előfeltétele a gyógyulásnak, de a megbocsátás önmagában nem gyógyít meg minket. Ugyanúgy szükséges a fájdalmas, negatív érzéseket a velük való foglalkozás végett felszínre hozni, de ez még önmagában nem tesz minket éppé. A sérülést át kell adni Krisztusnak.

Az Evangéliumi gyógyítást az teszi egyedülállóvá (és az különbözteti meg minden emberi pszichoterápiától), hogy egy valóságos, élő természetfölötti Megváltó és Gyógyító jön segítségünkre. Sokszor az elfojtott fájdalmak és sérülések felsejlésekor nem merném az embereket további megnyílásra bátorítani, ha nem tudnám biztosan: Jézus valóban ott van.

Mivel Ő jelen van és mivel a sérüléshez akkor férhetünk hozzá, amikor érezzük, Őhozzá kell mennünk és át kell adnunk az egészet Neki. Amikor a bűnnel folytatott harcba belefáradunk, meg kell tanulnunk a harcot Istennek átadni, hogy a ter­mé­szet­fö­lötti kegyelem szabadítson meg minket. Amikor már fájdalmainkat nem tudjuk tu­dat­küszöbünk alatt tartani, akkor azokat ugyanúgy át kell adnunk Jézusnak. A sérelem és a fájdalom szívünkből Jézus vére alá kerülhet – ugyanúgy, ahogy bűneink és be­teg­sé­geink. Az a sérülés, amelyről azt gondoltuk, sose leszünk túl rajta, eltűnhet – még­hozzá végleg!

            Bízzatok Ő benne mindenkor, ti népek;

            öntsétek ki előtte szíveteket;

            Isten a mi menedékünk."   (Zsolt. 62:9.)

Amikor átadjuk a sérülést, viszonzásul elfogadhatjuk az Atya feltétlen sze­re­te­té­nek gyógyítását. Az örökbe fogadás Szellemének ereje megszabadít minket és el­kezd­he­tünk az érzelmi érettség felé növekedni.

FELNÖVEKEDÉS KRISZTUSBA

            Mivel az érzelmi sérülés sokszor éretlenséget okoz, a sérülés gyógyulásához nö­ve­kedési folyamat is tartozik. Általánosan úgy fogalmazhatunk, hogy az éretlenségből nem lehet meggyógyulni vagy megszabadulni: abból csak kinőni lehet. Ezért, míg az aka­dályt egy perc alatt eltávolíthatjuk, s ugyanígy elbánhatunk a sérülést kiváltó él­ménnyel, a folyamat befejezéséhez idő kell. Mivel ezeken a gátolt területeken gyak­ran sok élet záródik el, a növekedés nagyon gyorsan végbemehet; de bizonyos időre min­dig szükség van.

Elkezdjük személyesen átélni Isten irántunk való szeretetének valóságát. Sosem fe­lejtem el, hogyan tapasztaltam meg egyszer Isten szeretetét. Néhány római ka­to­li­kus testvérrel együtt megkértek, hogy imádkozzunk egy férfival, aki Szent Szellem ke­reszt­séget akart kapni. Egy ideig beszélgettünk a témáról és én nagyon megkedveltem a testvért, jóllehet még sosem találkoztam vele korábban. Akkor így szólt: "Most már ele­get beszéltünk róla. Imádkozzatok értem!" A padlóra térdelt, mi körülvettük és imád­kozni kezdtünk. Hirtelen elkezdtem szívemben érezni, hogyan szereti Isten ezt az em­bert. Aznap este megértettem valamit Isten szeretetéről, amit nem tudok el­fe­lej­te­ni. Rádöbbentem, hogy Isten szeretete egészen más, mint az emberi szeretet. Nem azo­nos a sokszor felnagyított és magasztalt emberi szeretettel. A különbség mi­nő­sé­gi, nem csak mennyiségi. Kétség nélkül tudtam, hogy ha ez a testvér felugrana a pad­ló­ról és szembe köpne, vagy akár megpróbálna megölni, ez semmit sem változtatna ezen a szereteten. Tudtam ezt. Isten szeretete teljesen feltétlen és változhatatlan. Nem lehet kiérdemelni, megdolgozni érte, megváltoztatni vagy elveszteni – egy­sze­rű­en van. Felénk nyúl, akár tudjuk, akár nem, akár válaszolunk rá, vagy elutasítjuk. Ez olyan megdöbbentő volt, hogy miután abbahagytuk az imádkozást, keresni kezdtem szí­vemben ezt a szeretetet; de már nem volt ott. Újra az emberi együttérzés és von­za­lom szintjén voltam.

           

Ugyanez a szeretet keres mindnyájunkat. Szükségünk van rá – így teremtett minket Isten. Velem ez az élmény megértette, gyakran miért nem a szükség vagy baj idején vágyunk legjobban Isten jelenlétére, hanem az öröm és boldogság idején, amikor emberileg szólva az élet legteljesebb és a legjobb. Mindennek közepette valami bennünk így kiált: "Mindez nem elég!"

Ez a szeretet – Isten feltétlen, örök, végtelen szeretete – az emberi élet minden szeretetéhségét ki tudja elégíteni. Ez isteni szeretet nélkül viszont mindig szeretet­hiányunk van.

Végezetül, hogy erről is szóljunk, Isten a fontosságunkat is megadja. Életembe hihetetlen biztonságérzetet hozott az a felismerés, hogy értékes vagyok, örökre fontos vagyok, és ez teljesen Isten kegyelmének ajándéka. Semmit sem tehetek hozzá. Ha mindenben sikeres vagyok, amihez nyúlok (és mindent végre is hajtok, amire csak ember képes), ez semmivel sem növeli örök értékemet. Másrészt, ha minden próbálkozásom megbukik és egész életem egy személyes katasztrófa, ez csöppet sem csökkenti örök értékemet. Élvezhetem mások megbecsülését és kívánhatom a sikernek a célok elérésekor érezhető édességét, de egyikre sincs szükségem ahhoz, hogy örökké jelentős legyek. A remény és méltóság értékesség viszont Isten ajándéka gyermekei számára.