A megsemmisítő központok vasúti végállomásoknál helyezkednek el, általában félreeső helyeken. Őrszemélyzetük a Waffen SS tagjaiból, valamint ukrán és baltikumi segédcsapatokból áll. Tekintetbe véve, hogy Németország többfrontos háborút folytat, valóban döbbenetes, hogy a szóban forgó művelet végrehajtására mennyi szellemi energiát, nyersanyagot és munkaerőt fordít. Miközben például óriási igény van vasúti kocsikra, hogy a hadianyagot az orosz frontra juttassák, a hadsereg szükségleteivel szemben mégis előnyben részesül az a cél, hogy a németek által elfoglalt országokból a zsidókat Lengyelországba szállítsák. Emellett a művelet sok ezer mérnököt, tudóst és különféle fontos szakembert köt le, nem is szólva a katonai személyzetről, amelyre égető szükség lenne a hadszíntereken.
Megbízható becslésünk szerint a művelet közvetve vagy közvetlenül két-háromszázezer embert foglalkoztat. Ez a gigantikus erőfeszítés egyszerre tanúskodik a nácik tébolyult elszántságáról és a zsidóságot fenyegető végveszély komolyságáról.
A táborok alapsémája megegyező. Mindenütt gondosan ügyelnek a megtévesztésre és a titkosságra, ami arra utal, hogy a nácik tisztában vannak cselekedeteik elvetemültségével. A táborba érkező deportáltakat szelekciós központokban rostálják meg. Kisebb részüket kényszermunkára választják ki. A többieket, köztük nőket és gyermekeket, továbbirányítják az úgynevezett „egészségügyi állomásra”, elhitetve velük, hogy fertőtlenítő fürdőbe mennek. Hajukat lenyírják, az őrök pedig, folytatva a színjátékot, szappandarabokat osztanak ki köztük (amelyekről később derül ki, hogy kőből vannak), majd felszólítják az áldozatokat, hogy akasszák fel ruhájukat egy fogasra, s jól jegyezzék meg a fogas számát. Gyakran előfordul, hogy az asszonyok ledobják gyermekeiket a vonatról az arra járó parasztoknak vagy az utolsó pillanatban levetett ruháikba rejtik őket, de ezek a mentési kísérletek csaknem kivétel nélkül meghiúsulnak.
Mihelyt valamennyi áldozat összegyűlt az állítólagos zuhanyozóban, rájuk zárják a vasajtót, és egy őr hozzálát az elgázosításhoz.
Az elgázosítást kezdetben autómotorok szén-monoxid tartalmú kipufogógázával hajtották végre, ám a módszer lassúsága és a benzin költségessége miatt a Frankfurt-am-Mainban székelő Német Rovarirtó Vállalat (DEGESCH) kikísérletezett egy Ciklon–B elnevezésű cián-hidrogén-keveréket. A halál néhány percen belül bekövetkezik.
Ezután zsidó kényszermunkások kiürítik a helyiséget és a holttesteket a krematóriumokba viszik, ahol elégetik őket. Az égetést kezdetben nyitott vermekben végezték, de ez elviselhetetlen bűzzel járt. A hullaszállító kényszermunkások idegei általában néhány héten belül felmondják a szolgálatot.
A következő fázis – bár számos változat létezik – a lényegét tekintve mindenütt azonos. Még elégetés előtt kiszedik a holttestek aranyfogait. Az értéktárgyakat a német hadigazdálkodás hasznosítja. Minden egyebet – ruhaneműt, szemüveget, cipőt, művégtagokat, még a babákat is – raktárba visznek, ott átkutatják őket, nem rejtettek-e el bennük értéktárgyakat. A hajat bálákba rakják és Németországba szállítják, ahol matracok tömésére és a tengeralattjárók periszkópjainak szigetelésére használják fel. Van olyan tábor, ahol a holttesteket kifőzik, és az emberi zsírból szappant készítenek.
„Jan” beszámolója a lublin-majdaneki megsemmisítő táborról
Lengyel munkásnak álcázva jutottam be Majdanekbe, a tábor külső övezeteiben zajló építkezéseken ugyanis több száz építőmunkás dolgozik.
Reggel hét órakor lovas kocsin hagytam el Lublint egy Leopold fedőnevű személy kíséretében. Körülbelül egy kilométerre a tábor főkapujától, egy vasútvonal végállomásánál feltartóztattak bennünket; az állomás közvetlenül az országút mellett épült. Várakozás közben megfigyelhettük, ahogy több ezer romániai zsidót az országútra terelnek, majd elindítanak a tábor kapuja felé.
Az állomásépület mellett vöröskeresztes teherautók sorakoztak: ezekre rakta fel a német őrszemélyzet az öregeket, nyomorékokat, kisgyermekeket és mindazokat, akik az egy kilométeres gyalogutat nem tudták megtenni. Leopold elmondta, hogy a teherautók rakodótere légmentesen zárt, s amint elindulnak, a szén-monoxid tartalmú kipufogógázt a rakodótérbe vezetik. Mire az autók Majdanekbe érnek, a bennlévők már halottak.
(Megjegyzés: Ugyanezt a módszert használták Chełmnóban és Treblinkában is, de mivel túl lassúnak és költségesnek bizonyult, ma már csak a tömeges megsemmisítés mellett, kisegítő megoldásként alkalmazzák.)
Nyolc órakor léptem be a külső övezetbe egy kapun, melyen a következő felirat áll: A MUNKA SZABADDÁ TESZ. Brigádom a külső táborban dolgozott, ötven méterre a belsőtől, egy téglából épült háromemeletes kaszárnyaépületen, amely majd további őrszemélyzeti egységek elhelyezésére szolgál. Sikerült rejtett állást elfoglalnom a tetőn, ahonnan az ételtartó dobozban magammal hozott távcső segítségével megfigyelhettem a terepet.
Becslésem szerint a tábor összterülete mintegy hat-hétszáz hold, és egy adott szakaszon legföljebb másfél kilométerre van Lublintól. A külső táborban vannak az őrszemélyzet laktanyái, a parancsnok háza, továbbá áruház, garázs és egyéb, állandó jellegű szolgálati épületek.
A belső tábor negyvenhat, fából épült barakkból áll; alakjuk a német hadsereg istállóépületeire emlékeztet. Világosságot és levegőt csak keskeny tetőablakokon át kapnak. Értesüléseim szerint minden barakkba körülbelül négyszáz személy kerül. A zsúfoltság miatt ágy helyett csak priccsek férnek el; közöttük keskeny folyosó vezet az ajtóhoz.
A belső tábort öt méter magas kettős szögesdrót kerítés veszi körül. A két kerítés között állandóan ukrán őrök cirkálnak farkaskutyákkal. Értesülésem szerint a belső kerítésbe éjszakánként villanyáramot vezetnek.
A külső kerítés mentén huszonöt méterenként reflektorokkal és géppuskákkal felszerelt magas őrtornyok helyezkednek el.
Leopold felhívta figyelmemet a hozzánk legközelebbi barakksorra; mint mondotta, ezek raktárak. Az imént a vasútállomáson látott romániai zsidók már felsorakoztak az első barakkban működő szelekciós központ elé. A táborba csak keveset vittek be közülük, a többiek egy valamivel távolabb álló betonépülethez vonultak, amelynek feliratát – FÜRDŐ ÉS FERTŐTLENÍTŐ ÁLLOMÁS – a távcsövön keresztül tisztán el tudtam olvasni.
A „fürdő és fertőtlenítő állomás” tetszetős épület, virágos pázsit és fák veszik körül.
Amikor összegyűlt négyszáz ember, a raktárépületek felől közeledő sort megállították, és a csoportot beterelték a „fertőtlenítőbe”. Mintegy tíz perc múlva az épületből iszonyatos üvöltés hallatszott, amely azonban tíz-tizenöt másodpercen át tartott. Ezután az épületet zsidó foglyok árasztották el, az úgynevezett Sonderkommandók. Értesüléseim szerint az ő feladatuk, hogy a gázkamrát kiürítsék, és a személyes holmit kiválogatás céljára a második raktárépületbe szállítsák.
Tíz perccel később a zsidó foglyok kihozták a holttesteket, amelyeket világossn láthattam: az a négyszáz ember volt, aki húsz perccel korábban bement. Hatosával-nyolcasával szánkószerű fémszerkezetekre rakták őket, majd a „szánkókat” a belső tábor egyik kapuján át egy mellékútra vontatták. Ez a mintegy egy kilométer hosszú út egy domb tetején álló jókora épülethez vezet. A nagy kéménnyel felszerelt épületet távcsövemmel ugyancsak tisztán láttam. A négyszáz ember elgázosításának folyamata harminc percet vett igénybe. Ott-tartózkodásom első napján összesen tizenkét alkalommal került sor elgázosításra, aznap tehát nagyjából négyezer-nyolcszáz személlyel végeztek. A második nap mérlege: húsz elgázosítás, azaz nyolcezer ember, a harmadik napé tizenhét elgázosítás, azaz hatezer-nyolcszáz személy. Értesüléseim szerint huszonnégy óra alatt a gázkamrát legalább tíz és legföljebb negyven alkalommal működtetik.
Leopold és más munkások a gázkamra és a krematórium karbantartásán is dolgoznak. Leopold közlése szerint a gázkamra négyszer tizenkét méteres, alacsony mennyezetű helyiség, amely minden tekintetben zuhanyozóra emlékeztet, csak épp a zuhanyrózsákból nem jön víz. Egy rácsos megfigyelőablak mögül egy SS-katona ellenőrzi a gáz mennyiségét. A munkásoknak néhány hetes időközökben ki kell javítaniok a betonburkolatot, mert a menekülni próbáló áldozatok összekarmolják a padlót és a falakat.
Részlet Leon Uris - Mila 18 c. könyvből
