– Az egész história futótűzként
terjedt a lakosság körében. Ismerte mindenki, aki gyűlölte a németeket;
valóságos legenda lett belőle, és menet közben bizonyára rá is ragadt néhány
ékítmény, de a magva egész biztosan igaz – fejezte be elbeszélését Adolf
Weiler.
– Felismernék ma is Stroncickijt? –
kérdeztem.
– Hát persze, sajnos elég gyakran láttuk. Meg
nem is volt olyan régen az egész…
Titkárom, Weissmann, aki jelen volt a
beszélgetésnél, végig jegyzetelt, és most legépelte a házaspár vallomását.
Aztán felolvasta nekik a jegyzőkönyvet, ők pedig aláírták. Délelőtt tizenegyre
járt; megérkezésük óta mintegy másfél óra telt el. Íróasztalomon ott hevert a
fontosabb telefonszámok listája, köztük a különféle menekültszervezeteké is.
Megkerestem az ukránok számát, és nyugodt hangon megkértem dr. Stroncickijt,
jöjjön át hozzám néhány percre, valamit meg szeretnék mutatni neki. Stroncickij
megígérte, hogy öt percen belül ott lesz.
Megkértem Weileréket, menjenek át a
szomszédos helyiségbe, és ott csendben várakozzanak; ha eljön az ideje, majd
behívom őket.
Így lépett be Stroncickij, életében immár
másodszor, teljesen gyanútlanul egy olyan szobába, ahol nem várt rá semmi jó. –
Ugye jól emlékszem, ön Mosty Wielkiébe való? – kérdeztem. – Érdekelne, mi
történt az ottani zsidókkal. Nem tudna véletlenül segíteni?
– Sajnos én erről semmit sem tudok – felelte
Stroncickij. – Hiszen engem a nácik már negyvenkettő márciusában elhurcoltak a
lembergi koncentrációs táborba, onnan pedig tovább, Auschwitzba és
Mauthausenba. Összesen majdnem négy évet töltöttem a lágereikben.
– És a háború után miért nem ment haza? –
érdeklődtem.
Stroncickijnek erre is készen volt a válasza.
– Vissza Galíciába? Hiszen az most a bolsevikoké, és azok szemernyivel se
jobbak a náciknál.
Ekkor jelt adtam Weissmann-nak, ő kinyitotta
a szomszédos szoba ajtaját, és a Weiler házaspár belépett.
– Bennünket nem tudott elcsípni, doktor úr –
szólalt meg Adolf Weiler.
Stroncickij csak bámult rá megdöbbenve, és
hallgatott.
– Sikerült elmenekülnünk maga elől –
folytatta Weiler –, és nemcsak nekünk, hanem a Gleicher fiúnak is. Ő mesélte
el, mi történt később Mosty Wielkiében. Tudniillik hogy hogyan is került a
doktor úr valójában lágerbe. Ismerjük az egész Kroupa-féle történetet.
Stroncickij ekkor elvesztette önuralmát. –
Ilyesmiket mesél az a Gleicher, akit én magam engedtem szabadon? Ez a hála? Már
rég nem élne, ha én akkor nem…
Ezzel Stroncickij maga játszotta el a
lehetőséget, hogy terhelő tanúit hazug rágalmazóknak bélyegezze. Felhívtam a
linzi rendőrséget, beszámoltam a tisztviselőknek a szembesítésről, és átadtam
nekik az aláírt tanúvallomásokat. Egy óra múlva dr. Stroncickijt
letartóztatták. És a Linzer Tagblatt már
másnap részletes cikket közölt a „szenzációs fogás”-ról.
Különösen örültem annak, hogy a beszámoló
kiemelte Kroupa főhadnagy bátor és emberséges viselkedését is. Elhatároztam,
hogy megkeresem őt, megköszönöm mindazt, amit tett, és ha szüksége van rá,
felajánlom segítségemet. Az ilyen emberek teszik lehetővé, hogy a történtek
után még Ausztriában éljek. Valahányszor Waldheim főhadnagyról esik szó,
beszélni kell erről a másik főhadnagyról is.
Ugyanakkor a Stroncickij-ügy, több más
hasonlóval együtt, arra vall, hogy az amerikaiak jobban tennék, ha nem
kérkednének vele, milyen sikeresen számoltak le a múlttal. Három nappal azután,
hogy letartóztatták, Stroncickij már ismét szabad volt, sőt ott ült az
irodámban: nem tudott lemondani az örömről, hogy a jó hírt ne személyesen
közölje velem. Gunyorosan tudatta, hogy a Weiler házaspár tanúvallomása mit sem
ér – az amerikaiak nem hittek nekik.
A dolog egyszerűen érthetetlen volt számomra.
A tanúvallomások pontosságához és hitelességéhez nem fért kétség –
lehetetlenség csak úgy félretolni őket. Ezért hát felkerestem a linzi CIC (az amerikai
Counter Intelligence Corps) főnökét, akivel jó viszonyban voltam, hiszen
közvetlenül a háború után e szervezet keretében dolgoztam.
– Hogyan engedhették el Stroncickijt? –
kérdeztem.
Ám beszélgetőtársamnak láthatóan nem fűlt a
foga a vitához. A Stroncickij-ügy, közölte, nem tartozik a CIC-re; az illető
ugyanis egy másik amerikai szervnek dolgozik, informátori minőségben. A szóban
forgó szerv a Harrach utca 16.-ban székel, és az ügyben bizonyos Bromberg
őrnagy illetékes; csak tőle kérhetek felvilágosítást.
