2012. október 28., vasárnap

Simon Wiesenthal - Az ODESSA 5.


Volt azonban az ODESSA-nak egy másik, különösen biztonságos menekülési útvonala is; ez Vorarlbergen át haladt, és a franciák hanyagságát aknázta ki. Mivel a franciákat olyannyira rabul ejti anyanyelvük szépsége, hogy elvből nem hajlandók semmilyen más nyelvet megtanulni, a francia megszálló erőknek sejtelmük sem volt róla, mi folyik körülöttük. Így az Ausztria, Németország és Svájc közötti háromszögben elterülő Vorarlberg valóságos eldorádója lett a különböző német körzetekből érkező szökevényeknek, akik Bregenzből akadálytalanul kelhettek át a svájci határon. Minden bizonnyal számíthattak az osztrák és a svájci rendőrség elnézésére, de emellett érvényes határátlépési engedélyük is volt; az ODESSA emberei változatlanul vagy ismét ott ültek minden elképzelhető hivatalban és hatósági testületben, és szépen elcsenték a szükséges űrlapokat és bélyegzőket.
  
Különösen elképesztő, milyen arcátlanul ajánlkoztak fel a nácik éppenséggel a megszálló hadseregek vezérkarának. Úgy látszik, van egyfajta embertípus, amely a katonatisztekben tüstént bizalmat ébreszt: ahogy a hajukat nyírják, ahogy a bokájukat összeütik, ahogy azonnal, készségesen bármire rábólintanak – mindez feltehetően valamiféle lelki rokonság képzetét kelti. Kivált az amerikaiak dőltek be kivételes érzékkel a magasra nőtt, szőke, kék szemű németeknek, pusztán mert szakasztott úgy festettek, mint a mozivásznon látható amerikai tisztek (miközben az igazi amerikai tiszteknek legalább ekkora hányada alacsony, barna bőrű és olasz származású). Az Office of Special Investigation csak mostanában fedte fel, hány egykori náci lépett át a háború után zökkenőmentesen a CIA szolgálatába; értettek hozzá, hogy egykettőre a Hitler alatt begyakorolt kommunistaellenességüket fordítsák kifelé, és a Kelet avatott ismerőinek tüntessék fel magukat. Ennek fejében az amerikaiak hajlandóak voltak szemet hunyni afölött, hogy ezek nemrég még Adolf Hitlert szolgálták, és kezükhöz számos áldozat vére tapad. Számomra – épp mert annyira becsülöm az amerikaiakat (a kommunistákért pedig, Isten látja lelkem, Csöppet sem rajongok) – érthetetlen ez a tökéletesen elhibázott helyzetfelmérés; igaz, a kommunisták rosszak – de a nácik a rosszabbak.
  
Gyakran felötlik bennem, hogy az amerikaiak délamerikai politikájukban megismétlik az Ausztriában és Németországban elkövetett hibát. Ott is mindig a legundorítóbb fasisztákat ajándékozzák meg bizalmukkal, csak azért, mert azok fennen hangoztatják kommunistaellenességüket, és lelkesedést mutatnak a szabad piacgazdálkodás meg a Coca-Cola iránt. A náci bűnözők a háború után mind a szabad piacgazdálkodás és a Coca-Cola híveiül szegődtek – de ez sajnos egy jottányit sem változtatott ocsmány jellemükön.
  Így alkalmazkodott rögtön az új kor szelleméhez egy Haddad Szaid fedőnevű férfiú – a menekülők egyik legeredményesebb segítője, később tekintélyes osztrák üzletember. Akkoriban szíriai útlevéllel utazott, és szervezte a transzportokat Münchentől, illetve Lindautól Bregenzig. Valamennyi védence érvényes határátlépési igazolvánnyal volt felszerelve. Bregenzből átkeltek a csak néhány kilométerre lévő svájci határon, ott felszálltak az első vonatra Zürich vagy Genf felé, onnan pedig a Közel-Keletre vagy Dél-Amerikába repültek.
  
Alaposan megtárgyaltam ezt a helyzetet egy Bregenzben szolgálatot teljesítő osztrák rendőrtisztviselővel, ám ő úgy vélte, nem sokat tehetnek: – Az irataik rendben vannak, amellett többnyire csak átutazók, mi pedig örülünk, hogy megszabadulunk tőlük.
  – És mit csinálnak a franciák? – érdeklődtem.
  – Semmit – felelte bosszúsan a rendőrtiszt.
  Később kiderítettem, kit takar a Haddad Szaid álnév: egy hajdani SS-Hauptsturmführert, az ODESSA egyik fő mozgatóját. Takaros magánüdülőket szerzett a spanyolországi Costa Braván az SS- és a náci párt volt fejeseinek, és az üzleten maga is szépen megszedte magát. Azoknak pedig, akiknek még Franco Spanyolországában is túl forró volt a talaj, Uruguayban kerített villákat.
  Minél jobban megismerkedtem az ODESSA működésével, annál inkább megértettem, miért szereztek a szövetségesek oly későn tudomást e szervezetről. Náci részről itt profik tevékenykedtek – hajdani illegálisok, a Sicherheitsdienst tagjai, egykori ügynökök, csupa harcedzett férfiú, akik a Harmadik Birodalom irányító szerveiben tüntették ki magukat. És mint ahogy korábban tökéletesen szervezték meg a tömeggyilkosságot, éppoly mesterien szervezték meg most a gyilkosok menekülését.
  Kutatásaim során belebotlottam egy emberbe, aki mindkét területen páratlan tehetségről tett bizonyságot. Az illető Walter Rauff SS-Obersturmbannführer (alezredes) volt.