1947 vége felé felhívott
telefonon Ruppertsberger miniszteri tanácsos, a felső-ausztriai biztonsági
hivatal vezetője. Közölte, hogy nemsokára felkeres egy tisztviselő egy bizonyos
Viktor Nageler nevű SS-Sturmbannführer ügyében, és kért, hogy adjak az
illetőnek felvilágosítást. Másnap újabb telefonhívást kaptam: ezúttal Mr.
Ettinger jelentkezett a CIC-től. Ő is Viktor Nageler felől érdeklődött. Ez már
nem az első ilyen eset volt. Egy ízben a biztonsági hivatal bizonyos Josef
Urbanról faggatózott nálam, és nem sokkal azután a CIC is tájékozódni kívánt az
illetőről.
Felismertem, hogy itt valamilyen nagyobb
tétre megy a játék az osztrákok és az amerikai megszálló hatalom között.
Nyilvánvaló, hogy mindketten egykori nácik iránt érdeklődnek, mégpedig nem
annyira háborús bűneik, mint inkább itt és most játszott szerepük miatt –
különben nem volna mindkét fél ennyire izgatott.
Ruppertsberger miniszteri tanácsosnak már
egész sor kisebb mozaikkocka állt rendelkezésére. Így például tudomása volt
róla, hogy dr. Siegfried Uiberreither, Stájerország Gauleitere hamis papírokkal
szökött Olaszországon át Dél-Amerikába vagy a Közel-Keletre. Tudott arról is,
hogy 1947 közepén egy bécsi állami nyomdából titokzatos körülmények között
eltűnt egy halom személyazonossági igazolvány. Az igazolványok sorszámait
ismerték, és felmerült a gyanú, hogy szerepet játszhattak Uiberreither
szökésében; ezt a feltételezést azonban egyelőre semmiféle bizonyíték nem
támasztotta alá.
Ám egy szép napon letartóztatnak egy régóta
keresett, bűnös múlttal terhelt körzetvezetőt, s az illető olyan okmánnyal
igazolja magát, amelynek sorszáma megegyezik az egyik eltulajdonított
igazolványéval. Erre a rendőrség szigorú kihallgatásnak veti alá, azt állítva,
hogy már más, hamis személyazonossági igazolvánnyal ellátott személyeket is
elfogtak, és azok már tettek vallomást. A hatás nem marad el: letartóztatása
után a harmadik napon az illető „köpni” kezd.
A vallomás során hangzik el első ízben
Theodor Soucek grazi nagyiparos neve, bár még jó időbe telik, amíg az
államrendőrség rájön, hogy személyében egy szerteágazó náci földalatti szervezet
fejével van dolga. Ez a szervezet a PFSZ-hez hasonlóan különböző formákban lép
fel, s van egy „katonai”, valamint egy politikai ágazata. A politikai ágazat
„SORBE”-nak (Soziale Ordnungsbewegung Europas – Európai Társadalmi
Rendmozgalom) nevezi magát, és az a célja, hogy a nemzetiszocializmus ismét
politikai befolyáshoz jusson. 1947-re ugyanis a nácikban már ismét feltámadt a
remény: érzékelték a szövetségesek közötti feszültséget, és – nem egészen
alaptalanul – úgy vélték, ők majd még nagyobb éket verhetnek közéjük.
Mindenekelőtt azonban – ismét csak nem egészen alaptalanul – abból indultak ki,
hogy a megszálló hatalmak távozása után újfent politikai tényezővé válhatnak az
országban. Elvégre Ausztriában hatszázezer embert tartottak nyilván, mint az NSDAP
– a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt –, az SS vagy az SA egykori tagjait. Ha
ehhez hozzávesszük a családtagok létszámát, bizony elég takaros potenciális
választói réteg kerekedik ki. Igaz, a nácikat a törvény egyelőre természetesen
még kizárta a választójogból, és úgyszólván politikai illegalitásban voltak;
ezt az időt azonban a jövendő káderek kinevelésére akarták fordítani, hogy
aztán, a helyzet megváltoztával, ez az elit alapítsa meg és vezesse az új náci
pártot.
Soucek szervezetének „katonai” ágazata
ugyanakkor a nácizmus régi nagyságait segíti, hogy megszökjenek a szövetséges
internálótáborokból, elsősorban a wolfsbergi brit és a glasenbachi amerikai
táborból. Soucek összekötői nemcsak személyazonossági igazolványokhoz tudnak
hozzájutni, hanem útlevelekhez is. Ruppertsberger gyanúja helytállónak
bizonyult: Uiberreither, a körözött Gauleiter is ily módon kapott hamis
iratokat.
Akkoriban meglehetősen sokan tartottak igényt
ilyen jellegű segítségre, hiszen közvetlenül a háború után számos törvényt
hoztak a nemzetiszocialisták ellen, és még az osztrák igazságszolgáltatás is
viszonylag komolyan vette a feladatot. Lényegében két csoport ellen bocsátottak
ki körözési listákat. Az egyikbe azok tartoztak, akik korábban a Gestapónál, a
gettókban vagy a koncentrációs táborokban teljesítettek szolgálatot, és ezért
többnyire gyilkosság miatti vádemelés várt rájuk; a másik csoport tagjai az
NSDAP-ban vagy valamilyen más nemzetiszocialista szervezetben viselt
funkciójuknál fogva részt vettek az úgynevezett „Anschluss” előkészítésében, és
ezért hazaárulási pernek néztek elébe.
E második csoportba tartoztak az úgynevezett
„illegálisok” is, vagyis azok, akik már az Anschluss előtt beléptek a náci
pártba. E státus legfőbb ismérve a 660 ezernél alacsonyabb sorszámú párttagsági
könyv volt; ezt a sorszámot 1938. március 13-án bocsátották ki, tehát az ennél
kisebb számok az illegális múlt s következésképp a hazaárulás bizonyítékának
minősültek, egyébként nem mindig teljes joggal, ugyanis, ahogy gyökeres
átalakulások idején sűrűn megesik, akkoriban is akadtak opportunisták, akiknek
utólag sikerült alacsonyabb sorszámú tagkönyvet szerezniök. Ehhez általában
elegendő volt, ha két tanúval bizonyították: illegális ténykedésük oly
jelentékeny volt, hogy még az illegális mozgalomhoz való csatlakozást sem
akarták megkockáztatni, noha szívük minden hevével oda húztak. Ausztriában,
ahol még alacsony autórendszámokat is lehet vásárolni, ezt az eljárást csaknem
minden esetben siker koronázta, és az ekképp szerzett alacsony sorszámú
tagkönyv nemcsak a személyes presztízst növelte: tulajdonosa a zsidóvagyon
szétosztásánál, valamint a zsidóingatlanok, -lakások vagy -üzletek
árjásításánál is előnyt élvezett a magasabb sorszámú párttársakhoz képest. 1945
után következett a hideg zuhany: az illetőknek most teljes erőbedobással az
ellenkezőjéről kellett meggyőzniök a hatóságokat, tudniillik arról, hogy a
valóságban korántsem voltak illegális párttagok, csak utólag, csalással
szereztek alacsony sorszámú tagsági könyvet. Ehhez általában újabb két tanút
kellett felmutatniok – nácitlanítási tanúknak nevezték őket, és hébe-hóba
megesett, hogy azonosak voltak a jól bevált korábbiakkal.
