A véletlen úgy hozta, hogy
már a kezdet kezdetén tudomást szereztem e szervezet létezéséről. A nürnbergi
perek során megismerkedtem az Abwehr, a német kémelhárítás egy hajdani
alkalmazottjával, akit amerikai barátaim ajánlottak figyelmembe. Az illető még
mindig olyan szoros kapcsolatot tartott régi bajtársaival, hogy mindenről
tájékozott volt.
– Hogyan tudtak eltűnni a legfőbb nácik? –
kérdeztem tőle.
A másik visszakérdezett: – Még soha nem
hallotta az ODESSA nevet?
– Úgy tudom, egy szép város neve… – jegyeztem
meg, némiképp tanácstalanul.
A következő négy órában Hans (nevezzük így)
beavatott az ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen – A volt
SS-tagok szervezete) titkaiba. A szervezet csak 1946-ban jött létre, akkor,
amikor az egykori náci vezetők egész sora már fogolytáborokban vagy börtönben
volt. Valamiképpen kapcsolatot tudtak teremteni még szabadlábon lévő régi
bajtársaikkal, azok pedig „segélybizottságokat” szerveztek a foglyok
támogatására. A humanitárius segítség örve alatt e bizottságok leveleket
továbbítottak, helyreállították a régi bajtársak közötti kapcsolatokat, és mindenekelőtt
pénzt szereztek. Mindez a lehető leghivatalosabban ment végbe, a mit sem sejtő
szövetségesek tudtával; ők ugyanis meggyőződéssel vallották, hogy a
humanitárius társadalmi rend áldásai a nácikat is megilletik. A bizottságokat
kivált a katolikus egyház pártolta, amely most egyszer csak tudatára ébredt
emberbaráti kötelességeinek. A nemzetiszocializmus idején ugyan nem sokat tett
a foglyokért, a koncentrációs táborok lakóiért pedig jóformán semmit sem, most
azonban a jelek szerint igencsak iparkodott, hogy mulasztását jóvátegye, adott
esetben a hadifogolytáborok lakóin gyakorolva könyörületességét.
Számos alkalommal az egyházi segítség jócskán
túllépte a segélybizottsági hatáskört, és voltaképpen a bűnpártolás fogalmát
merítette ki. Így jött létre Ausztria és Olaszország között a menekülés
legfontosabb útvonala, az úgynevezett „kolostorút”. Római katolikus papok,
elsősorban Ferenc-rendiek siettek az ODESSA segítségére, hogy a menekülőket
addig csempésszék kolostorról kolostorra, míg végül el nem jutottak a római
Caritasig. A legismertebbé a római via Sicilián lévő ferences rendi kolostor
vált, úgy is, mint a nemzetiszocialista bűnözők szabályszerű átmenőtábora. A
búvóhely szervezője grazi illetőségű volt, rangjára nézve pedig éppenséggel
püspök: Alois Hudal később emlékirataiban eldicsekedett vele, hogy a Harmadik
Birodalom hány nagyságát részesíthette „humanitárius segítségben”.
Nem könnyű kifürkészni, milyen indítékok
vezérelhették ezeket a papokat. Sokan közülük minden bizonnyal rosszul értelmezett
keresztény felebaráti szeretetből cselekedtek – még az is meglehet, hogy
néhányan a náci uralom idején a zsidók érdekében is megtették ugyanezt, hiszen
ha a nyolcezer római zsidóból négyezren életben maradtak, ez elsősorban
ugyancsak az egyháznak köszönhető: legtöbbjüket különböző kolostorok fogadták
be, sőt, néhány tucatot maga a Vatikán. Valószínűnek tartom, hogy az egyház
kétfelé szakadt: voltak papok és szerzetesek, akik Hitlerben az Antikrisztust
látták, és a zsidókkal szemben keresztényi irgalmat gyakoroltak; mások viszont
úgy vélekedtek, hogy az erkölcsi hanyatlás és a bolsevizmus elleni harcban a
nácizmus a rend hatalmát testesíti meg. Alighanem az első csoporthoz tartozók
rejtegették a háború alatt a zsidókat, a második csoport tagjai pedig a háború
után a nácikat.
Kezdetben a legtöbb menekülő a „Bréma–Bari
tengelyt” vette igénybe, később azonban a forgalom java része Bréma és Róma,
illetve Bréma és Genova között bonyolódott. Körülbelül negyven kilométerenként
volt egy-egy „csatlakozási pont”; ezt általában három ember irányította, aki
csupán a következő két csatlakozási pontot ismerte. A menekülőket úgyszólván
névtelenül adták tovább, és azok az Ausztriát és Németországot akkoriban
keresztül-kasul átszelő demarkációs vonalakon is nehézség nélkül keltek át. Az
amerikai hadsereg újságját, a Stars and
Stripest például német polgári alkalmazottak szállították teherautón
Münchenből Salzburgba. A szállítmányokat többnyire egy intéssel engedték át a
határon, legföljebb egyszer-egyszer pillantott be a rakodótérbe a tábori
csendőr, de ott nem látott többet bálákba rakott újságkötegeknél. Csak épp az
újságkötegek mögött lélegzet-visszafojtva lapuló embereket nem vette észre,
mint ahogy azt sem tudta, hogy a teherautó sofőrje az ODESSA-hoz tartozik. Később
ugyan, miután jelentést tettem a salzburgi CIC-nek, ezt az útvonalat
megszüntették, a sofőröket pedig letartóztatták – de tucatnyi más menekülési
útvonal továbbra is megmaradt.
Mindössze egyetlen olyan műveletről tudok,
melynek során hasonló módon sikerült nagyszámú menekültet Ausztrián át
Olaszországba csempészni, és ott behajózni. A „Bricha” (a szó héberül
menekülést jelent) illegális akciójára gondolok, amely a zsidó menekülteket
szállította Palesztinába. Sőt az is megesett, hogy mindkét szervezet ugyanazokat
a csatlakozási pontokat használta. Meran közelében volt például egy kis fogadó,
amelyben egymás mellett éjszakáztak illegális náci és zsidó csoportok, anélkül
hogy egymásról tudomásuk lett volna. A zsidók az első emeleten bújtak meg – a
nácik a földszinten, és mind az előbbieket, mind az utóbbiakat figyelmeztették:
„Bármi történjék is körülöttetek – meg ne moccanjatok!”
