Kettős lelkűek
Az újjászületés során lényegében ezeket a romlott vágyainkat és hiábavaló hajlamainkat erőtlenítette meg a Szent Szellem, hogy képesek legyünk egy Istennek tetsző, új életet élni. A Szent Szellem e munkája által válik elérhetővé a számunkra, hogy betöltsük a nagy parancsolatot, amely Jézus szerint úgy hangzik, hogy „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (Mt 22:37). Bennünket most elsősorban ennek a parancsolatnak a középső része érdekel, amely arról szól, hogy a lelkünk teljességével is szeretnünk kell az Urat, vagyis minden érzelmünkből, teljes értelmünkből és teljes akaratunkból. Tehát az az Isten akarata, hogy az újjászületést követően a lelkünk is kövesse a szellemünket, és beálljon abba a csapásirányba, amelybe a szívünk és a szellemünk már beállt. Vagyis szabaduljon ki a világi kívánságok fogságából, és teljes egészében orientálódjon az Úr felé és azok felé a dolgok felé, amelyek az Úrnak kedvesek.Amikor azonban egy keresztény ember a lelkének valamely területén olyan vágyakat táplál, amelyek ellentétesek Isten akaratával, akkor már nem teljesíti a nagy parancsolatot, ugyanis a lelkének csupán az egyik részével szereti az Urat, nem pedig az egészével, a lelkének egy másik részével pedig más, világi dolgokat szeret. Az ilyen keresztényeket nevezi Jakab kettős lelkű keresztényeknek: „ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; a kettős lelkű[dipszükhosz],a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak 1:7–8) Mivel azonban a kettőslelkűségre is érvényes az az alapelv, hogy a lélekben lévő vágyak egy idő után az ember életében, cselekedeteiben és sorsában realizálódnak, így a kettős lelkű emberek sorsában a kezdeti kétféle vágy idővel két párhuzamosan futó életben fog megnyilvánulni. Vagyis a kettős lelkű ember egyrészt szereti az Urat, és jár gyülekezetbe is, ugyanakkor lassanként kifejlődik egy olyan élete, amelyből Isten teljesen ki van zárva, és amely a Biblia szempontjából nézve teljesen elfogadhatatlan.
Persze ez a leromlás soha nem egyik napról a másikra megy végbe egy emberben, hanem egy kis ábrándozással kezdődik a lélek egy rejtett zugában. Vannak olyan keresztények, akik rendszeresen járnak az alkalmakra, tevőlegesen nem követnek el semmilyen bűnt, úgymond példás életet élnek, a többiekkel együtt dicsérik az Urat az összejöveteleken, de amikor hazamennek, virtuálisan szabadjára engedik a lelkük egy titkos tartományát, és olyan dolgokról képzelegnek, amelyek a Biblia szerint bűnös dolgok. Jóllehet – legalábbis kezdetben – eszük ágában sincs megcsinálni. De a későbbi házasságtörések és más egyéb cégéres bűnök, amelyek közül sajnos egyre többről hallani az egyházban is, soha nem egyik napról a másikra fejlődnek ki egy emberben.
Sokkal valószínűbb, hogy csírájában már évekkel korábban elkezdődött benne az a dolog. Amikor éppen nem olvasott Bibliát, és nem is imádkozással töltötte az idejét, illetve nem is éppen egy prédikációt hallgatott a gyülekezetben, akkor elkezdett ábrándozni, képzelegni egy olyan dologról, amit egyébként maga is bűnnek ítélt, és nem is akart, de nem is mert volna tevőlegesen elkövetni. A pásztorlási tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy ha egy ember hosszú időn át hallja az Igét a bűnös dolgokról való ábrándozásaival kapcsolatban, de nem szánja magát oda teljes szellemi és lelki, sőt ha kell, fizikai erejéből is a megtérésre ezekből az illegális ábrándozásokból, akkor idővel egyre inkább meggyengül az erkölcsi ellenállása azzal a dologgal kapcsolatban, és egyre inkább felszabadul arra, hogy először csak titokban, majd egyre nyíltabban meg is tegye azt a bűnt. Minél tovább halogatja valaki egy ilyen képzeletbeli bűnnek a teljes és radikális felszámolását, mondanám, kiirtását a lelkéből, az a dolog annál jobban felerősödik benne. Ugyanis a bűnnek olyan a természete, hogy minden újabb alkalom, amikor képzeletben, tehát szívben és lélekben, illetőleg tettekben meg tud nyilvánulni, megerősíti a bűn valóságát az emberben. Hasonlóan ahhoz, amint a bűnnel szembeni egyes győzelmek is egyre jobban megerősítik az embert a szentségben és a bűnnel szembeni ellenállásban.
Az I Believe in Visions című könyvében Kenneth E. Hagin is leír egy ilyen esetet, amelyet egy látomásban maga Jézus mondott el neki. Ez a történet egy keresztény asszonyról szólt, akinek az elméjébe egy démon azt sugallta, hogy a gyülekezetben elsikkad a zenei talentuma, ezért próbáljon meg a világban is érvényesülni. Az évek során azután ez a démonikus gondolat annyira felerősödött a lelkében, hogy először együtt próbálta megélni a kereszténységét a világi zenéléssel, majd később teljesen elhagyta az Urat. Jézus az ő bukását azzal hozta összefüggésbe, hogy nem állt ellene annak a démonnak, amely megtámadta a lelkét ezzel a gondolattal.
Mivel tehát az emberi lélekben lévő illegális vágyak és hajlamok is állandóan arra törekednek, hogy megnyilvánulhassanak az emberi sorsban, nem meglepő, hogy a kettős lelkű keresztényeket később Jakab már egyenesen parázna férfiaknak és nőknek nevezte: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz… Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveteket, ti kettős lelkűek[dipszükhosz].” (Jak 4:7–8)
