A szívünket, szellemünket, ami az Úrral való találkozás és kapcsolattartás színhelye, a Szentírás megkülönbözteti, sőt néha szembeállítja a lelkünkkel, amely által az érzékelhető külvilággal tartjuk a kapcsolatot. Ezért a keresztények néha hajlamosak megfeledkezni arról, hogy lelkük is van. Pedig ha az „előszoba”, vagyis a lelkünk tele van súlyos bútordarabokkal, amelyek eltorlaszolják a „vendégszobához”, azaz a szellemünkhöz és a szívünkhöz vezető bejáratot, ez természetesen kihatással lesz a vendégek fogadására, vagyis a szellemi életünkre is.
A szellemünk és a lelkünk többek között abban különbözik egymástól, hogy a szellemünk közvetlenül természetfeletti eredetű részünk, míg a lelkünk természetes eredetű valóság. Lelkünket – amely többek között a habitusunkban, viselkedésünkben, stílusunkban, gondolkodásmódunkban nyilvánul meg – alapvetően három tényező alakítja. Az egyik az őseinktől genetikailag örökölt hajlamok, amelyek valamiképp a véren keresztül határozzák meg a lelkialkatunkat. A másik a neveltetésünk, amely – jó esetben – képes ezeket a hajlamokat bizonyos keretek közé szorítani, hogy alkalmassá váljunk a társadalomban a közösségi életre. A harmadik tényezőt pedig a démonok jelentik, akik igyekeznek megkötözni lelkünk egyes területeit, hogy ezáltal olyan gondolatokra, érzelmekre vagy magatartásra kényszerítsenek bennünket, amelyeket magunktól nem tennénk meg.
E három tényező közül az őseinktől örökölt hajlamaink a legalapvetőbbek, amelyeket a Biblia általában bűnös természetnek, „óember”-nek vagy testi embernek is nevez. Péter apostol ezeket a hajlamokat hiábavalóknak nevezte, amivel arra utalt, hogy az örökkévalósághoz mérve az ember lelkének még azok a képességei is haszontalanok, amelyek a földi boldogulásunk szempontjából egyébként hasznosak lehetnek: „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből [anasztrofé: hajlam, magatartásforma]; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” (1Pt 1:18–19) Amennyiben szó szerint vesszük Péter szavait, úgy az apostol csupán az őseinktől örökölt hajlamainkról (anasztrofé) beszélt, nem pedig az életünkről egészében véve. Annyiban azonban mégsem tévedtek a fordítók, amikor a hajlamot életnek fordították, hogy ezek a hajlamok egy idő után természetesen megnyilvánulnak az ember mindennapi életében is, hiszen amilyen vágyak fortyognak az emberben, és amikről állandóan ábrándozik, azokat egy idő után el is kezdi megvalósítani. Az ember lelkében lévő hajlamoknak a sorssal való kapcsolatát még jobban megragadja a görög pszükhé kifejezés. Ezzel a szóval a görögök nem csupán az ember érzelmeit, gondolatait és akaratát, vagyis egy szóval: a lelkét fejezték ki, hanem azt az egész folyamatot, ahogyan a lélekben lévő hajlamokból idővel kialakul egy emberi életpálya, sors is. Vagyis a görög emberek úgy látták, hogy a lelkükben lévő vágyak és hajlamok arra ösztönzik őket, hogy ezeket a vágyakat ki is fejezzék, meg is valósítsák, ezért magától értetődő volt a számukra, hogy ezek a hajlamok egy idő után formát öltenek az ember életében, sorsában is. Számukra tehát a pszükhé kifejezésben ez a két valóság, a lélek és a sors elválaszthatatlanul összefonódott.
Ez a romlás egy kis ábrándozással kezdődik a lélek egy rejtett zugában
Ekkor Jézus mindössze annyit mondott neki, hogy adja el mindenét, és kövesse őt, amire viszont ez a fiatalember már nem volt képes. Noha a mózesi Törvény alapján nem követett el semmilyen cégéres bűnt, mégis nyilvánvaló, hogy döntése által szembefordult Isten akaratával és azzal a sorssal, életpályával is, amit Isten a számára kijelölt. Az életére vonatkozó isteni tervtől mindössze az tartotta távol, hogy jobban vágyott a csendes vidéki életformára a tanyán, mint arra a „mozgalmi” jellegű életre, amely Jézus mellett várt volna rá. Ő az Isten akaratának a megcselekvését abba a farmer életformába szerette volna beilleszteni, amelyet a felmenői minden valószínűség szerint már generációk óta folytattak ugyanazon a tanyán. Noha a Biblia sehol sem nevezi ezt az életmódot önmagában bűnnek, mégis ennek a fiatalembernek a személyes elhívása és sorsa szempontjából az említett életforma iránti vágya akadálya lett annak, hogy bekerüljön Isten tökéletes akaratába.
