Kathryn Kuhlman - Hiszek a csodákban 1.

Hiszek  a  csodákban,  mert  hiszek  Istenben.  És  mivel  hiszek  Istenben,  látok  csodákat megtörténni.
Ha nem bánjátok, megosztom veletek mindazt, ami a szívemen van. Szívből-szívbe.
Mielőtt   ma   elbúcsúznánk,   hiszem,   hogy   megértitek   miként   foglalkozik   Isten   velünk emberekkel. Soha  ne  felejtsétek,  hogy  emberként  problémákkal  fogtok  találkozni,  szívfájdalmaitok lesznek, szenvedéseket éltek át, mert az emberiséghez tartoztok.

Tudjátok számomra mindegy, hogy éppen hol vagytok és hányan hallgatjátok ezt az üzenetet.  Tudom,  hogy  ha  felteszek  egy  bizonyos  kérdést,  mindig ugyanazt  a  reakciót  várhatom. Kézfeltartással  jelezzétek,  hányan  szeretnétek  tudni  a  koromat?  –  És  kivétel  nélkül  minden kéz  a  magasba  emelkedik. Azt  gondoljátok,  most  elárulom?  A  legkevésbé  sem  szeretném, pusztán azért, mert nem rátok tartozik.

Egyik  nap,  amikor  bementem  az  irodámba,  oly  sok  feladat  zúdult  rám, hogy  azt  hittem, elsüllyedek bennük. Hétfőtől péntekig mindennap rádióműsorom van a saját rádióállomásunkon. Emellett ott van a gyülekezeti  szolgálat.  Mindez  néha  nagyon  megterhelőnek  tűnik.  Ezen  a  napon százával
tornyosultak  a  levelek  az  asztalomon  ezernyi  megválaszolandó  kérdéssel.  A  szakemberek vártak  a  stúdióban,  hogy  felvegyék  a  műsort.  Ez  több  volt, mint  amit  egy  ember  el  tud hordozni. 16-18 órát dolgoztam az ezt megelőző napokon egész éjszakába nyúlóan.

Odaálltam az iroda közepére és anélkül, hogy gondolkodtam volna, azt mondtam:
– Drága Jézus, miért nem történhetett velem mindez, amikor még fiatal voltam?
Tinédzser koromban annyi életerőm volt, soha nem voltam fáradt vagy kimerült. Friss voltam anélkül, hogy éjszakákat végigaludtam volna. Minden olyan csodálatosan egyszerű volt.

Mielőtt bármit is hozzáfűzhettem volna, úgy tűnt, mintha valaki megszólított volna:
– Még nem voltál kész rá. Nem tudtam rád bízni a munkát, hogy elvégezhesd, nem tudtam felelősséget helyezni rád.

Aznap este, amint a Bibliámat olvastam, találtam egy Igét, ami szinte csak hozzám szólt. Ez a Jeremiás 48,11 volt:
„Gondtalanul  élt  Móáb  ifjúsága  óta,  és  pihent,  mint  seprőn  a  bor.  Nem  öntötték  át  egyik edényből  a  másikba,  nem  kellett  fogságba  mennie.  Ezért  maradt  meg  zamata  és  illata  sem változott meg.”
Ez a vers a bor készítéséről szól, és leírja a folyamatot, mely által egy igen tiszta, finom és gazdag  bor  nyerhető.  Akkoriban  másfajta  eljárást  használtak  a  bor  készítésére,  mint manapság. A bort át kellett önteni az egyik edényből egy másikba. És minden egyes átöntés után egy sűrű lerakódás maradt az edény alján. Gyakran hosszú időn keresztül tárolták a bort anélkül, hogy megmozgatták volna. Néha sötétben, néha melegben, néha hidegben. Az edény néha  áttetsző  volt,  néha  nem.  Majd  átöntötték  a  bort  egy  másik  edénybe  mindaddig, amíg tiszta és testes nem lett. Amikor  elolvastam  ezt  az  igerészt,  tudtam,  ez  egyenesen  nekem  szól.  Visszaemlékeztem  a fiatalságom első éveire.

Tudjátok, el fogok mesélni most nektek valami bizalmasat. 14 éves voltam amikor megtértem és megkaptam azt a csodálatos elhívást, hogy hirdessem az evangéliumot. Ez az elhívás olyan bizonyos  volt,  mint  a  megtérésem.  Ezért  nem  osztom  azoknak  a  véleményét,  akik  azt mondják,  hogy  mivel  nő vagyok,  nem  prédikálhatok.  Tudjátok  miért?  Az  Ő  elhívása  miatt, amely  olyan  egyértelmű  volt,  mint  maga  az  üdvösségem.  Valami  olyasmi  volt  ez,  amit  be kellett töltenem. Olyan  fiatal,  olyan  tapasztalatlan  voltam.  Az egyetlen  amit  tudtam,  hogy  Jézus  a  szívembe költözött,  hogy  valami  fantasztikusan  csodálatosat  találtam.  És  hogy  Ő  megbocsátotta  a bűneimet.
Idahóban   kezdtem   és   soha   nem   fogom   elfelejteni   ezt   a   kis  anekdotát.  

A   nővérem Washingtonban tartózkodott, amikor meghallotta, hogy a húgocskája éppen Idahóban van és prédikál. Abban az időben vajas croissant-on éltem, azt ettem reggel, délben és este. Egy nap elmentem  egy  nagy  bevásárlóközpontba  és az  utolsó  15  centemen  vettem  egy  pár  cipőt.  Ez volt a legolcsóbb a polcon. Akkor  jött  egy  távirat  a  nővéremtől.  Tudjátok  mit  mondott?  Nem  kérdezte  meg:  szükséged van-e  valamire,  nem  mondta,  hogy  küldök  neked  öt  dollárt,  pedig  az  Úr  tudja  mit  jelentett volna nekem akkor öt dollár. Annyit mondott: légy biztos abban, hogy helyes a teológiai meggyőződésed. Isten a tanúm, még azt sem tudtam mit jelentett a teológia kifejezés.

Egy másik alkalommal pulykaólban aludtam. Nem emlékszem pontosan hol is volt, talán 12-15  km-re  lehetett  Coldweldtől  Idaho  államban.  Emlékszem,  hogy  ennek  a  falucskának csak egy kis fűszerboltja meg 3 vagy 4 egyéb kisebb boltja volt. Volt még ott egy aprócska templom is, melyet már hónapok óta nem nyitottak ki, mert a falubeliek nem tudták eltartani a pásztort. Megkértem  őket  hadd  prédikáljak  benne  én,  veszíteni  úgy  sem  veszíthetnek,  talán  még
nyernek is egy keveset. Addig  könyörögtem,  míg  azt  mondták:  rendben  van, de  nem  tudjuk  önt  elszállásolni.  Azt válaszoltam az nem baj, majd elindultam magam valami szállást keresni. Az egyik boltban egy hölgy azt mondta: nekünk nincs vendégszobánk, de az udvaron van egy pulykaól.  Ha  nem  tudja,  hogy  ez  milyen,  megpróbálom  elmagyarázni:  pulykákat  tartunk benne  amikor  pulykaszezon  van.  Majd  hozzátette:  kitisztítom,  teszek  bele  egy  ágyat,  egy mosdótálat meg egy nyeles kancsót. Így lett szállásom egy pulykaólban.

Az  egyetlen  dolog,  amiről  prédikálni  tudtam  akkoriban,  az  üdvösség  és  az  újjászületés megtapasztalása volt. Csodálatos volt. Emlékszem arra az időre, amikor a 16. születésnapomat ünnepeltem Idahóban. Még most is megvan a fényképem róla. Csak annyit tudtam, hogy meg fogom nyerni a világot Jézusnak.
Egy egyszemélyes hadsereget képviseltem azzal a céllal, hogy megnyerjem a világot Istennek. Minden csodálatos és lelkesítő volt. Soha nem fáradtam el.
Aztán egy nap jött a hír: édesapámat megölték. Ez karácsony és szilveszter között történt. Csak  Isten  tudja  mennyire  szerettem  az  édesapámat.  Ez  volt  az  első  nagy  fájdalom,  amit megéltem. Az első, ami igazán belehasított a szívembe.
Az édesapám meghalt, mielőtt valaha is hallott volna engem prédikálni.