Ha annak idején nagyobb
érdeklődéssel tanulmányozom a szóban forgó iratokat, és átgondolom a belőlük
logikusan adódó következtetéseket, a menekülőket segítő szervezet létezése
bizonyára sokkal korábban felötlik bennem. Hiszen a strasbourg-i megbeszélés
jegyzőkönyvében többek között fehéren-feketén ott állt: „A pártvezetés
tudatában van annak, hogy Németország veresége után az ország néhány
legismertebb vezetőjét háborús bűnösként elítélhetik. Ezért intézkedések
történtek, hogy a párt kevésbé prominens vezetői különböző német cégeknél
»műszaki tanácsadóként« helyezkedjenek el. A párt hajlandó jelentős összegeket
előlegezni a nagyiparosoknak abból a célból, hogy ki-ki a háború utáni időkre
titkos szervezetet hozhasson létre külföldön, ellenszolgáltatásként azonban azt
kívánja, hogy az érintettek bocsássák rendelkezésére külföldön elhelyezett
pénzügyi tartalékaikat, mert csakis így teremthető meg a vereség után egy újabb
erős német birodalom.”
Ez a dokumentum két szempontból is rendkívül
érdekes. Először is kitűnik belőle, hogy a nemzetiszocialista párt a nagy
iparvállalatokéival egyenértékű, hatalmas pénzeszközökkel rendelkezett,
másodszor viszont arra vall, hogy a nagyiparral ellentétben a párt még nem
juttatta ki pénzét külföldre.
No de honnan volt a pártnak ennyi pénze? A
válasz egyszerű: elvégre a nácik nem egyszerűen gyilkosok, hanem rablógyilkosok
voltak. Úgy érzem, ezt hangsúlyozni kell, mivel Ausztriában és Németországban
sokan hajlamosak rá, hogy a tömeges gyilkolás indítékát a tébolyban keressék.
Valójában soha nem pusztán arról volt szó, hogy az európai kontinensen az
északi fajt juttassák uralomra; legalább ilyen fontos volt, hogy a szomszédos
országokból minél több műkincset raboljanak össze. És éppígy a zsidóság
esetében sem pusztán egy faj kiirtása volt a cél; legalább ennyit nyomott a
latban a zsidó vagyon árjásítása, a zsidó lakások kifosztása, vagy az arany,
amit elgázosítás után a zsidók fogából kitördeltek.
A náci fejesek úgy lopkodtak, mint a szarkák.
Némi képet alkothatunk az összegekről, ha megtudjuk, hogy Salzburgban épp akkor
csípték el Martin Bormann korábbi segédtisztjét, bizonyos dr. von Hummelt,
amikor ötmillió dollár értékű arannyal akart odébbállni. Néhány kilométerre]
keletebbre, az egykor Ribbentrop birtokában lévő (és ma elegáns szállodaként
működő) fuschli kastély közelében egy paraszt több kiló aranyérmét talált egy
ládában, amelyet tisztességgel beszolgáltatott a rendőrségnek. És még vagy
félszáz kilométerrel keletebbre, Aussee környékén a háború után mindenfelé a
legbámulatosabb aranypénzek bukkantak fel – csak épp ezeket nem feltétlenül
szolgáltatták be a hatóságoknak.
Aussee környékét, Stájerországnak ezt az
északnyugati csücskét Goebbels „alpesi erődnek” keresztelte el, és sok
nemzetiszocialista nagyság a jelek szerint valóban mindvégig azt hitte, hogy
ott átvészelheti a telet. Már 1944 karácsonyán ott szállásolták el családjukat,
és ládaszám küldték utánuk az összerabolt javakat. 1944 elején a környéken
kereken tizennyolcezer ember élt – a háború végére a létszám nyolcvanezerre
duzzadt. Még a nácik romániai, magyarországi és szlovákiai cinkosai is itt, az
Aussee-vidék gyönyörű faházaiban kerestek menedéket, és roppant büszkék voltak
rá, hogy főnökeik közvetlen közelében lakhatnak. Ernst Kaltenbrunner, a
Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője például egy altausseei házban
telepedett le, s megjött Adolf Eichmann is, IV. B4 számú ügyosztálya vezérkarának több tagjával;
menten el is raktározott nem kevesebb, mint huszonkét vasveretes ládát,
amelyekben minden bizonnyal iratokat és aranyat tárolt. A sok láda nagyobb
feltűnést keltett, mint Eichmann maga; később ezek segítségével sikerült
követni a nyomát.
