Maier (akivel időközben
meleg, baráti viszonyba kerültem) felhívta figyelmem a különös kávéházra.
Többször is órákig elüldögéltem ott, de semmi rendkívülit nem fedeztem fel.
A linzi rendőrség azonban eredményesebb volt.
Egy este a rendőrök röviddel záróra előtt megrohanják a helyiséget, leözönlenek
egy lépcsőn, feltörnek egy zárt ajtót, és a pincében tökéletesen felszerelt
nyomdára bukkannak. Frissen gyártott személyi okmányokon kívül megtalálják a
korábban Bécsből ellopott személyazonossági igazolványok egy részét, valamint
különféle rendőrhatóságok és körzeti elöljáróságok szolgálati bélyegzőit.
Rendőrkézre kerül a nyomda vezetője: bizonyos dr. Hugo Rössner, majd rövidesen
letartóztatják Theodor Souceket is.
További letartóztatások sorozata következik;
lakat alá kerül két „ismerősöm”, Viktor Nageler és Josef Urban is. Nageler a
csoport „ideológusai” közé tartozott, és fedőnévként a fellengzős „Trenck
pandúr”-t használta. Elítélik, ám nemsokára sikerül Nyugat-Németországba
szöknie, ahol minden bizonnyal hív barátokra lel. Kényesebb volt Urban esete.
Kiderítettem, hogy Budapesten az SS hírszerző szolgálat VI. ügyosztályán tevékenykedett, amin különösebben még nem
csodálkoztam volna. Ám annál inkább meghökkentett, hogy a jelek szerint újabban
éppilyen jó kapcsolatok fűzték az amerikai titkosszolgálathoz. Ámbár,
szerintem, igazából mindvégig csak régi bajtársait szolgálta.
Ruppertsberger miniszteri tanácsos meghívott,
legyek jelen Urban kihallgatásán. Ez láthatóan arra sarkallta Urbant, hogy
megkísérelje értékesíteni ismereteit. – Én mindig rendes voltam a zsidókkal –
közölte. – Megkérdezheti Kastner Rezsőt is – ő volt az összekötőm.
Kastner akkoriban magas állású
kormánytisztviselő volt Izraelben, és Urban nyilvánvalóan úgy gondolta,
közlései kínosak lennének számomra. Valóban kénytelen voltam levelet írni
Kastnernek, hogy megtudakoljam, ismeri-e egyáltalán Urbant. (A biztonság
kedvéért mellékeltem a fényképét is.) Kastner nem válaszolt… Két évvel később
zajlott le Izraelben a „Kastner-per”. Egy Grünwald nevű ember azt állította,
hogy a háború alatt Kastner együttműködött a nácikkal, mire Kastner beperelte,
és a bíróságra várt az igazság felderítése. Elmondtam a bírónak, amit Urban
mesélt, a bíróság pedig megkérdezte Kastnertől, miért nem válaszolt a
levelemre. Ő azt állította, nem jutott rá ideje. Grünwald elvesztette a pert,
de sokatmondó tény: mindössze egy izraeli font összegű, jelképes pénzbírságra
ítélték. Néhány évvel később Kastner ellen sikeres merényletet követett el egy
izraeli földalatti csoport egyik tagja.
Mindamellett ez volt az Urban-ügy
legegyértelműbb folyománya; hogy igazából milyen szerepet játszott az egykori
és újabb osztrák nácik színpadán, azt nem sikerült felderíteni. Úgy tetszik, az
amerikaiak mindvégig nem vették le róla oltalmazó kezüket. A jelek szerint
különös előszeretettel viseltettek az egykori VI. ügyosztály alkalmazottai iránt; így tettek szert
például Wilhelm Höttl SS-Obersturmführerre is, aki mindmáig Bad Ausseeben
élvezi iskolaigazgatói nyugdíját. Ő is, Urban is elhitették az amerikaiakkal,
hogy most is megvannak még régi balkáni ügynökeik, akikkel még az SS hírszerző
szolgálatánál dolgoztak – ami aztán később óriási blöffnek bizonyult, de a
negyvenes évek végén az állítás roppant haszonnal kecsegtetett; mint ahogy
valóban hasznos is volt – Urban és Höttl számára.
Theodor Soucek környezetéből akkoriban nem
kevesebb, mint kétszáz személyt tartóztattak le, köztük olyan, egymástól
jócskán különböző embereket, mint Eduard Roschmannt, a rigai gettó második
parancsnokát, aki kereken 35 ezer zsidó haláláért volt felelős (külön fejezet
foglalkozik vele ebben a könyvben), vagy Otto Röscht, az Osztrák Szocialista
Párt későbbi belügyminiszterét. Rösch, a náci párt tagja s a traiskircheni
Napola* egykori oktatója, Grazban, a hazatérők
segélyszolgálatánál dolgozott. Letartóztatásakor lezárt bőröndöt találtak
lakásán. Amikor kinyitották, személyazonossági igazolványok és különféle listák
kerültek elő. Rösch tagadta, hogy a bőrönd tartalmáról tudomása lett volna –
egy ismeretlentől kapta, megőrzésre. Nyolchavi vizsgálati fogság után
bizonyítékok hiányában felmentik.
Rosa Jochmann osztrák antifasiszta, a
ravensbrücki koncentrációs tábor egykori lakója határozottan síkraszállt érte.
Mint mondotta, a szociáldemokrata családból származó Rösch Helmernek, az akkori
belügyminiszternek az utasítására kapcsolódott be az új náci mozgalomba, hogy
ott egy később alapítandó negyedik párt számára toborozzon tagokat. Ilyen
kísérletre valóban sor került. Okai a háború utáni korszak politikai
helyzetében keresendők; az egykori nácik szavazataiért vívott versenyben
ugyanis a szociáldemokraták érzékelhetően lemaradtak a konzervatívok mögött. A
szociáldemokratákban még frissen élt a háború és a koncentrációs táborok
emléke, és ezért kiadták a jelszót: „Szibériába a nácikkal!” Igaz, a
nyilvántartott náciknak akkoriban még nem volt választójoguk, voltak viszont
családtagjaik – testvérek, szülők, feleségek –, azok pedig a szociáldemokraták
ellen, vagyis a konzervatívokra voksoltak.
A szocialista párt később jóvátette ezt a
taktikai hibát: különös energiával szállt síkra azért, hogy a hajdani párttársak
visszakapják választójogukat, ugyanakkor pedig az államosított iparban jól
fizetett menedzseri állásokat kínált nekik, mivel e területen kevés volt a
megfelelően képzett saját embere. Ám az Osztrák Néppártban gyülekező
konzervatívok még mindig megőriztek valamelyes szavazati előnyt. Ekkor támadt
Oskar Helmer akkori szocialista belügyminiszternek az az ötlete, hogy a
szocialista párt számára közvetlenül meg nem nyerhető régi nácikat saját párt
megalapítására ösztönözze; ily módon a néppárt elveszítené a maga nácijait, és
az új párt esetleg az egész polgári tábort is megosztaná, miáltal az Osztrák
Szocialista Párt egyértelműen az ország legerősebb pártjává válnék. E
stratégiának természetesen csak akkor lett volna értelme, ha a kibontakozó
negyedik erő jó viszonyban áll a szocialista párttal, és koalíciós partnerként
is számításba jöhet. E koncepció megvalósításának előmozdítására szemelték ki
Otto Röscht.
Később többször is beszélgettem vele az
akkori eseményekről és elképzelésekről, és hajlok rá, hogy elhiggyem neki:
valóban csak e cél érdekében csempészték be Soucek szervezetébe, amely igazából
semmi hasznát nem vette. Ám minisztersége idején mégis némiképp kényes helyzet
állt elő: belügyminiszterként fölöttese lett azoknak a rendőröknek is, akik 1948-ban
letartóztatták. Egyebekben azonban illendő hangsúlyozni, hogy Rösch kiemelkedő
szakminiszter volt, hozzáértés és energia dolgában jócskán túlszárnyalta
elődeit, és az újnáci irányzatok ellen különös szigorral járt el.
Amikor 1947-ben felléptünk Soucek és társai
ellen, gyakran felmerült bennünk a kérdés: tudják-e ezek az emberek egyáltalán,
micsoda veszélyes játékba bocsátkoztak? Soucek szervezete ugyanis nemcsak bajba
jutott SS-ek számára gyártott papírokat, hanem arra is vállalkozott, hogy az
egykori Vlaszov-hadsereg tagjait is ellássa hamis személyi okmányokkal. Mint
ismeretes, a Vlaszov-hadsereg olyan oroszokból állt, akik a németekben
eredetileg a kommunizmus igája alóli felszabadítóikat látták, és ezért
csatlakoztak a német hadsereghez. Egy részük a családját is magával vitte, majd
sokan a szövetségesek fogságába estek, és most egy brit-szovjet megegyezés
alapján kiadták őket a Szovjetuniónak, ahol mindenfajta per, tárgyalás nélkül
azonnali kivégzés várt rájuk. A karintiai brit hadifogolytáborokban jó néhány
vlaszovista inkább a halált választotta, a Dráva jéghideg vizében.
Amikor ez a helyzet ismertté vált, és
szaporodtak a tiltakozások a brit eljárás ellen, a megmaradt vlaszovistákat
számos nácival egyetemben a wolfsbergi internálótáborba gyűjtötték. Soucek
szervezetének sikerült kijuttatnia a táborból ezeket az oroszokat, aztán
menekültnek nyilváníttatták és Németországba csempészték tovább őket.
Mindez persze nem sokáig maradt rejtve a
szovjetek badeni főhadiszállása előtt, hiszen a szovjet ügynökhálózat már
régóta behatolt az angol, francia és amerikai zónába is. Tudomást szereztek
arról is, hogy ott nagyszabású földalatti náci szervezet van születőben, ám
eszük ágában sem volt, hogy ismereteiket megosszák az osztrák hatóságokkal vagy
a szövetségesekkel, hiszen el sem tudtak képzelni örvendetesebb fejleményt,
mint a „revansista és újnáci sejtek” keletkezését. Sőt tőlük telhetőén még
támogatták is ezeket a sejteket: a szovjet titkosszolgálatnak sikerült az orosz
hadifogolytáborokban szervezett, úgynevezett „antifa-tanfolyamokon” átnevelni
egész sor hajdani Wehrmacht-katonát, akik hívő náciból egykettőre hívő
kommunistává váltak. Ezek az emberek az egyik vallásból úgyszólván egy másikba
léptek át, és most eszményi szovjet ügynökökként épültek be Theodor Soucek
szervezetébe. Lelkesen segédkeztek a náci sejtek építésében, hogy ily módon
segítsék végső győzelemre a kommunizmust. Ismét ütőképes náci szervezetet
akartak, hogy aztán a demokratikus Ausztriát pellengérre állíthassák. Ezt a
stratégiát hiúsította meg a Sacher-hadművelet.
Theodor Souceket, Amon Göthöt és Hugo
Rössnert a nemzetiszocialista tevékenység felélesztését megtiltó törvény
értelmében halálra ítélték. Később a halálbüntetést életfogytiglani börtönre
változtatták, amiből pontosan három év lett – utána mindhármuknak
megkegyelmeztek. A szervezetet az államrendőrség mindenestől szétverte. Ez volt
az egyetlen és legsúlyosabb csapás a menekülők amaz első számú nemzetközi
segítő szervezetére, amelynek nevét csak később tudtam meg. A név így hangzott:
ODESSA.
* Nationalpolitische Erziehungsanstalt:
nemzetiszocialista elit középiskola, a majdani vezetők képzésére.
