Theodor Soucek és munkatársai
kétségkívül fontos szerepet játszottak az egykori náci nagyságok
elmenekítésében. Ha azonban meggondoljuk, hogy a háború után sok ezer embernek
kellett tartózkodási helyet változtatnia, és igazi biztonság csak valamelyik
arab vagy dél-amerikai országban várt rájuk, akkor menten világossá válik:
Soucek szervezete csak része lehetett valamilyen sokkal nagyobb egésznek.
Magam már 1947-ben hozzáláttam, hogy az
előttem ismeretessé vált menekülési útvonalak minden részletét átvezessem a
térképekre, és ennek során kitűnt, hogy a csatlakozási pontok hálózata nemcsak
Ausztriában, hanem Németországban is létrejött. Az útvonalak mindig
meghatározott német városokon – Brémán, Frankfurton, Augsburgon, Stuttgarton és
Münchenen – át vezettek, majd a bajor Allgäu egy középkori városkájában.
Memmingenben találkoztak, onnan pedig ismét szétágaztak. Az egyik útvonal a
Bodeni-tó partján elterülő Lindauba vezetett, s ott ismét kettévált, az
ausztriai Bregenz, illetve Svájc irányába. A legfőbb útvonal azonban
Memmingenből Innsbruckba, s onnan a Brenner-hágón át Olaszországba vezetett.
Később megtudtam, hogy ezt az észak-déli útvonalat a nácik „B–B” tengelynek
nevezik, így jelölve az összeköttetést Bréma és Bari olasz kikötőváros között.
Bariból aztán továbbágaztak a menekülési útvonalak Spanyolországba, különböző
arab országokba, de mindenekelőtt Dél-Amerikába.
Akármerre indultak a menekülők, iratokra volt
szükségük, de több esetből is leszűrhettük, hogy ezek beszerzése nyilvánvalóan
nem okoz számukra gondot. Éppígy akadálytalanul alapíthattak új egzisztenciát
is: akárhová érkeztek, legalábbis a magasabb rangúaknak tüstént nagyobb
pénzösszeg állt rendelkezésükre, s így lehetővé vált, hogy üzletet nyissanak, betársuljanak
nagyobb vállalkozásokba, vagy ha kell, megvesztegessék a hatóságokat.
Egyértelmű volt, hogy itt valamilyen
kiterjedt, ütőképes és kivételes anyagi forrásokkal rendelkező titkos szervezet
működik. Az sem lehetett vitás, hogy létrehozásához bizonyos előkészületek már
az utolsó háborús években megtörténtek, hiszen a háború utáni Németországból a
nácik aligha bonyolíthattak volna le ilyen nagyszabású pénzügyi tranzakciókat.
Valószínűleg most is megismétlődött a történelem: amikor a felelős vezetők rájöttek,
hogy országukra biztos vereség vár, mindenekelőtt az összerabolt pénzt
menekítették külföldre.
Valamikor 1946 tavaszán egy amerikai tiszt
jókora hátizsákot hozott irodánkba, vastag, sötétkék borítékot vett ki belőle,
és elmesélte: a borítékot valami Keitel nevű ezredestől kobozta el Ebenseeben,
a nagy múltú osztrák üdülőhely, Bad Ischl melletti SS-internálótáborban.
Akárcsak az amerikaiak, sajnos én is csak felületesen néztem bele ezekbe az
iratokba, minthogy nem náci gyilkosokról, hanem csak pénzről volt szó bennük.
Csak sokkal később értettem meg, hogy a pénz nyomán a gyilkosokhoz is
eljuthattunk volna; akkoriban a feljegyzésekben inkább csak afféle kuriózumot
láttam.
A legkülönösebb dokumentum egy titkos
megbeszélés jegyzőkönyve volt. 1944 tavaszán, a strasbourg-i Maison Rouge
szállodában német gazdasági vezetők gyűltek össze tanácskozásra. Himmler és
Hitler tudtán kívül – ők még mindig hittek a végső győzelemben – seregnyi
nagyiparos és pénzember jelent meg ott, akik tisztában voltak vele, hogy a
számukra annyi hasznot hajtó háború elveszett. Ott volt Emil Kirdorf, a
szénbáró, Fritz Thyssen, az acélmágnás, Georg von Schnitzler az IG-Farbentól,
Gustav Krupp von Bohlen und Halbach, Kurt von Schroeder kölni bankár – 1933-ban
mindannyian Hitler első támogatói, és most ugyancsak az elsők, akik elfordultak
tőle. Az egybegyűltek természetesen őszintén remélték, hogy a
nemzetiszocializmus a jövőben tovább él, de tudták, hogy ebben a jövőben Hitler
számára már nincs hely. Így hát a tanácskozás elnöke megállapította – noha
hasonló megállapításért az utca emberére a harci szellem bomlasztása címén
továbbra is halálos ítélet várt volna –: „A Franciaországért vívott csatát
Németország elvesztette. Mostantól fogva a német iparnak abból kell kiindulnia,
hogy ezt a háborút nem fogja megnyerni, és ezért elő kell készítenie a háborút
követő gazdasági hadjárat terveit. Ennek érdekében minden nagyiparosnak
kapcsolatokat és összeköttetéseket kell keresnie és kiépítenie külföldi
cégekkel, de kinek-kinek önállóan, anélkül hogy gyanút keltene. Emellett a
pénzügyi politika síkján elő kell készíteni a talajt egy nagyszabású, háború
utáni hitelfelvételhez. És ez még nem minden. A nagyiparosoknak fel kell
készülniök arra is, hogy a föld alá kényszerülő pártot ők finanszírozzák.”
Való igaz: a német nagyiparosok már régóta
azon voltak, hogy pénzüket apránként külföldön helyezzék el. Főleg a svájci és
spanyolországi folyószámlákat részesítették előnyben, de ezekről már akkoriban
is tekintélyes összegeket utaltak át Argentínába. Ezeket a pénzügyi műveleteket
részben látszatcégek alapításával álcázták, részben pedig magánszemélyeket
használtak strómannak. Magam például jóval később véletlenül megismerkedtem egy
hajdani SS-Obersturmbannführer özvegyével, akitől furcsa történetet hallottam.
1944 őszén, fél évvel a háború befejezése előtt, férjét magas rangú SS-tisztek
környékezték meg, és arra kérték, hogy árulja el a Dresdner Banknál lévő
számlája számát, valamint hogy adjon nekik két biankó aláírást. A háború után
valamennyi bank a szövetségesek kezelésébe került, és a náci vagyonok kezelését
gondnokokra bízták. Ekkor közölték az elképedt Sturmbannführerrel, hogy nevén
két számla is van: az egyiken valamivel több, mint tizenkétezer márka, a
másikon viszont kétmillió-hatszázezer márka található. Az előbbi a saját
vagyonkája volt; a milliókat nyilván felettesei fizették be.
Ebben a konkrét esetben tervük kudarcot
vallott, hiszen a pénz mindenképpen náci vagyonnak számított. Feltételezhető
azonban, hogy számtalan más esetben a náci fejeseknek valóban sikerült
jelentékeny összegeket hasonló strómanok számlájára utaltatni. A strasbourg-i
tanácskozás résztvevői persze joggal aggódtak, hogy a strómanok, kivált ha
külföldön vannak, maguk zsebelik be a pénzt. Ezért az ilyen műveleteket általában
írásba foglalták, majd a tanácskozáson úgy döntöttek, hogy az okmányokat
„vízhatlan csomagolásban különböző hegyvidéki tavakba” süllyesztik
