Flaisz Endre - A kétéltű ember 2.

Erről pedig azért nagyon fontos beszélnünk, mert a Biblia szerint egy ember csak akkor lehet igazán boldog, ha azon a helyen van, ahol Isten akarja látni, és azokat az életfeladatokat hajtja végre, amelyekre Isten rendelte. Ha ezt a helyet valami miatt nem tudja elfoglalni, a szíve mélyén akkor is egy betöltetlen űr marad, ha amúgy az életének minden területe sikeres és áldott. Sajnos azonban amikor az ember ilyen helyzetben van, a benne lévő hiányérzetet vagy frusztráltságot általában nem azzal hozza kapcsolatba, hogy a saját hajlamainak engedve eltávolodott az Isten akaratától, hanem inkább másokban keresi a hibát, és minden apróság miatt megsértődik. Ez az elidegenedési folyamat azután azzal lesz teljes, hogy a vélt vagy valós sérelmeiből egyfajta teológiát teremt, és megmagyarázza magának, hogy miért van teljesen igaza, ha elhagyja a gyülekezetét, később pedig az Urat is.

Egyébként Jézus is annyira fontosnak vélte ezeknek a hajlamoknak az egész életünkre, sőt örökkévaló sorsunkra gyakorolt hatását, hogy nagyon sokszor beszélt róla. Ezzel kapcsolatos üzenetét rendszeresen azokkal a szavakkal fejezte be, hogy „aki meg akarja tartani az ő életét [pszükhé],elveszíti azt, aki viszont elveszíti az életét [pszükhé]értem, az megnyeri azt”. Már önmagában az is sokatmondó, hogy ezek a szavak milyen sokszor elhangoztak Jézus szájából (pl. Mt 10:39; Mk 8:35; Lk 9:24; Jn 12:25). Ugyanis nem azért találkozunk velük olyan gyakran a Bibliában, mert ugyanazt az eseményt négy szerző is lejegyezte, hanem azért, mert Jézus – nyilván fontosnak érezve – számos helyszínen elmondta más és más hallgatóság előtt. Noha látszólag ennek az üzenetnek semmi köze az emberi lélekhez, alaposabban megnézve azt látjuk, hogy az élet kifejezés helyén az eredeti szövegben mind a kétszer a pszükhé kifejezés szerepel, amelyről viszont már tudjuk, hogy a – Péter által hiábavalónak nevezett – vágyakból kibontakozó emberi sorsot jelenti.

Ennek fényében viszont Jézus mondanivalójának a lényege arra az imént említett hajlamokból származó elidegenedési folyamatra világít rá, amely hosszú távon beleviheti az embert a teljes hitehagyásba. Eszerint aki ragaszkodik azokhoz a lelkében lévő hajlamokhoz, amelyek szemben állnak Isten akaratával, az rövid távon ugyan megvalósíthatja álmait, és élhet olyan életet, amilyet elképzelt magának, hosszabb távon azonban egy hiányérzet fog keletkezni a szívében, amit mások hibáztatásával igyekszik majd kompenzálni, és ennek következtében egyre jobban el fog távolodni az Úrtól. Vagyis egy egész életben gondolkodva, sőt az örökkévalóság távlatából nézve az emberi sorsot, drága árat fizet azért, hogy úgy élt, ahogy lelkének vágyai diktálták, hiszen az Istentől való belső elidegenedés miatt még akkor is kockáztatja az üdvösségből való kiesését, ha nem kifejezetten bűnös vágyak távolították el őt az Isten akaratától. Ellenkező esetben pedig, ha az ember képes nemet mondani az apjától örökölt azon hajlamaira, amelyek el akarják választani Isten akaratától, és képes nemet mondani arra az életmódra is, amely ebből ki akar fejlődni, akkor rövid távon ugyan lehet, hogy némi lemondásra kényszerül, azonban nagyobb távlatokban nézve a sorsát egyfelől már itt a földön megelégedett, megállapodott és boldog ember lehet, másfelől pedig – és ez még fontosabb – át tudja majd menteni a lelkét az örökkévalóságba. Tehát az ember lelkében nemcsak azok a hajlamok lehetnek – Péter szavaival élve – hiábavalóak, amelyeknek megcselekvése azonnal valamilyen cégéres bűnbe ránt bele minket, hanem sok olyan hajlamot is örökölhettünk az őseinktől, amelyek első megközelítésben ugyan nem bűnösek, hosszú távon azonban mégis bűnbe, hovatovább az Istentől való végleges elszakadásba sodorhatnak bennünket.