2012. október 25., csütörtök

Simon Wiesenthal - Az ODESSA 3.


1945 márciusa után az SS, szokott alaposságával, leltárba foglalta a környékre szállított javakat. Mindössze egyetlen ilyen kimutatás került az amerikaiak kezébe; ez azokat az értékeket tartalmazza, amelyeket, mint az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal tulajdonát Ernst Kaltenbrunner szállíttatott Berlinből Altausseebe. Íme a lajstrom: ötven kilogramm rúdarany, ötven – egyenként száz kilogramm súlyú – láda aranyérmékkel és egyéb aranytárgyakkal, kétmillió amerikai dollár, kétmillió svájci frank, öt láda ékszer és drágakő, valamint egy legalább ötmillió aranymárka értékű bélyeggyűjtemény.
  1945 májusának első napjaiban a Birodalmi Bank ama különleges osztálya, amely a koncentrációs táborokból származó zsákmányt kezelte, néhány láda fogaranyat küldött Ausseebe. És az altausseei sóbányában helyezték el az egész Európából összeharácsolt műkincseket, melyek értéke több száz milliárdra rúgott. A nácik elhatározták, hogy mielőtt még felfedeznék e felbecsülhetetlen értékű kulturális kincseket – a leghíresebb festőknek a legnagyobb francia, olasz, belga és holland múzeumokból származó képeit –, a levegőbe röpítik őket, majd a barbár tettet a szövetségesekre fogják. Ám az ellenállási mozgalom tagjai tudomást szereztek a tervről, és sikerült még idejében meghiúsítaniok.
  
Miután az „alpesi erőd” 1945. május 9-én elesett – mindössze egy páncélos és egy dzsip kellett hozzá, melyben Ralph Pierson őrnagy ült öt amerikai katonával –, a rejtőzködő náci fejesek lázas tevékenységbe fogtak: új, biztonságos helyre kellett szállítaniuk a mindenfelé elásott vagy a hírek szerint a 280 méter mély Toplitzi-tóba süllyesztett kincseket. Egy idősebb bécsi hölgy, Christl Kerry asszony, akinek háza volt Altausseeben, elmesélte nekem: egy éjjel meghallotta, hogy a kertjében ásnak. Akkor nem mert mozdulni, de reggel, az ablakhoz lépve, látta, hogy a földben nagy négyszögletes lyukak tátonganak – nyilvánvalóan ládákat vagy bőröndöket emeltek ki belőlük. Egy Josef Pucherl nevű paraszt pedig egy szemétrakásban két vasládát talált, 10 167 aranyérmével.
  A Toplitzi-tóból mindmáig fognak ki ládákat, ámbár az SS legendás aranykincse soha nem került elő. Ehelyett csupán hamis fontot találtak, azt viszont hatalmas mennyiségben. Ez nem jelenti azt, hogy a szóban forgó aranykincs nem létezett, csupán arra utal, hogy a rejtekhely ismerői még idejében kiemelték és elszállították. Így például már 1946-ban megjelent a Toplitzi-tó partjánál két ismeretlen férfi, és a vízből egy faládát horgászott ki, benne a hamis dollárok nyomólemezeit, 1950 júniusában pedig egy francia búvárkülönítmény az Altausseei-tóból emelt ki tizenkét vasládát. Az amerikaiak csak sokkal később jöttek rá, hogy az állítólagos franciák (akik francia okmányokkal igazolták magukat) valójában németek voltak.
  Úgy tetszik, egynémely kincskereső az életével fizetett azért, amit tudott vagy sejtett. Így például a közeli Totes Gebirge egyik szakadékában rátaláltak a Toplitzi-tó melletti német haditengerészeti kutatóállomás két egykori munkatársának holttestére. 1955-ben egy szikla tövében holtan leltek egy másik németet, aki korábban ugyancsak ott dolgozott, 1963. október 5-én este pedig merülési kísérlete során vízbe fulladt egy Alfred Egner nevű müncheni fiatalember, akit két honfitársa bízott meg a feladattal. A két megbízó egyike, egy Freiberger nevű egykori SS-tiszt, a háború alatt német ügynökként működött Svájcban, a másiknak, bizonyos dr. Schmidtnek, 1962-ben Nyugat-Németországban aranyérmékkel folytatott tiltott üzletelés miatt gyűlt meg a baja a hatóságokkal. Alfred Egner levéltárcájában, melyet a parton hagyott holmija között találtak, 1902-ből származó aranyérmék voltak.
  
Annyit mindenesetre feltételezhetünk, hogy a tulajdonképpeni aranykincset nem a Toplitzi tóba süllyesztették, mert bár a víz szokatlan mélysége biztonságot nyújtott volna, de épp ezért fennállt a veszély, hogy az elsüllyesztett ládákra soha többé nem bukkannak rá. A környéken ugyan mindmáig regélnek holmi elsüllyesztett kincsről, de a tó alighanem inkább romantikus okokból kerülhetett az érdeklődés középpontjába. Egy szó, mint száz: a vagyont, amelyet a nácik ilyen és hasonló módon elrejthettek és biztonságba helyezhettek, kereken négymilliárd aranymárkára becsülik.
  Hogy ezekkel az összegekkel ki rendelkezhetett, kinek az aláírásával lehetett a svájci, spanyol vagy argentínai számlákról pénzt kivenni, az mindmáig a Harmadik Birodalom megfejtetlen titkai közé tartozik. Az összegekről állítólag hat kimutatás létezett; közülük kettőt ismert pénzintézetekben őriztek, két további pedig azok birtokában lehetett, akik 1947-ben hozzáfogtak a világtörténelem legnagyobb menekülési szervezetének kiépítéséhez.