1947 elején a felső-ausztriai
tartományi kormány kiutalt részemre egy irodát, a linzi Goethe utca 63.-ban,
egy barakképületben. Szomszédom, bizonyos dr. Wasyl Stroncickij, a maga két
szobájában ukrán menekültszervezetet létesített. Mindjárt a kezdet kezdetén
átjött hozzám, bemutatkozott, és elmesélte: mint orvos dolgozott Mosty Wielkie
városkában, ahol konfliktusba keveredett a németekkel. Így került először
Lembergbe, onnan Auschwitzba s végül Mauthausenba, illetve Ebenseebe. Összesen
több mint három és fél évet töltött a koncentrációs táborokban.
A beszélgetés azért maradt számomra
emlékezetes, mert addig még soha nem találkoztam ukrán politikai fogollyal.
Általánosságban ugyanis az ukránok bámulatos iramban pártoltak át a németekhez,
és buzgón együttműködtek velük. Kivált az ukrán rendőrség játszott gyászos
szerepet, azután, hogy 1941-ben, június végén és július elején, a német
csapatok bevonultak Galíciába. A rendőrök többsége már a szovjet milíciában is
szolgált; amikor ugyanis 1939-ben a szovjetek megszállták a vidéket, elsősorban
az ukrán lakosságra támaszkodtak, mivel ez parasztokból és mezőgazdasági,
illetve ipari munkásokból állt, és így, úgy látszik, ideológiailag
megbízhatónak ígérkezett. Ám amikor a szovjeteknek ismét ki kellett üríteniük a
területet, még huszonnégy órába sem tellett, és ugyanazok a milicisták már fel
is esküdtek az új nemzetiszocialista gazdákra, akik aztán hűséges
segítőtársakra leltek bennük.
Való igaz, voltak ukrán nacionalisták is,
akik szembeszegültek a szovjetekkel. Azonban épp ez a magatartásuk most őket is
a németek karjába lökte, mert tőlük remélték önálló államuk megteremtését.
Nyilvánvaló, hogy már korábban is bizalmas összeköttetésben álltak velük; ők
ugyanis már jóval a Szovjetunió elleni német támadás előtt tudták, hogy valami
készül, s így a legtöbbjük idejében átszökött a németek megszállta lengyel
területekre. Később aztán a németekkel együtt tértek vissza, és bosszút álltak
a kommunistákon.
A zsidókat, akik ezen a vidéken a társadalom
felső rétegét képviselték, amúgy is gyűlölték. Már néhány nappal az 1941.
június 22-i német bevonulás előtt olyan ukrán nyelvű rádióadásokat lehetett
fogni, melyek Galícia közelgő felszabadulásának bejelentését a következő
felhívással kapcsolták össze: „Ne virágokkal fogadjatok bennünket, hanem
levágott zsidófejekkel!”
A német csapatok és az SS előőrse
Galícia-szerte az az ukrán kisegítő rendőrség volt, melynek tagjait gyakran
csak sárga-kék karszalagjukról lehetett felismerni; s ami fegyverzetüket
illeti, a németek e téren sem voltak sokkal bőkezűbbek. Ők azonban így is nagy
lelkesedéssel végezték feladatukat, vagyis összeszedték a zsidókat és a lengyel
értelmiség képviselőit, hogy aztán úgyszólván becsomagolva adják át őket
megsemmisítés céljából a náciknak.
Az ukránok és a németek e szoros és bizalmas
kapcsolata miatt aztán a koncentrációs táborokban valóban ritkán bukkant fel
egy-egy ukrán fogoly. Ukránok általában csak akkor kerültek a táborba, ha
vétettek valamilyen, a német megszállás után életbe léptetett gazdasági
rendszabály ellen – például tiltott sertésvágáson vagy pálinkafőzésen érték
őket. Az ukrán politikai fogoly tehát különlegességszámba ment, és el is
határoztam, hogy egyszer majd még elbeszélgetek Stroncickij doktorral a
sorsáról.
A beszélgetésre aztán sor is került, habár
sajátos kitérő után. A következő történt: egy napon felkeresett egy házaspár –
Adolf és Antonie Weiler. Életben maradt családtagok után kutattak, és
irodánkban át akarták nézni a felszabadult Európa minden részéből hozzánk
érkező menekültlistákat. Ebből az alkalomból rutinszerűen kikérdeztük őket,
miképpen élték át és túl a náci korszakot, és nem emlékeznek-e név szerint is
valamelyik üldözőjükre.
Ennek során kiderült, hogy a házaspár is,
akárcsak Stroncickij, Mosty Wielkiébe való. Ebben a lengyel városkában összesen
ezerötszáz zsidó élt. 1939-ben a bevonuló oroszok egy ukránt tettek meg
polgármesternek, s az ő irányítása alá rendelték a helyi ukrán milíciát, amely
különösen kitűnt zsidógyűlöletével. A milicisták úgyszólván megelőlegezték a
majdani német politikát: már a szovjetek megbízásából is széles körű
letartóztatásokat foganatosítottak, mégpedig az ukrán nacionalisták, a
lengyelek és a zsidók soraiból egyaránt. Amikor aztán június 22-én
bekövetkezett a német támadás, a szovjeteknek már nem maradt idejük foglyaik elszállítására,
így hát rövid úton végeztek velük; kivonulásuk előtt foglyok ezreit lőtték
agyon a celláikban. Innen eredt az egész korszak egyik legtébolyultabb
vádaskodása: az ukrán nacionalisták azt a hírt terjesztették az erősen
antiszemita beállítottságú lakosság körében, hogy minden zsidó bolsevista és
minden bolsevista zsidó, és így a szovjetek által elkövetett rémtettek
valójában a zsidók számlájára írandók.
