1944 júliusának közepén a
szovjetek már Lembergig (Lvovig) nyomultak előre. A koncentrációs táborban
hallottuk a csatazajt. Minden éjjel tizenegy óra körül bombázni kezdték a
várost, olyan hevességgel, hogy az SS-ek fedezékbe menekültek őrtornyaikból.
Ezért aztán közülünk azok, akikben még maradt
némi erő, elhatározták, hogy megkísérlik a szökést. A július 17-ére virradó
éjszakát szemeltük ki. Éjjel tizenegykor menetrendszerűen elkezdődött a
bombázás, és mi a sötétség leple alatt elhagytuk barakkjainkat. Magam úgy
legyengültem, hogy alig bírtak el a lábaim; valószínűleg csak azért maradtam
talpon, mert Lola vezetett. Lola is zsidó volt, de a nővére kereszténynek
számított; annak a lakásán bujkáltam vele és sógorával, Josef Buschsal, amíg
fel nem fedeztek. Akkor hoztak vissza a janowskai táborba, ahonnan 1943-ban
elmenekültem.
Most ott botorkáltunk, sorban egymás után, a
sötétben, és Lola fogta a kezem, nehogy lemaradjak. Végtelennek tetszett az
idő, amíg elértünk a szögesdrót kerítéshez. Addigra már a csoport létszáma
szépecskén megnőtt, de senki nem vett észre, mert a lövegek moraja minden más
hangot elnyomott, az SS-ek pedig fedezékbe húzódtak, még azok is, akik a
toronyban maradtak. Akik itt, az arcvonal mögött teljesítettek szolgálatot, nem
feltétlenül tartoztak a leghősiesebbek közé.
Egyikünk, azt hiszem, Moldauer, harapófogóval
lyukat vágott a kerítésen, akkorát, hogy egy ember épp átférjen rajta. Bölcsebb
lett volna, ha a vágás hosszabb, és a nyílás nagyobbra sikerül, de hát erre már
nem futotta a lelkierőnkből. Így aztán csak fáradságosan nyomakodhattunk át
egymás után a szűk résen. Lolára tizenegyediknek került sor, utána én
következtem volna, és Lolának kellett volna átsegítenie. Ám erre már nem jutott
idő. Az őrség felfedezett, és tüzet nyitott. „Fussatok, fussatok” – kiálthattam
még oda Lolának és a többieknek, akik már átbújtak a sövényen, aztán összeszedtem
minden erőmet, hogy a lehető leggyorsabban visszaérjek a barakkomba.
Amikor a légitámadásnak vége lett,
kirángattak bennünket a barakkokból. Fel kellett sorakoznunk az Appellplatzon,
ahol megszámláltak bennünket; az SS-ek pedig odadobták közénk menekülés közben
lelőtt két bajtársunk testét. Velük együtt huszonheten voltunk. Szilárdan
hittük, hogy néhány óra múlva mind a huszonheten halottak leszünk.
A tábort éppen fel akarták oszlatni; mi
voltunk az utolsó foglyok. Már az őrség létszáma is megfogyatkozott, de az
SS-ek még így is kétszer annyian voltak, mint mi. Lövésre kész fegyverrel
tereltek végig a „lefolyón”; így nevezték azt a kétfelől szögesdróttal kerített
folyosót, amelynek végén a „gödrök” tátongtak – vagyis a tömegsírok, melyeket a
foglyoknak maguknak kellett kiásniok, mielőtt a peremükről háttal beléjük
zuhantak volna.
Talán az volt a szerencsém, hogy ezt a
helyzetet immár másodszor éltem át. Egyszer, több mint egy évvel ezelőtt, már
sort álltam egy ilyen gödörnél, amikor egyszer csak valaki a nevemet kiáltotta,
és kihozott a sorból: Kohlrautz főfelügyelő a keleti vasúti javítóműhelyből
felszólított, hogy folytassam mázolói tevékenységem, és ezzel visszaadta az
életemet. (Az esetről beszámoltam A
gyilkosok közöttünk járnak című könyvemben.) Most megint belekerültem egy
ilyen sorba. Néhányan közülünk összetörtén kuporogtak a gödör szélén, részint
gyengeségből, részint félelemből. Egyesek sírtak.
Évekkel a háború után Isak Lehmann, aki velem
együtt állt ott a sorban, azt mesélte, hogy én vigasztaltam a sírókat.
Állítólag azt mondtam, hogy ne búsuljanak, mert mi ugyan már nem sokáig élünk,
de a háborút megnyertük. Mi nyertük meg. Meglehet, még egyéb fellengzős
kifejezéseket is használtam. Magam egyáltalán nem emlékszem az egész
szónoklatra, és nagyon csodálkoztam, amikor Lehmann a háború után beszámolt
róla. Talán beszéd közben egészen máshol jártak a gondolataim – a feleségemnél,
akiről azt sem tudtam, hol van, él-e még egyáltalán. Az is lehet, hogy nem is
én beszéltem, csak egy hang szólt belőlem gépiesen, mint ahogy az ember a
templomban is csak darálja az imát, és furcsamód mégis védelmet talál benne.
Az SS-ek ott álltak lövésre kész fegyverrel,
és nemsokára megérkezik majd valamilyen tiszt, és kiadja a tűzparancsot. Az,
hogy órákon át várakozunk, egy cseppet sem hökkentett meg bennünket. A
lágerekben szakadatlanul csak várni kellett. A szervezés valahol mindig csődöt
mondott. A Harmadik Birodalom táboraiban a zsidó csak egyvalamiben lehetett
biztos: a várakozás végén eljön a halál.
