Nem hirtelen elhatározás volt
ez, inkább valamiféle lassú folyamat. Őreink ugyan elmenekültek vagy fogságba
estek, de mi még mindig ott éltünk a táborban, és körülöttünk tovább haltak az
emberek. Meghaltak azok, akiken már nem lehetett segíteni; és a számukat
gyarapították azok, akik a segítségbe haltak bele. Az amerikaiak szalonna- és
marhahúskonzerveket osztogattak, és négyszáz kalóriára beállított anyagcserénk
ezzel nem tudott megbirkózni. A kiéhezett emberek rárontottak az ételre, végre
egyszer jól akartak lakni, és azután, hogy a poklot túlélték, meghaltak a
paradicsom küszöbén.
Új sírokat kellett ásni. Priccsemen fekve
néztem az ablakon át, amint az amerikai katonák egy csapat civil ruhás náci
foglyot terelnek a táborba, és megparancsolják, hogy temessék el a halottakat.
És ezek az emberek most egyszer csak vonakodtak szembenézni az iszonyattal,
kesztyűt húztak, nehogy puszta kézzel kelljen a meztelen tetemekhez érniök,
utálkoztak a hullabűztől, amely az egész táborra rátelepedett. Évekig éltek e
tábor szomszédságában, szagolták a krematóriumok édeskés füstjét, látták a
munkahelyük felé vonszolódó aszott emberek menetét, végighallgatták, hogyan
kérkednek gyilkosságaikkal az SS-legények a környékbeli vendéglőkben. Most
azonban az ebédszünetben megpróbáltak beszédbe elegyedni velünk, és esküdöztek,
hogy ők minderről mit sem tudtak, csak kényszerűségből léptek be a pártba, és
szívük mélyén mindig megtagadták Hitlert. Egyikük büszkén adta elő: hónapok óta
tudta, hogy a helybéli lelkész az angol rádiót hallgatja, és mégsem jelentette
fel. Még egy év, és az illetőből bizonyára harcos ellenálló lett.
Először tapasztaltam, milyen kimondhatatlanul
gyávák ezek az emberek. Ahelyett, hogy szembenéztek volna a maguk felelősségével,
eltagadták, kiszorították tudatukból; a végén már teljes meggyőződéssel hittek
a saját ártatlanságukban. Egyikünknek sem volt sok kedve szóba állni velük, de
így is rájöttünk: a németek és az osztrákok, ahelyett hogy döbbenten tudomásul
vennék, min mentünk keresztül – kétségbe vonják majd az egészet. Mi, akik
életben maradtunk, mind tanúk vagyunk, és kötelességünk is, hogy tanúskodjunk;
az életben maradt zsidók számára pedig nincs is ennél szentebb kötelesség.
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: igazságtalanság, hogy éppen én maradtam
életben, amikor annyian – nálam tehetségesebbek, okosabbak, tisztességesebbek –
meghaltak. És meggyőződésemmé vált, hogy az egyensúlyt csak akkor állíthatom
helyre, ha igazságot szolgáltatok a halottaknak.
Így hát megkértem Seibel ezredest, hadd
üldögélhessek vendégként abban az irodában, ahol az amerikaiak a „war crimes”* jószerével megoldhatatlan problémájával
viaskodnak. A legtöbb ott dolgozó tiszt nagyon fiatal volt; valósággal
letaglózta őket, ami a szemük elé tárult, és tehetetlenül iparkodtak eligazodni
a felelősség és a bűnösség kérdéseiben. Egyesek alig tudták megkülönböztetni az
SS-legényt a katonától, de becsülettel igyekeztek, hogy megértsék a
különbséget. A jogállam módszereivel akarták elemezni a jogtalanság államát;
nyomoztak, mérlegeltek, latolgatták a kifogásokat, jegyzőkönyveket
szerkesztettek. Hosszadalmas és vesződséges munka volt, és valószínű, hogy a
legnagyobb, a legagyafúrtabb bűnösök közül sokan megmentették a bőrüket – de az
egész procedúra mégis visszaadta a jogrendbe vetett bizalmunkat. Magam hálát
éreztem e fiatal tisztek mindegyike iránt.
Hosszú órákon át csak ültem ott és figyeltem,
míg végül az egyik tiszt megszólított, megkérdezte, mi a foglalkozásom, honnan
jövök, mi történt a családommal, és utána valami kedveset akart mondani: „Most
először is szépen elküldjük egy szanatóriumba, ott majd rendbe jön, és utána
hazamegy Lengyelországba és megint házakat épít.”
– Haza? – kérdeztem, de inkább önmagamtól.
Hol ez a haza? Mi rejlik ebben a fogalomban? Család, barátok, otthon, rokonság?
Mindez számomra már nem létezik. Senki nincs már életben; még temető sincs,
ahol kisírhatnám magam. Családom, barátaim végső nyughelye a szívemben van, és
ott is marad, ameddig csak élek. Számomra Lengyelország egyetlen hatalmas
romhalmaz. Lehet élni ilyen romok között? Lehet együtt élni velük? Az általam
épített házak a többivel együtt összeomlottak; s a magamfajta gyökértelen,
minden kapcsolatuktól megfosztott embereknek amúgy sincs szükségük házakra.
– Nem hiszem, hogy én valaha még házakat
építenék – mondtam lassan, és abban a másodpercben megvilágosodott előttem,
hogy soha többé nem folytatom már a mesterségemet. Egészen más elhivatottság
ébredt bennem: ezentúl a szívemben élő halottakért kell élnem. És eltökéltem:
megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a War Crimes Unitnál dolgozhassam.
* Háborús bűnök.
