Scofield: Ésaiás könyve 40. fejezet

(40,1) Mivel a könyvnek e része egyáltalán nem jövendöl a fogságról, hanem úgy beszél róla, mintha már bekövetkezett volna, sőt szabadulást is ígér, azt az elméletet állították fel, hogy ezt nem Ézsaiás írta, hanem egy későbbi ismeretlen író munkája (akit egyesek második Ézsaiásnak neveznek), és aki kevéssel a száműzetés vége előtt írt. Álláspontjuk megerősítésére azt állítják, hogy mind stílusa, mind teológiai szempontja különbözik az eredeti Ézsaiásétól. Ámde a stílus és szókincs hasonlósága sokkal nagyobb, mint a különbözőségek, hiszen Ézsaiás stílusa valóban jellegzetes. A teológiai nézőpontok állítólagos változatai a valóságban sohasem mondanak egymásnak ellent, az író csupán másra helyezte a hangsúlyt. Ilyen stílus- és teológiai hangsúlyváltozás természetes, ha arra gondolunk, hogy a tárgy is, amelyről a próféta beszélt, megváltozott.

Valójában csak két nyomós érv van, ami azt látszik bizonyítani, hogy a próféciákat két szerző írta:
(1) az a tény, hogy Círus nevét említi, aki egy évszázaddal később élt; és
(2) a fogságról, mint megtörtént eseményről beszél és nem úgy, mint ami majd bekövetkezik.
Az elsőt nem nehéz megcáfolni annak, aki hisz abban, hogy a próféciák a jövőre mutatnak.
Tény és való, hogy Jósiás nevét közel háromszáz évvel születése előtt említi az 1Kir 13,2.
Ami pedig a másik érvet illeti, a próféta nemcsak ezekben a fejezetekben ábrázol egy bekövetkező helyzetet úgy, mintha az már megtörtént volna, hanem ugyanezt találjuk a prófétai könyvek más részeiben is (pl. Ézs 9,2-4; Mik 4,9-5,1). Amikor Ézsaiás meghalt, az északi királyság már egy ideje fogságban volt, és mert Júda tovább védekezett, ez bizonyossá tette azt, hogy végül ő is fogságba kerül. Ézsaiás és istenfélő követői már akkor úgy érezték, mintha fogságban lennének. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni, hogy Isten Szelleme arra indította a prófétát, hogy úgy beszéljen, mintha a száműzetés már bekövetkezett volna, és előre hirdesse követőinek a szabadítást. Erre valóban nagy szükségük volt, ezáltal megelevenítette az istenfélők szellemét, megerősítette hitüket, hogy előkészítse őket a fogság idejére.

Ézsaiás egységét az a tény is bizonyítja, hogy az ÚSZ mindkét részből idéz. Így Jn 12,37-44 verseiben Ézs 53-ból és Ézs 6-ból találunk idézeteket, amelyekről az Úr megjegyzi, hogy azok Ézsaiás beszédei. Azok, akik átvették azt a téves hitet, hogy Ézsaiás első és utolsó fejezeteinek más-más a szerzője, rendszerint továbbmentek, és újabb hasonló bizonyítékokat kerestek a szóhasználat és a szempontok különbözőségét illetően, s ez azután arra késztette őket, hogy a könyv utolsó fejezeteit újabb két részre osszák, és ezeket Második és Harmadik Ézsaiásnak mondják. Azután még tovább mentek e fejezetek felosztásában, majd hozzáfogtak a könyv első részének felosztásához is, míg végül az egészet apró részekre szabdalták, és azt állították, hogy azokat sok szerző munkáiból állították össze, akik különböző századokban éltek. De nincs olyan döntő bizonyíték, ami arra kényszerítene, hogy elvessük az ÚSZ íróinak azt a látását, hogy az egész könyv Ézsaiásnak, Ámos fiának műve (Ézs 1,1).

(40,1) Az Ézs 40,1-56,8 Izráelt a száműzetésben nézi, majd szabadítást ígér Círus által (p1. Ézs 41,2.25; 44,28; 45,1-4; 46,11; 48,14-15). A szabadulás ígéretével állandóan keveredik annak a ténynek egyre növekvő felismerése, hogy a száműzetés Izráel bűneinek szükségszerű következménye (pl. Ézs 42,19-25; 43,22-28 stb.). Világossá teszi, hogy amíg ezek Istent kielégítő módon meg nem oldódnak, újabb fogságok várnak rájuk. Isten megígéri, hogy elküldi Szolgáját, aki elveszi majd a bűnt és világosságot hoz az egész világnak (pl. Ézs 42,1-7; 49,1-6; 52,13-53,12). Krisztus megváltó szenvedéseinek tökéletes látása az 52,13-53,12-ben az evangélium hirdetéséhez vezet. Ez Ézsaiás könyvének ebben a részében különösen előtérbe kerül (pl. Ézs 44,22-23; 55,1-3.6-7). Ézsaiás Izráel visszatérését is megjövendöli – az utolsó időkben) (vö. Ézs 11,12; 43,1-7; 51,11.21-23; 52,1; 54,6-10; 60,15-22; 61,7-9; 65,18-25).