Ritva Romanowsky bizonysága.
Ritva Finnországban született. 1953-ban jött az USA-ba férjével, Arkadyval, aki azelőtt az orosz hadsereg tisztje volt. Most automechanikus Dél-Kaliforniában. Ritva zenét tanult Helsinkiben és buzgó római katolikus. Tíz gyermekük van, és Tarzanában, Los Angeles külvárosában laknak. 1945. tavaszán
Finnországban éltünk. A közelgő nyár kedvessé tette előttünk Helsinkit. A háborúnak vége volt. A mi missziós főiskolánkban a lányok megosztották idejüket azzal, hogy bizonyságot tettek Krisztus mellett az utcákon, aztán normális lányos kedvteléseiknek hódoltak.
De más negyedekben nem volt ilyen víg élet. A háborúból százszámra tértek vissza fáradt, gondterhelt férfiak akiket fogolytáborokból engedtek el, vagy mint katonákat, leszereltek. Nem volt hol elhelyezkedjenek, és sokan éltek kétségbeesve a templom pincéjének modern katakombájában.
Érettségi után elmentem nagyanyám hetvenötéves születésnapi ünnepségére, ahol bemutatták Arkadyt, egy fiatal orosz embert, aki fogságban volt, majd a szabadulása után a finnek szolgálatába szegődött és a rádiónál dolgozott. Egyike volt a háború áldozatainak, akik idegen országba kerültek.
Szomszédok voltunk, és szabályos körülmények között érintkeztünk. Én hívő voltam, ő a világ gyermeke, de mégis megértettük egymást, és még mielőtt a konzervatóriumba mentem volna, hogy éneket és zongorát tanuljak, eljegyeztük egymást. Kilenc hónap múlva megesküdtünk egy lutheránus és egy ortodox pap előtt anélkül, hogy beszélni tudtak volna egymással a hivatalos ügyeken kívül másról, de mind a ketten szerették Jézust.
A társadalmi rend változásával el kellett hagynunk később Finnországot s – pár hónapos csecsemőmmel a csatornán elszenvedett tragikus hajótörés után – Írországba kerültünk. Hat év eltelte után kerültünk ki Amerikába. Azonban a haza változtatás csupán nem tudott megszabadítani minket a bűn és önmagunk zsarnokságától. Addigra már négy fiunk volt, és egy szűkös New-York-i lakásban laktunk. Arkady hallotta, hogy alkalom lenne Los Angelesben autószerelőnek lenni, így elutaztunk át az országon keresve azt a testi-lelki szabadságot, miről oly régen álmodtunk.
Visszagondoltam azokra a napokra, amiket a felsőbb missziói iskolában töltöttem és a csodálatos érzésre, amit éreztem, mikor az oltár előtt térdeltem egy evangelizációs összejövetelen és elfogadtam Krisztust személyes Megváltómnak. Visszagondoltam, mennyire vártam a reggeli, déli, majd esti imaösszejövetelt éppen úgy, mint a vasárnapi szolgálatot. Úgy gondoltam, hogy esetleg a visszatérés az eredeti egyházhoz megadja nekem a megkönnyebbülést, amire szükségem volt.
Mikor Írországban voltunk, a katolikus szolgálatokon vettem részt. Amerikában elérhető volt számomra úgy a finn, mint az ortodox szolgálat, de nem elégített ki. Kereső lélekkel végre egy római katolikus egyházhoz csatlakoztam Los Angelesben. Akkor tragédia történt. Arkadyt baleset érte, és hat hónapra az egyik lábát gipszbe tették. A térde megbénult és nem tudta folytatni a mesterségét. Ekkor egy bárt vásárolt Los Angelesben. A bár rosszul ment, és semmi más hasznunk nem volt belőle, mint egy sereg sörivó barát, akik az otthonunkat piszkos kártyapartik színhelyévé tették a „vidám alkalmak” által. Nagy nyomorúságban voltam.
Ekkor született kilencedik gyermekem. 1961-ben volt, és mikor hazatértem a kórházból, azonnal tudtam, hogy valami bajom van. Egy gerincinjekciót kaptam, ami valahogyan megsértette az egész idegrendszeremet. Érzelmileg roncs voltam.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
