Kathryn Kuhlman - Isten előtt egyenlők 2.

Az előző évben, mikor a nyolcadik gyermekünk született, megsérült a gerincem egy műtét következtében. Lassanként meggyógyultam, de a második műtét felborította az egész rendszert és minden kísérő szimptóma feléledt  –  elviselhetetlen  fejfájások,  szédülés,  memóriakiesés,  depresszió.  Olyan  volt,  mintha  a  világosság kialudt volna, és a színek helyett fekete-fehérre változna minden. Mindig erős, egészséges asszony voltam.

Skandináviai előéletem nem engedte, hogy a beteges háziasszonyt játszhassam, aki egy csomó kisgyerekkel van megáldva. Szerettem a gyermekeimet és minden napot energiával teli elragadtatással kezdtem. De most féltem a reggelektől, és egész nap ok nélkül sírtam. A sötét órák halálsejtelmeket hoztak számomra. A  nőgyógyász  belgyógyászhoz  küldött,  aki  idegorvoshoz  utasított,  ez  meg  pszichiáterhez.  Elárasztottak pirulákkal. De semmi se használt. Különösen a gyógyszerek nem tettek jót, bár marékszámra szedtem.


Akkor pálinkával próbálkoztam. Sohasem ittam erősen, de már kora reggel elkezdtem, mikor Arkady elment hazulról. Mikorra a nagyobb gyermekek hazajöttek az iskolából, képtelen voltam segíteni nekik. És senki se figyelmeztetett rá, hogy a gyógyszerek és az alkohol együttes fogyasztása végzetes lehet. Nemsokára aztán borzasztó állapotban voltam. Éjszakáról-éjszakára a pamlagon feküdtem és Arkadyt vártam, hogy hazajöjjön a munkából. Akkor egy ruhát kötött a derekára és ebédet kezdett főzni. A ház piszkos volt és a gyerekekre vigyázni kellett volna, de tőlem semmit se várhattak a nap folyamán.

Öt  gyermek  hat  év  alatti  korban  próbára  teszi  az  ember  türelmét,  ő  mégis a  legkedvesebb,  legszelídebb ember  volt,  akit  valaha  láttam.  Sokszor csodálkoztam  ezen,  de  ez  az  alázatos  türelem  azoknak  a  hosszú éveknek az eredménye volt, amit az orosz hadseregben és a későbbi finn börtönökben töltött. Képtelen  voltam  Arkadynak  segíteni.  Csak  azt  tudtam  tenni,  hogy  fekszem  a  szófán  és  nézem  üveges szemmel,  hogy  hogyan  mosogat  és  hogyan  teszi  tisztába  a  babákat.  A  pénzünk  orvosságra  és  olcsó  borra ment el. De ez se használt. Jóbarátok Lourdesból hoztak vizet nekem (katolikus kegyhely – ahol a fekete madonnát  imádják  és  azt  állítják,  hogy  az  ottani  forrás  vize  gyógyít),  hogy  azt  igyam,  remélve,  hogy meggyógyulok a gerincbajomból, ízületi gyulladásomból, vagy talán cukorbajomból. De semmi se használt.
Hiába  mentem  el  egy  katolikus  paphoz  is,  aki  gyógyító  szolgálatot  végzett,  de  nem  volt  Isten  szándéka szerint  való,  hogy  még  akkor  meggyógyuljak.

Eladtuk  a  házunkat  és  vidékre  költöztünk,  és  egy  ideig  azt hittem,  megjavultam,  de  elkeserítő  szabályossággal  visszatértek  a  fájdalmak  és  a  depresszió.  Mennyire vágytam  a  halálra!  Úgy  látszott,  Isten  hallja imádságomat,  de  ezt  nem.  Néha  hittem  abban,  hogy  Isten közelebb akar vonni magához és akkor meggyógyít majd. Visszamentünk Los Angelesbe. Tudtam, hogy találnom kell valamit, hogy visszanyerjem életkedvemet. Így nem élhettem tovább. Még az öngyilkosság is vonzóbbnak tűnt, mint a kilátástalan holnap. Úgy gondoltam, ha elmegyek hazulról, lesz valami, ami felébreszti az életkedvemet. De éppen akkor rossz idő volt. Sötét, felhős volt az ég, mint minden az életemben. Egy könyvet láttam meg, amit megvettem, bár anyagiakban nem bővölködtem. Amikor el kezdtem olvasni, nem tudtam letenni többé. Mikor befejeztem az olvasást, egy dolog világossá vált előttem: Krisztus az egyetlen, aki segíthet rajtam.