Spurgeon - 100. Zsoltár 2.

4. vers: „Menjetek be kapuin hálaénekkel!” 
A zsoltár nevét valószínűleg onnan nyerte, hogy ezen a helyen megjelenik a „hála” szó. Minden istentiszteleten túl kellene csordulnia a hálaadásnak. Olyan ez, mint a tömjén illata a templomban, amely betölti az egész házat. A bűnért való áldozat ideje elmúlt, de a hálaáldozat mindvégig megmarad. Mindaddig, amíg kegyelmet kapunk, hálát is kell adnunk. Csak kegyelem által vonulhatunk be kapuin. Ezt a kegyelmet kell dicsérnünk. Elképzelhető-e jobb középpontja az Úrról való gondolatainknak, mint maga az Úr, amikor az Ő házában vagyunk?

„Udvaraiba dicsérettel.” Az Úrnak akármelyik udvarába lépünk be, a belépődíj a dicséret. Istennek legyen hála, a hívők számára a legbelső udvar is nyitva áll, és beléphetünk a kárpit mögé is. Kötelességünk, hogy ezt a kiváltságunkat énekeinkben is kifejezzük.
„Adjatok hálát neki.” Legyen hála szívedben és szádon, és add azt annak, aki erre jogosult.

„Áldjátok nevét!” Megáldott téged, ezért adj neki hálát! Dicsérd nevét, lényét, személyét. Akármit is cselekszik, dicsérd érte Őt. Dicsérd akkor is, ha elvesz tőled valamit, és akkor is, ha ad valamit. Dicsérd Őt, amíg csak élsz, minden körülmények között. Dicsérd Őt minden tulajdonságáért, akárhonnan is nézed Őt!

5. vers: „Mert jó az Úr” 
Ez foglalja össze Isten lényét, és minden okot megad arra, hogy dicsérd Őt! Mert Ő jó, kegyelmes, kedves, nagylelkű, és szeret minket - sőt, Isten maga a szeretet! Isten jósága szüli bennünk a boldog dicséretet, amit ez a zsoltár fejez ki gazdagon.

„Örökké tart szeretete.” Isten nemcsak igazságos, szigorú és a bűnös által megközelíthetetlen, hanem részvéttel van irántunk, és nem akarja a bűnös halálát! Népével szemben még nyilvánvalóbb lesz az Ő kegyelme. Népe hozzá tartozik az idők kezdetétől fogva, és Övé marad mindörökké. Az örökké tartó kegyelem a szent énekek dicsőséges témája.

„És hűsége nemzedékről nemzedékre.” Isten nem ember, hogy megígérne valamit, amiről aztán elfeledkezik. Szövetségre lépett népével, és ezt nem vonja vissza, sem nem változtatja meg szavát, amit egyszer kimondott. Ahogy atyáink megtapasztalták hűségét, ugyanúgy megtapasztalják majd fiaink és azok leszármazottai is. Ha Isten nem Ő lenne, akkor az igazaknak minden okuk meglenne a rémületre. Nem volna életünknek titkos alapja, és a szüntelenül változó világban állandóan félniük kellene. Ezért lenne jó, ha az igehirdetők többször prédikálnának Isten hűségének valóságáról! Ez véget vetne a hívők üdvözülésével kapcsolatos kételyeknek, és sokkal vigasztalóbb evangéliumot tudnának hirdetni. Szívünk repes az örömtől, amikor hódolunk Őelőtte, aki szavát még sohasem szegte meg, és aki szándékain még sohasem változtatott.

„Ahogyan nem hagyja el soha teremtményeit, ugyanígy nem szegi meg egyetlen ígéretét sem, és nem is feledkezik meg róluk.”
Ha életünk alapja Istennek bizonyos Igéje, akkor érezhetjük azt az örömet, amit ez a zsoltár nyújt, és annak örömével járulunk most is az Ő színe elé, és dicsérjük az Ő nevét.