A túlélők legyenek olyan
érzékenyek, mint a szeizmográf. Mindenki másnál hamarabb szimatolják meg a
veszélyt, ismerjék fel, nevezzék néven már csírájában. Nincs joguk másodszor is
tévedni; nem becsülhetik le azt, ami katasztrófához vezethet. A múlt
legyőzéséhez szervesen hozzátartozik, hogy mi, áldozatok felismerjük, mikor
ítéltük meg tévesen a helyzetet, és tanuljunk tévedéseinkből.
Ilyen tévedés volt azt hinni, hogy ha
teljesítményeinkkel megbecsülést vívunk ki magunknak, leküzdhetjük a
zsidógyűlöletet. Ilyen tévedés, hogy még kétezer év után sem értettük meg:
bárhol támad viszály, mindig mi vagyunk az első számú áldozatok, és ha a
többséget a kisebbségre uszítják rá, végül mindig a zsidókat feszítik meg.
Ilyen tévedés, hogy mindig csak bámészkodunk és várakozunk, és elszalasztjuk az
alkalmat, amikor talán még tehetnénk valamit.
Emlékszem a hitleri hatalomátvételt követő
néhány évre. Akkoriban Lengyelországban voltam egyetemista. Tudtuk mindnyájan,
hogy Hitler sorra szegi meg a szerződéseket, hogy fegyverkezik, hogy valamit
forral Lengyelország ellen. De még az aggályoskodók is azt hitték: csak a
danzigi korridorról van szó.
A nácikról azt állítják, hogy rossz
pszichológusok voltak; ez azonban tévedés. Ha le akartak rohanni egy országot,
már jóval előbb viszályt szítottak ott. Ennek az volt a legegyszerűbb módja, ha
a többséget a kisebbségek, a kisebbségeket pedig egymás ellen uszították.
Hitler fiókjában már ott lapultak a tervek Lengyelország lerohanására, a német
nagyipar már gyártotta a szükséges fegyvereket, de a lengyel országgyűlés
hónapokon át azzal foglalkozott, hogy engedélyezzék-e a zsidóknak a rituális
vágást vagy se. Mi pedig ismét tévedtünk: nem ismertük fel, hogy ha a bennünket
befogadó országok legtöbbjének hagyományos antiszemitizmusa összekapcsolódik a
nemzetiszocializmus radikális antiszemitizmusával, akkor az antiszemitizmus nem
pusztán megkettőződik, hanem meghatványozódik, és ez szélsőséges zsidóellenes
lépésekhez vezet.
Bármily furcsán hangozzék is: az a nép,
amelyet kétezer éve üldöznek, alábecsülte a hitleri üldöztetés veszélyét. Éppen
mert nemcsak átéltük a tengernyi üldözést, de túl is éltük, eltöltött a csalóka
érzés: mi úgysem veszhetünk oda. Alighanem ez a teljesen indokolatlan bizakodás
adott erőt az izraeli zsidóknak az államalapításhoz – de az európai zsidók
emiatt nézték ölbe tett kézzel, hogyan készül fel a nemzetiszocializmus teljes
kiirtásukra. Ahelyett, hogy védekeztek vagy legalább elmenekültek volna, azt
hitték, valahogy majd csak megegyeznek Hitlerrel, Himmlerrel vagy Heydrichhel.
Ismerték a Mein Kampfot, de eszükbe
sem jutott, hogy harcoljanak Hitler harca ellen.
Tévedtünk, mert nem hittük el, hogy Schiller
és Goethe népe meghódolhat egy Hitlernek vagy egy Himmlernek. Éppen a
kelet-európai zsidók rajongtak különösen a németekért, hiszen ezeken a tájakon
ők voltak a német kultúra hordozói. Amikor évszázadokkal korábban kiűzték őket
Németországból, magukkal vitték a száműzetésbe az általuk beszélt középfelnémet
nyelvet, s azt mindvégig meg is őrizték. (Ugyanezt tették egyébként a
spanyolországi zsidók is: ők is magukkal vitték a száműzetésbe az ókasztíliai
nyelv ladino változatát.) Mi egy Buczacz nevű kisvárosban éltünk, s még jól
emlékszem a mennyezetig érő könyvespolcra: a legtöbb könyv német volt. Amikor
anyám valami nagyon fontos dolgot akart közölni velem, levett a polcról egy
német klasszikust, és azt mondta: „Látod, ő sokkal jobban kifejezte, amit
mondani szeretnék.”
Igen, a legtöbb galíciai zsidó értelmiségit
úgy nevelték, hogy magát a német kultúra keleti előőrsének és őrzőjének tartsa.
Valahányszor könyvespolcunkra pillantottunk, csak megerősödött bennünk a hit,
hogy Hitlernek Németországban semmi esélye nem lehet: marginális jelenségnek
láttuk, aki úgy, ahogy jött, egykettőre el is tűnik majd. Magam akkoriban
karikatúrákat rajzoltam lengyel és zsidó újságokba, és Hitlert sokkal inkább
nevetségesnek, semmint veszedelmesnek ábrázoltam. Tévedtünk, mert azt hittük,
hogy aki egyszer Goethét olvasta, az soha nem olvashatja a Der Stürmert.
