Megbuktunk, mert hagytuk,
hogy olyan társadalmi helyzet álljon elő, amely megkönnyíti Hitler hatalomra
kerülését. Ha fiatalokhoz beszélek, mindig elmondom, hány millió munkanélküli
járta akkoriban az utcákat, nyakában a táblával: „Minden munkát elvállalok.” És
aki ezt hirdeti magáról, az Hitler helyett is kész elvégezni a munkát.
Megbuktunk, mert mint politikusok,
vállalkozók, újságírók, mint az értelmiségi elit tagjai nem tudtuk
megszilárdítani a demokráciát, sőt bírálatunkkal időnként hozzájárultunk, hogy
tekintélyének maradványai is meginogjanak. Mi mindent megkérdőjeleztünk, a
náciknak pedig mindenre megvolt a világos válaszuk: a versailles-i béke a
bűnös, a demokrácia a bűnös, a zsidóság a bűnös. Mi, zsidók is hibásak vagyunk
abban, hogy Hitler nagyra nőhetett.
*
Egyesek néha azt állítják: a hitleri típusú
nemzetiszocializmus egész biztosan nem támadhat fel. Másfajta fasizmusok
esetleg születhetnek, másfajta üldözésekre talán sor kerülhet – de ami a
Harmadik Birodalomban történt, az nem ismétlődhet meg. Nos, ebben magam is
reménykedem, de megtanultam, hogy a bizalomnál többet ér az ellenőrzés.
Nemzetiszocialista sejtek ma is vannak, és semmi nem óvhat meg attól, hogy
megváltozott társadalmi feltételek között ne váljanak ezekből ismét
életveszélyes daganatok. Ausztriában csakúgy, mint Németországban, működnek
kicsiny, de életerős újnáci mozgalmak, és vannak nagyobb politikai
csoportosulások, sőt még pártok is, amelyek nem állnak túl messzire ettől a
gondolatkörtől. Ha nem is a lakosságon belüli arányt tekintve, de abszolút
számokban valószínűleg az Egyesült Államok büszkélkedhet a legerősebb
nemzetiszocialista mozgalommal; Milwaukee-ben például egyes ifjúsági
szervezetek rendszeresen vonulnak fel náci egyenruhában, horogkeresztes
karszalaggal, és hasonló provokációkra sok más városban is sor került.
Amikor egyszer Robert Doyle republikánus
szenátor és felesége, Elizabeth Bécsbe látogatott, egész sor Amerikában kiadott
újnáci folyóiratot mutattam nekik, amelyek az alkotmány első kiegészítő
cikkelyével visz-szaélve terjesztik a faji és egyéb gyűlöletet. Mindketten
mélységesen megdöbbentek, de egyszersmind megnyugtattak, hogy az amerikai
demokrácia és az amerikai nép szabadságvágya úgysem engedi érvényesülni a régi
vagy az új nácizmust. Ebben magam is bízom; ámde nem árt tudni, hogy a húszas
években hasonlóan érveltek a német politikusok is, ha arról faggatták őket,
milyen esélyei lehetnek az Adolf Hitler nevű egyén köré tömörült maroknyi
huligánnak.
Mindig reménykedem, hogy mégiscsak okulunk a
történelemből, de ugyanakkor attól is tartok, hogy új elemekkel már nem
bővítjük tudásunkat, és ezért megváltozott helyzetben újra elkövetjük a régi
hibákat. Ez a veszély fenyeget akkor is, ha azt mondjuk: a demokráciának igazán
kár erejét holmi kis fasiszta csoportokra fecsérelnie; vagy ha nem merjük a
jogtalanságot a jog eszközeivel megtorolni. A legtöbb európai országban például
törvény tiltja az uszítást és a fajgyűlöletet – és mégis tűrjük, hogy iskoláink
előtt ilyen szellemben fogant brosúrákat osztogassanak a gyerekeknek, mert
isten ments, hogy korlátozzuk a szabad véleménynyilvánítást. Az Egyesült
Államokban még csak ilyen törvények sincsenek. Amikor a chicagói bírák és
ügyészek „az év emberének” választottak, hevesen kikeltem az amerikai jog
ellen: az Egyesült Államokban terjedő újnáci kiadványok áradatát csak egy
uszításellenes törvénnyel lehetne megállítani.
Az uszítás legfontosabb eleme továbbra is az
idegengyűlölet. Bárhol lépjenek is fel az újfasiszták – Angliában,
Franciaországban, Ausztriában vagy az Egyesült Államokban –, mindig arra hívják
fel a többséget, hogy védekezzék az idegenek „túlzott beáramlása” ellen.
Veszély forrásai a brit gyarmatokról vagy az egykori francia gyarmatokról
bevándorló színes bőrűek, a jugoszláv vagy a török vendégmunkások, a mexikóiak
vagy a Puerto Ricó-iak. Igaz, ezek a pamfletek a zsidókat nem említik első
helyen – de két évezred tanúsítja, hogy elsőnek mindig őket ütik agyon.
