SZABADSÁG ARRA, HOGY
SZERESSÜK ÖNMAGUNKAT
Ha szabadok vagyunk arra, hogy
önmagunk legyünk, arra is szabadok vagyunk, hogy újra szeressük magunkat – már nem mint célt, hanem
mint eszközt. Sőt, ez nem csak annak bánatos elfogadása, hogy milyenek vagyunk,
mert hogy el kell viselnünk magunkat, hisz nincs más választásunk, hanem
őszinte és pozitív elismerése annak, akik vagyunk, akiket Isten a Maga képére
és hasonlatosságára alkotott.
Már utaltunk arra, hogyan teremti
meg az én, mint célirányos mechanizmus azt az én-képet, ami az élettel
kapcsolatos legtöbb magatartásunkat meghatározza. Sok keresztény még mindig
gátolva van negatív én-képe által. Úgy érzik, hogy senkinek sem kellenek,
méltatlanok és szerethetetlenek. Nehézzé válik a hit: Isten távolinak és
keménynek tűnik és az illető alig tapasztalja meg azt a bővölködő, örömteli
életet, amit Jézus megígért.
Az ilyen emberek igazából ugyanolyan
énközpontúak, mint a többi. Bezárulnak önmagunkba és azokba a hiányosságokba,
amiket önmagukban látnak, vagy oda képzelnek. Amikor azonban a Kereszt műve és
a Szent Szellem ereje megszabadítja őket az én-központúságtól, már szabadon
felfedezhetik az igazságot önmagukról, megtudhatják, milyenek valójában.
Gondolj vissza Mózes első könyvében
Jákob történetére és ne feledd, hogy a Bibliában a név mindig azonosságot
jelent. A "Jákob" név "mást kiszorító"-t jelent; a kis
Jákob kis korától úgy nőtt fel, hogy hallotta nevét és ebből megtanult egy
én-képet. Látjuk, hogy ezzel nagyon következetesen élt. Ézsaut kitúrta
születési jogából, aztán az áldásából, majd elment Lábánhoz és kiforgatta
nyájai javából. Végül azonban Jákob elért a Jabbók révéhez csüggedten, mert
én-képe a tönk szélére sodorta. A nagy küzdelem, az Istennel vívott harc is épp
emiatt dúlt.
"Mi a te neved
(én-képed)?"
"Jákób (mást kiszorító)."
"Nem Jákóbnak (mást
kiszorítónak) mondatik ezután a te neved (én-képed), hanem Izráelnek (Isten
fejedelmének)." (1Mózes 32:27-28.)
Mielőtt azonban ez megtörtént, Istennek meg
kellett érintenie Jákob forgóját és meg kellett nyomorítania Jákob önelégült
büszkeségének forrását. Az egész hamis, növekedésünket gátló és korlátozó
én-képünk csak akkor távozhat, miután énünket lemondattuk. Csak akkor
vagyunk szabadok arra, hogy elfogadjuk az Úrtól valódi személyazonosságunk
felfogását.
"...
és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki sem
tud, csak az, aki kapja." (Jelenések
2:17.)
Az új név új személyazonosság; a
valódi énképünk. Csak mi ismerjük és az Úr, aki kijelenti. Minden személyiség
alaptervében a Teremtő egy egyedi egyéniséget alakított ki. Rejlenek bennünk
ajándékok, képességek és adottságok, amelyek sokszor csak lehetőségek maradnak,
mert sosem ismeri fel őket senki. Most a Szent Szellem rálehelhet ezekre a
képességekre, ezzel hitet ad nekünk, hogy higgyünk ezekben és hit által a
puszta lehetőségből valóság válhat. Ezért virágzik sokszor olyan nagy mértékben
az alkotó tevékenység Szent Szellemmel telt életekben.
Amikor összhangban vagyunk, jól
érezzük magunkat önmagunkkal, és úgy szeretjük magunkat, ahogyan kell, akkor
jól érezzük magunkat, összhangban vagyunk másokkal is és élettel, szeretettel
teli kapcsolatot tudunk nyújtani nekik.
